Guru Nanak és a gyorstalpaló

Képzeld, Linet, miközben a pandzsábi ábécével barátkoztam, a youtube felhozta ezt a videót. Ugyan felveti, hogy a segítségével 30 nap alatt meg lehet tanulni pandzsábiul, sajnos ilyen szempontból teljesen használhatatlan. Pedig amióta benyomtam, nem bírom abbahagyni a mosolygást:

A szíkhek, akik Indiában és Pakisztánban ezt a nyelvet a legnagyobb számban beszélik, sokszor hordanak ilyen szakállat, néha turbánnal... Akárcsak a vallásalapítójuk, akit úgy hívnak: Baba Guru Nanak.

Azt nem tudom, a tiszteletre méltó Nanak miért ilyen őszöreg minden képen. De az biztos, hogy a megvilágosodása pillanatában fontos következtetésre jutott: "Nincs se hindu, se muszlim. Kinek az útját kövessem tehát? Isten útjára lépek. Mert Isten se nem hindu, se nem muszlim." Így született a szíkhek vallása! 

Nem annyira vallási téma, de a Pandzsáb nagy pozitívuma még a bhangra tánc. Mint hallom, az indiai hadsereg katonaállománya nagyrészt szíkhekből áll... és látni fogod, hogy a táncuk is milyen vérbő és mozgalmas. Mivel én lélekben néprajzos vagyok, jobban szeretem az olyan videókat, ahol helyi, önjelölt  emberkék táncolnak, semmint profik, egy színpadi produkcióban. A bhangrában egyébként néha bottal, vagy egy másik, expanderre emlékeztető tornaszerrel is szoktak táncolni.

(Ez az egyik kedvenc videóm, bár jobb lenne, ha 1:30-nál véget érne... és a karatekosztümöt sem értem igazán):

  

Valami azt súgja, nem ez lesz az utolsó bhangra videó, amit itt megosztok veled!
Ezen a vidéken olyan dobok szólnak, hogy bármikor lealáznak egy színpadi dobszerkót. Engem nagyon lázba hoz ez a fajta ritmus és lendület. Na jó, a dallam is.

Személyesen kevés tapasztalatom volt szíkhekkel. Volt egy londoni énekes, aki chattelni akart velem, de amint odaírtam, hogy énekelek, éreztem benne valamiféle leereszkedést. Nem akarom az összes szíkhet rajta keresztül megítélni, de igazán nem tudom, mennyire ismerik el a női ambíciókat. Na, azért van egy kanadai szíkh énekesnő, akit nagyon szeretek... Kiran Ahluwalia sokoldalúságát dícséri, hogy itt afrikai tuareg rock zenészekkel játszik, de erről majd máskor.

Egyik kedvenc pandzsábi dalomat, a Csori csorit már többször elénekeltem, mivel szerencsére urdu írással is megtaláltam a neten. Egyelőre úgy érzem, hogy a magyar közönség kicsit értetlenül hallgatja a pandzsábi zenét. Még kísérletezem a tálalásával, ahogy a szibériaihoz is kell néhány előzetes szó, nehogy aztán a hangzásvilág kiüsse a biztosítékot. Itt azt a számot énekeltem, mint amit Kiran Ahluwalia az előbb, Kiss Gergellyel és Bártfai Gáborral:

   

És a Kárászy Szalon közönsége speciel vevő volt rá!

Előbb-utóbb videóval is szolgálhatok, ha érdekel... Tudod, Linet, Pakisztánból sokszor keresnek meg azzal, hogy töltsek fel dalokat az ő nyelvükön (nyelveiken), és szerencsére eljutottam oda, hogy már nem akarok a föld alá süllyedni, ha kritika ér. Éppenséggel lehet, hogy egy szíkh eme poszt után megtalál, és külön kéri, hogy énekeljek valamit Guru Nanak tiszteletére.

Kaafi Lahorból - és amit művelt velem

Ha most megállítanánk az időt, mondjuk, úgy három óra hosszára, akkor bizonyára utol tudnám érni magamat.

De így is megoldom valahogy!

Tudod, Linet, most még részt veszek a magazin összeállításában, leadás van, dőlnek az anyagok... De közben a zenével is haladnom kell. Sőt, milyen jó is volna leakasztani valami ponyvaregényt, amit angolra vagy magyarra kellene, rekord gyorsasággal lefordítani!

Na, ezt nem is annyira viccből mondtam. Ilyenekre, anyagi megfontolásból, folyamatosan vadászom. Az a jó, ha egy szöveg az ölembe hull, én meg fogom az ölgépet, beülök például a Dérynébe egy tejeskávéra, és nyomom ebédig... Vagy a lakásban állok neki, és akkor meg-megállhatok, hogy két fejezet között egy dalt is megtanuljak. Esetleg megírjak egy dalszöveget, ha arra van szükség.

Ilyenkor tejberizst szoktam főzni. Pontosabban, 'vízileg' jól megfőzöm, de a tejhez már kevés a türelmem és az időm. Átforralom, aztán tessék, vegye magába. Mire felszívta, kész egy újabb fejezet!

Tudod, Linet, amióta beindítottam a híres Triómat...

(...bocs, Bence: )

... azóta tudom, hogy az álmok megvalósulásának is lépcsőfokai vannak.

Merthogy nem elég leakasztani két jó zenészt, akik szeretnek is, sőt, hajlandóak is velem agyalni, hanem rá is kell venni őket arra, hogy rálépjenek velem arra az útra, amiről azt hiszem, hogy létezik.

Tényleg létezik?

Na, lássuk csak.

Nem műhelytitok, ezért elmondhatom, hogy min munkálkodom. Ebben az évben azért csaptam a dolgok sűrejébe, hogy mások projektjeiben lehessek, párbeszédbe léphessek olyan zenészekkel, akiket tisztelek és szeretek, de közben elkezdjem kialakítani azt is, ami kifejezetten az enyém. Nem vagyok híve az életen át tartó álmodozásnak. Csináljuk!

Amilyen hatás ért (főként magyar, de emellett szibériai, balkáni, most már szefárd is, és ami az improvizáció szempontjából labdába rúg, indiai-pakisztáni), abból kell gyúrnom egy saját kifejezési formát. Ha imprózni kell, nincs kérdés: indiai stílusban csinálom. Nem tudom, miért van így, de rendre így van. Itthon valahányszor pályáztam, hogy válogatáslemezre kerüljek, azt mondták, túl ázsiaira veszem a figurát (ami nem volt kifejezetten hátrány). Pakisztánban, persze, nyugati voltam.

Sok előadót említhetnék, akiktől az impróról tanultam, de egy pár sor álljon most itt a régi pakisztáni énekestársaimról, akikkel kint felléptem. Gondolom, másokról is beszélhetnék, de főleg az ő stílusukat ismerhettem meg igazán közelről. 

Amit ők csinálnak, annak az alapja az impró. Lejjebb linkelek egy káfit az ő előadásukban, ami a tipikus rága koncerteknél jóval könnyedebb muzsika, de az alapdallamot, a szöveget így is meg kell variálni, és addig kell díszíteni, amíg a közönség sorai közt ülő szaktekintélyek üdvözülten fel nem kiáltanak, vagy a közönség hálás tapsba nem kezd. Aki csak hallgatja, nem is tudja, hogy a színpadon ülő énekes időnként majdnem beleszakad abba, hogy a díszítés fordulatos legyen, máskor meg olyan könnyedén szalad ki a száján, vagy épp olyan akkordot fog le a harmóniumon, hogy saját magát is meglepi. Ez az igazi pillanatművészet! Szinte minden pillanatukról tudnék valamit mondani ezen a felvételen, mint egy meccs közvetítése közben. Szerencséd, Linet, hogy nem ülök most melletted! Mert az az igazság, hogy bármennyire mesterek, és önmagukat folyamatosan felülmúlják, azért ismerem a paneljeiket is. Meg a rutinos betoldásaikat. Mintha a dallam füzérére néha már jól ismert sormintákat illesztenének. Egy kicsit el is kell játszani, hogy az ember rögtönöz, nem mindig lehet megengedni magunknak a teljes kockázatot.  

Hatalmas élmény volt a fellépésüket az első sorból végignéznem (iszonyú hőség volt áprilisban is Lahorban, ezért még látszom is, ahogy zsepit adok nekik.)

Amiért pedig ezt elmeséltem: a magamfajta európainak szóló tanulság. Volt, hogy alig pár perces próba után ültünk a színpadra, és a tízperces műsorszám közben néha, a mikrofontól elhajolva megböktek: na, most nyomj egy imprót! 

Részben ezekből a benyomásokból, részben a többiből alakítom ki a Triónak azt a részét, aki én vagyok. Aztán pedig ezt viszem magammal máshová is, ahol a keretek tágak, és a játék megengedett!

   

Misztikus költő, szalámis szendviccsel

Ó, Linet, hihetetlen aprózódásban vagyok...

Miközben lelkesen forgatom a pandzsábi nyelvkönyvet, készülök a nyári koncertekre. Gyűjtöm a dalokat, keresem a dallamokhoz illeszthető szövegeket, meg a linkeket a Trió fellépéséhez a Völgybe. Az indiai rága gyakorlatok sem maradhatnak el, pedig nehéz őket egy darabban beilleszteni a nap folyásába. Másrészt, régi együttesemmel, a Hajnával is megyek a Völgybe, ott is új színekkel kellene frissíteni a jól bevált műsort.... de nem panaszkodom, mivel pont ezt akartam!

Annál jobb érzés, amikor este felveszek egy fülest, és belenézek a kedvenc videóimba.

Egy pörgős nap után néha keresek egy szép dervistáncot, inkább nyugisabbat, a török részről.

Ami persze, inkább csak nézve nyugis, táncolva nem annyira. Nem kis rutin kell ahhoz, hogy valaki ennyi ideig, ilyen stabilan keringjen! A kerengő dervisek tánca igazából szertartás, nem műsorszám. Rúmi, akinek nevéhez ez a hagyomány fűződik, az egyik leggyakrabban idézett költő keleten, és annyiszor látni lépten-nyomon, giccses fotókon, romantikus levelezőlapokon a sorait, hogy az ember már-már arra gyanakszik, a versekből kiragadott apró idézetek mögött inkább "önjelölt Rúmik" rejtőznek, akik előszeretettel hígítják fel az inspiráló gondolatokat. Nagy a kísértés, hogy elidőzzek még ennél a témánál... később még visszatérek rá. Addig is, van itt bőven szép, igényesen lefordított Rúmi vers.

A tánc alatt csak részben autentikus a zenei kíséret, inkább fúziós, de nekem tetszik... Főleg, amikor teljesen belehelyezkedik a pörgésbe, és kicsit megdönti a fejét, hogy teljesen a saját tengelye körül forogjon. Mint aki része a csodálatos Nagy Egésznek... de hát ezt te, Linet, nálam sokkal jobban tudod!

Na igen, a pakisztáni dervisek ennél jóval zabolátlanabbul egyesítik elméjüket a Teremtővel... nem kispályások... Ha túl súlyosnak találod, menj 1:10-ig, ott van a forgás, a dhamaal. Látni kell, annyira hihetetlen:

Én mindkettőben tudok gyönyörködni, de ez utóbbival talán jobban azonosulok. Én azt szeretem, ha valami felkavar, és csak néha köt le az, ami megnyugtat.

Most vissza kell kapcsolnom egy tegnapi eseményre, ami egyszerre vicces és tanulságos. Megosztottam ezt a képet:

És míg indiai-pakisztáni ismerőseim hálásan lájkolgatták e tiszteletben álló misztikus költő képét, egy magyar ismerősöm fejében felmerült, hogy a fazon bal kezében talán egy szalámis szendvics van... és ezt oda is írta egy kommentbe (de miért pont szalámis??) Egyébként az ott egy hangszer, amit kattogtatni lehet, bár a nevének utána kellene kérdeznem. Neked is csak azért írtam ezt le, mert tipikus a történet: ismerőseim a "két oldalról" egyszerre reagálják le a megosztásaimat, ki európai humorral, ki az ikonikus alakoknak kijáró vallásos tisztelettel, én meg örülök, hogy mindezt nem egységes nyelven teszik... mert voltam már villámhárító, kaptam hideget-meleget.

Ezért kell időnként lejönni a netről. (Mondom szigorral most magamnak is.)

Szerdán pedig folytatjuk Ivánnal a készülődést a tamburabrácsás műsorra. Van még másfél hónapunk, hogy egymáshoz idomítsuk az ízlésünket. Nagyon szépen kijöttem Iván tamburabrácsájával, jó kis hangszer...

... egészen addig, amíg meg nem hallottam a tamburacsellót. Egyik nap, amikor a próba végén az ajtóból visszahívott, hogy igyak még egy kupica áfonyalikőrt, és megszólaltatta, feldúlta a tamburabrácsával kialakított jó viszonyomat. A tamburacselló kíséret szempontjából korlátoltabb, de sokkal alkalmasabb a misztikus közeg megteremtésére, a felelgetésre. No, majd a legközelebbi koncerteken alkalmazzuk. Most is belefér néhány moldvai népdal, az új stílusú népdalokat pedig - ezeket szégyenszemre kevésbé szeretem, és sokszor a témájukkal meg a szövegükkel is bajom van - majd megfűszerezzük. Így is, az egyik dalhoz nekem kell szöveget írni, mert ahhoz az akkordkíséret túl jól sikerült, hogy csak a szöveg miatt kihajítsuk.

Na várnak a jegyzetek, Linet. Legközelebb már ez a repertoár is kész lesz!

Jai Sindh, avagy hívás a 'marcona' körülmetéltek földjéről

Vannak emberek, akik számon tartják a születésnapokat, és vannak, akik folyton elfelejtik a fontosabb évfordulókat. Én - szégyen szemre - az utóbbiak közé tartozom, bár a közeli családtagokról többnyire sikerül megemlékeznem. Sokak születésnapjáról a facebook értesítései alapján vagyok képben... röstellem, de így van.

Tudod, Linet, ma egy nagyon kedves pakisztáni énekes születésnapjára hívta fel a figyelmemet a facebook. És ez Faheem Alan Faqir, az idősebb, néhai legendás énekes, Alan Faqir fia. A sivatagos Szindh vidékéről származnak, amelynek zenéje olyan színes, hogy nagy gondban lennék, ha szavakkal kellene leírnom. De ha Afrika öblös dobjait és a Dunántúl harmóniáját vegyítjük, akkor az már közelít a szindhi zene árnyalataihoz.

Sokszor vidámít meg, ha eszembe jut, hogy tiszteletbeli tagja vagyok egy Szindh vidéki zenészközösségnek. Van egy viseletük, egy színes mintájú kendő, amit úgy hívnak, adzsrak:

Ha ilyen képet rakok ki magamról, özönlenek a kedvelések... Mivel nekik ez nemcsak egy szimbólum, hanem mostanában, amikor szindhi fiatalokat rabolnak el a szélsőségesek, egy hazafias jelkép is.

Nagy izgalomban vagyok, egyébként, mert még tavaly vettem fel Gergővel és Gáborral két számot, a Lahootiak megrendelésére. A közösség vezetője, a The Sketches zenekar frontembere, Saif Samejo kért meg rá, hogy énekeljek fel egy meditatív jellegű magyar népdalt és egy szindhi nyelvű dalt, mert válogatás lemez készül, és én lennék rajta az egyik résztvevő. Vért izzadtunk, mire az általam kiválasztott, Berecz András hangján megismert 'Arra alá akáclombos rezula' kezdetű dunántúli népdalt felvettük gitárkísérettel... ugyanis parlando dallam, tehát a beszéd ritmusát követi, viszont mégis rá kellett fűznünk valamiféle lüktetésre. A szindhi dal szövegével csak kicsit szenvedtem (ezt a nyelvet egyáltalán nem ismerem, ez egy provincia nyelve Pakisztánban, és a szindhiek közül is egyre többen inkább csak az urdut beszélik), de amikor Saif elmondta, hogy a kulturális miniszter később, keverés közben hallotta a felvételemet, és ellágyult a szíve, már bőven megérte!

Merthogy ezután a küldött mp3-akra a helyi népzenészek játszottak sávokat, a saját érdekes hangszereikkel! Például ilyenekkel:

Igen, igen, ott van rajtuk az adzsrak!

Nagyon várom az eredményt... De a peshawari iskolai vérengzés és egyéb merényletek, robbantások miatt a munka kicsit elhúzódott... és hát közbejött a krikett bajnokság is, ami pedig ott szent dolog. Mostanában jön ki a lemez, akkor pedig előbb-utóbb utazás is lesz!

A Lahooti nem egy, de legalább három bejegyzést érdemel, főleg Saif tevékenysége miatt. Ezt majd máskor megejtem.

Most gyorsan írok Faheem Alan Faqir falára! Angolul szinte egyáltalán nem tud... Nyilván hízeleg neki, hogy egy európai nő követi a tevékenységeit, ezért nem egyszer próbált velem 'csevegni'. Nekem pedig meg kellett csillogtatnom bimbódzó urdu tudásomat. 

Egyébként Faheemtól nekem ez a kedvenc felvételem, egy ballada Marviról/Maruiról, a szegény lányról, aki nem akar a gazdag királyfi udvarában élni.

Őróluk, a Szindh-vidékiekről írta Sir Richard Francis Burton, 19. századi katonatiszt, világutazó és kém, hogy marcona, ijesztő külsejű körülmetéltek... Rád bízom, hogy egyetértesz-e!

Most rohannom kell... Ahogy a múltkor megjegyeztem, szövegtanulás vár.

Ja, de előtte még felköszöntöm Faheemot: Saalgirah mubarak ho Faheem ji!

Szövegtanulás a vadromantikus Kőbányán

Itt vagyok már, Linet, mielőtt még azt hiszed, hogy megint hosszú időre eltűnök. Szó sincs róla!
Például, elvoltam az énekleckéimmel... Ez itt egy régi kedvencem, olyan, mintha az ember tényleg részt venne egy énekórán. De éjszaka ne nyisd meg, mert a tanárnéni eléggé ijesztő:

Ez egy nagyon kacifántos rága, de rengeteget tanultam közben... sőt, ezt a Hajnával el is játszottuk, gitáros feldolgozásban. A 'refrént' - amit a dél-indiai zenében pallavinak neveznek, mert sokszor egymás után éneklik, és díszítgetik - eredeti nyelven hagytam, és írtam mellé egy kis magyar dalszöveget... egyszer talán megkeresem, elég az hozzá, hogy valami mantraféle volt.

Kiolvastam a Monszunnaplót. Mától ez lesz terítéken:

Ne kezdd, hogy biztos valami csöpögős förmedvény... Valami megtetszett a borítójában, aztán elolvastam a fülszöveget, nem volt tré, és megvettem. Ha a szöveg nem elég erős, úgyis kihajítom.

Csak legyen rá elég időm... Jönnek mindenféle fellépések, például Ivánnal, a Sebő zenekarból, a Klebelsberg Kultúrkúrián... de róla már beszéltem neked:

Májusban, ha minden igaz, jön a Nyugati Misztika Keleten projekt is, ahol én leszek a Kelet... Két hete már beültem a próbára, hogy szokjam a hangzást. Egy kis flamand életérzés. Persze, Zolit és a szefárd repertoárt se hanyagolom... De ő most Törökországban lépett fel, és egyébként is, neki kell előkaparni Anatolijt, egy drága ukrán medvét, aki dobolni fog. Na,a ladinó szövegeket be kell magolnom, szerencse, hogy olyan spanyolosak, bár az egyik dal annyira multikulti, hogy beleszédül az ember. Ladinó nyelv, zsidó zene Szófiában... tiszta Balkán:

Úgy tanulok szöveget, hogy a kőbányai lakhelyemről gyalog megyek a metróhoz, gyártelepek mellett, a síneknél. Fogom a kezemben a papírt, és magolok. Néha kizökkent egy arra járó kamion, vagy egy vizelő férfi, aki mellett el kell oldalaznom... De ugyanígy szoktam a Lánchídon sétálva, vagy a körúton magolni. Olyankor elhatározom, hogy mire haza érek, már betéve tudni fogom az összes versszakot.

Különben kíváncsi leszek, mit fognak szólni a pakisztáni "követőim", ha a szefárd fellépésekről adok hírt. Pontosabban, ők ebből még nem fogják tudni, hogy zsidó zenéről van szó... De előbb-utóbb szóba kerül. Igazából először azt fogják mondani: de szép régi muszlim zene ez, honnan való? Merthogy amikor Pakisztánban a Szól a kakas már kezdetű szatmári zsidó népdalt dolgoztuk fel a helyiekkel, arról le se lehetett tagadni a keleti beütést... Az volt a kedvencük, és csak később mondtam el, hogy zsidó dal.

Na igen, ha úgy vesszük, Iszmáel és Izsák örök összeférhetetlenségéről érthetően ír a Biblia, és azt hiszem, épp elég nagy feladat valamiféle közeledésért vagy békés csendért munkálkodni... nem kell elvárni, hogy kebelbarátok legyenek. Meg itt van Gáza is, ami mindenkit felkavart... Én viszont azt gondolom, hogy a zene, az más dolog. Ráadásul a szefárd zene nem egyenlő az izraeli zsidó zenével, az meg nem egyenlő Izrael állammal, a politikával. Meg a magukat szégyenlő, olyan izraeli állampolgárokkal sem, akik elítélik a gázai vérengzést (hogy most ennél a fájdalmas epizódnál maradjak). Épp ezért szeretnék ilyen helyzetekben, a magam módján azok mellé (is) odaállni, akik abban az összezavarodott, skizofrén állapotban vannak, hogy szégyenlik magukat az országuk politikai döntései miatt. Mert ők állnak morálisan vesztésre a világ szemében. És őket lelkileg támogatni kellene. Nem az államot: az embereket.

Mondom ezt én, aki előbb ismertem bármiféle szúfi zenét, misztikus iszlám költészetet, mint zsidót... Ezért most álljon itt egy gyönyörű szúfi kép:

Remélem, te megértesz, mert biztos sokan, sokfélét próbálnak majd kihámozni ezekből a mondataimból...

Épp ezért, mára el is köszönök.... Nem váratlak sokáig, Linet!

Udvarló egy távoli földről... padam, padam

Itt vagyok megint, drága Linetem... Ne haragudj rám, amiért ennyit várattalak, de az életem mostanában egy Murakami regény:

Ebbe most inkább nem megyek bele... kész skizofrénia a zenei projektek és a mindennapi taposómalom között!

Egy szó mint száz, most este van, körülöttem minden csendes, és ezzel bíbelődöm:

Egyenruhába öltözött kacskaringók. Az indiai részen használt pandzsábi írás, a gurmukhi nagyon egyszerűen írható, de túl sok a hasonló jel. Még nehezebb megkülönböztetni a hangokat... akkor már százszor inkább a hindi vagy az urdu!

Amikor először jártam Pakisztánban, eldöntöttem, hogy illik belekezdenem a nyelvtanulásba. A Libriben először csak hindí könyvet találtam. Mire átrágtam magam rajta, már megkaptam az urdut is. Most itt van soron a pandzsábi, néhány egyezéssel, de egész más írással. Mibe keveredtem már megint...!

Képzeld, Linet, egyszer szerepeltem egy Gaelic nyelvű tévéműsorban is (BBC Scotland):

Fel sem tudom sorolni, hányféle nyelven énekeltem már; ami persze nem jelenti azt, hogy beszélni is tudok rajtuk. A leghosszabb idegen nyelvű dalszöveg, amit eddig meg kellett tanulnom, a tamil Muruga padam volt, amit indiai bharatanatyamhoz énekeltem:

A padam, az egy eltáncolt történet, az indiai klasszikus tánc nyelvén... Somi Panniékban (Panni van velem a képen) azt szeretem, hogy ők ezt eléggé tágan értelmezik. Panni hosszú évekig tanulta a bharatanatyamot Keralában, és azóta itthon kinevelt egy új táncosnemzedéket is. A padamok zenéjét mp3 formátumban szokta nekem elküldeni, eredeti előadókkal, és mindegyikhez megvan a fonetikusan leírt szöveg is. Én átrágom magam a szövegen, a zenén, a ritmikán, a díszítéseken. Amikor a padamokat előadjuk, az nekem azért is izgalmas, mert a koncepciónk szerint nincs hozzá semmilyen hangszeres kíséret. Én ülök a színpad elején, éneklem a padamot az istenségről, akibe (az instrukciók szerint) bele vagyok zúgva (itt most Muruga az), hátul meg Panni eltáncolja a történetet - incselkedik, háborog, és főleg epekedik.

Egyébként egyszer Budapesten járt egy dél-indiai rajongóm, egy nyugdíjazott katonatiszt. Kibérelt egy lakást az Astoriánál a családja számára, és innen utazták be Bécset, Párizst, Budapestet és Egert. Hívott, hogy találkozzunk a Gerbaud-ban, és el is mentem inni vele egy kávét, bár az ő terve az volt, hogy én ebédelek, ő meg nézi. Tudta, mi a Muruga padam, és nagyon bátorító dolgokat mondott a zenélésemmel kapcsolatban. Akkor sokat léptem fel együtt Thompson Évával, és mindkettőnket állandóan elárasztott a bókjaival. A Gerbeaud-ban azt is megkérdezte, hogy lehet túlélni egy nyarat ilyen fehér bőrrel, és hogy ha kezet ráz velem, nem esek-e darabokra. A facebookon később meg akartam köszönni ezt a kedves programot egy poszttal, de amikor kiraktam, villámgyors üzenet jött tőle: azonnal szedjem ki a taget, senki sem tudhatja meg, hogy találkoztunk, a találka titkos volt!

Na, megyek most már, Linet, mert nagyon elfáradtam ma... vettem egy bokaláncot, fel akarom próbálni. pedig sok mondanivalóm van még, de nem szalad el, jó lesz legközelebb.

Raag Yaman, New Orleans felé törlesztek

Van nekem egy kedves ismerősöm New Orleans térségében. Úgy hívják, Blaise Serpas. Amikor a Katrina nevű hurrikán romba döntötte a házát, gondolt egyet, és elkezdett skype-on szárangi leckéket venni. Először pakisztáni, aztán indiai tanártól. Tudod, Linet, hogy melyik hangszer a szárangi? Az észak-indiai klasszikus zene egyik legszebb megszólaltatója.

Hogy miért ezt a hangszert és az indiai zenét választotta, meg ne kérdezd... De feltételezem, hogy előtte is elég muzikális volt. Egyébként az az érdekes a szárangiban, hogy a köröm felületét kell a húrhoz érinteni, tehát a húrt nem "lefogják", csak hozzáérnek.

Régóta tervezzük, hogy közös felvételt készítünk. Bizony, így távban! Én nem hitegettem, tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Kiválasztotta a yaman kalyan nevű rágát:

Felvett egy sávnyi elektromos tampurahangot, és zongorán rárögtönzött négy és fél perc imprót ebből a rágából. Ilyenkor azt kell tudni, hogy ez a rága milyen hangokból áll, hogy néz ki a hangsor fefelé, hogy lefelé. Ez a rága szerencsére nem nehéz, viszont nagyon szép, a hangulata estére való, szerelmes álmodozás. 

Volt egy régi mikrofonom, de a kábel úgy látszik, feladta. Kikísérleteztem, hogy legjobb a netbookról hallgatnom Blaise felvételét, és a magam éneksávját az okostelefonnal készítem el. Lesz, amilyen lesz. Többször is nekifutottam Budakeszin és Kőbányán is... sokáig elégedetlenkedtem. Aztán tegnap elküldtem az egyik végterméket a New Orleans-i kollégának, aki csodát művelt vele... ez tényleg én vagyok? Képzeld, azt mondta, olyan szép lett, hogy inkább lecseréli a zongora sávját szárangira. Ennek én is nagyon örülök. Amit itt megosztok, azon egyelőre csak az én hangom hallatszik (kb. 25 mp-től), meg az elektromos tampura. Blaise még ügyködik a laboratóriumában. Ha meglesz a végtermék, kiteszem azt is.  

Hát, ilyen lett... Ezt a "lépegetést" úgy hívják, alaap. Mielőtt bármiféle ütem vagy szöveg indulna, a rága hangjait be kell járni. Ez az előadás elején az egész hangsor rögtönzéses bemutatása, alapja (szaknyelven alaap, nem írtam el!). Meg kell mondjam, amióta először meghallgattam, azóta rengeteg érzést éltem meg: voltam rá büszke, szégyelltem, észleltem a hibákat, a gyengeségeket... most alapvetően örülök, hogy van ez a felvétel.

Nagyon szeretnék komolyabban leckéket venni... Linet, ugye várod a folytatást, a hangszeres sávval? Én nagyon. Azért osztottam ezt mégis meg ilyen hamar, mert Blaise képes, és új ötlettel áll elő. És akkor az énekhangból is új sáv kell! De nekem nagyon bejön ez a kísérletezés. Talán ezt a felvételt is elküldöm Shubhrodeepnak Düsseldorfba... Vagy Kishore Kumarnak, az egyetlen tanárnak, akitől három kemény leckét sikerült vennem, amikor erre járt...

Ha rászánom magam, majd elmondom, mi volt a véleményük!

Felvételim a begina mozgalomba

Na, Linet, alig láttam ki a fejemből az utóbbi napokban. Ugye, nem hiányoltál nagyon?

Ezen a héten nem ülök a szerkesztőségben, mégis megtaláltak az érdekes írói feladatok, például a körömgombáról meg az első magyar műholdprogramról.

Aztán tegnap este műsoroztunk Lesi Zolival az Opera Pubban...

... ahol egymásnak passzolgattuk a "szót". Képzeld, fársziul is énekeltem egy gyönyörű dalt, amit Marjan és Mahsa Vahdat, iráni testvérpár egyik lemezén hallottam. Fársziul nem tudok, de az arab írást ismerem, ezért a szövegeket meg tudom tanulni, ha látom őket leírva (például a lemezborítón).

Na, de nem dicsekedni akartam... csak a dal kapcsán elújságolni, mi adott olyan jó hangulatot a fellépéshez: Mahsa Vahdat egyik barátnője, akit én még Iszlámábádból ismerek, a műsorszámok egyeztetése közben írt nekem a facebookon, hogy megkapta a referenciáimat postán... Az eső teljesen elmosta a címzést a borítékon, kész csoda, hogy odatalált. Ez egy másik álom, ami talán a beteljesedés mezejére lépett, és én nem bánom azt sem, ha csak lassan halad előre. Az üzenet épp a sorrend összeállítása közben jutott el hozzám, szóval hihetetlenül jó volt az időzítés!

A műsor is kellemesen telt, szép kis társaság gyűlt össze meghallgatni minket, még ráadást is adtunk. Kaptam meghívást egy másik, hangulatosnak ígérkező irodalmi estre is, de nemet kellett mondanom... Az állami operaénekesek, mint te, nem tudják, hogy még mindig sok olyan meghívó létezik, akinek eszébe se jut, hogy a zenész is pénzen él. Vagy ha eszébe jut, azt reméli, hogy haverok vagytok, és úgyis eljössz, mert mindenki halálra fog szeretni, és annál nincs is jobb! Sokan nem értik, hogy az ingyen ital meg a szeretet nem segít abban, hogy másnap befizesd a számláidat. Persze, szeretünk zenélni, és szeretjük, ha szeretnek, de ami a helyszínen laza örömzenének látszik, amögött sokszor nem kevés felkészülés, válogatás. időmérés, gyakorlás van. Adódnak nehéz helyzetek, de majd egyszer bekerül a köztudatba, hogy a zenész is eszik és lakást tart fenn (és nem tud mindenkinek ingyen zenét felajánlani, akivel egyszer koccintott), és akkor minden tuti lesz!

Még egy dolgot mindenképp el kell mondanom. Pedzegettem múltkor egy új projektet, ahová meghívást kaptam...

... de csak azért, hogy a nyugati misztika ne maradjon nekem se fehér folt. Egy Hadewijch nevű misztikus költőnő verseire épül ez a szép műsor... égi szerelem, erotika. 13. századi holland szövegek, Rakovszky Zsuzsa és Daróczi Anikó fordításában, és eredeti nyelven. Időnként beleszédültem a versekbe; mintha csak egy szúfi költő munkái köré építenénk a koncertet. Én leszek benne a keleti 'ellenpont'. Voltam próbán, aztán ellátogattam Anikó irodájába, a néderlandisztika tanszékre, és némi olvasnivaló kíséretében kiutalódott a számomra egy kisebb csokornyi dallam.

Mint megtudtam, Hadewijch valószínűleg begina volt, ami az én olvasatomban egy női remete, aki Isten szeretetének örök kutatására adta az életét. A  beginák egyedül éltek, de korántsem magányosan. Később a németalföldi beginák közösségekbe szerveződtek, de Hadewijch idejében még egyedül voltak, nem kértek se a férfiak, se az egyház védelméből. Persze, meg is égették őket.

Tegnap voltam a Budakeszi lakásomban is. Előszedtem az ujjatlan felsőimet, a szoknyáimat. Magamhoz vettem a hangszereimet. Mondtam, ugye, hogy ott milyen jó gyakorolni, tanulni, meditálgatni. Ott kicsit én is begina vagyok.

Kezelhető zaklatók ...sütőből zabkása

Nem mondok újat azzal, Linet, neked se, hogy a facebookkal az embernek néha meggyűlik a baja. Van, hogy ismeretlenek jelölnek be minket, akik időnként nem értenek a szóból, hiába jelezzük egyértelműen, hogy nem kérünk a "barátságukból". Sokat tudnék mesélni... egyszer talán ki is fejtem. Nap mind nap találkozom ezzel a problémával, de néha, nagy ritkán valami jó is kisül a dologból.

Amikor három éve a lahori Farhat Abbas Shah, aki költő és műsorvezető, bejelölt, és később megkért, hogy szerepeljek a műsorában, azt mondtam, Chrudinák Alajos, ne hagyj el. Belenéztem a műsoraiba, és teljesen elsöpört a temperamentum, a hangerő, és minden... (Akkor persze még egy szót se értettem az egészből, nem jött át, hogy műsorainak egy része SZATÍRA, mint például ez is, ahol az ünnepre szánt áldozati állatokat meg a szegény vidéki pakisztániakat veszi egy kalap alá - ő a fekete fejfedős ember.)

De aztán a magyar nagykövetségnek is írt, és nem nagyon mondhattam nemet. Nem is akartam... A műsor egy részletét már belinkeltem egy korábbi bejegyzésbe. (Sajnos a stúdió, ahonnan a Kohenoor TV adásait sugározták, egy hónappal a közös műsorunk után kigyulladt, és a rossz biztonsági körülmények miatt kb. hatan életüket vesztették a tűzben...)

A tanulság: nem mindenkit kell elhajtani, bár az is igaz, hogy nehéz előre tudni, ki érdemes az ember figyelmére.

Mondok egy példát: egy perce jelölt be egy bizonyos Sardar Akhtyar Ali Noohani. Mielőtt egyáltalán ráklikkelnék, hogy megnézzem, van-e közös ismerősünk, a Sardar-ból tudhatom, hogy szíkh; és tényleg, a profilképen látom, hogy turbán (urdu: pagri) van a fején. (Az alábbi kép csak illusztráció!)

Egyetlen közös ismerősünk van, akiről halvány lövetem sincs, hogy kicsoda. Tehát nem jelölöm vissza. Erre lehet, hogy gyötörni kezd (Mam please add me), belájkolja az összes fotómat, aztán ha kitartok a hallgatás mellett, rám un. Ha viszont visszajelölném, azonnal chatet indítana, mint a legtöbb földije, akiket kezdetben kedves, aztán nyers határozottsággal igyekszek leszerelni - persze, csupa szeretetből! Tengernyi ilyen történetem van (Sardar Ji e pillanatokban épp a fotóimat lájkolgatja), szóval, néha nagyon elég a facebookból... Többek között ezért kezdtem ezt a blogot!

Ma egyébként a családdal ébredtem, és elkészítettem nekik (és magamnak) az egyetlen igazán egészséges reggelit, amit tudok. A tejjel nyilván többeknek bajuk lenne... De ez itt se nem bió blog, se nem gasztró! Szóval a porridge, vagy zabkása nálam a sütőben készül, amióta ezzel a lusta megoldással a tévében megismerkedtem. Jó arányban össze kell keverni a száraz zabpelyhet barna cukorral, fahéjjal és tejjel, aztán a sütőben kb. fél óra alatt szép krémesre megsül. Nekem jobban is ízlik, mint a klasszik, és kevergetni sem kell.

Mára befejeztem újságírói kötelességeimet is, kezdődhet a hétvége! Készülődés a hétfői fellépésre, dalválogatás, kézbe kellene venni a hangszereket is. Szerencsére a szekrényben kutakodva kezembe akadt egy ruhadarab, ami még nem volt rajtam fellépésen... Ja, és holnap egy olyan próbán fogok részt venni, ami teljesen új nekem! Kipróbáljuk egymást, és ha megtalálom a helyemet ebben a produkcióban, akkor többet mesélek róla. Legyen annyi elég: nyugati misztika!

Valamit a végéről már ki kellett törölnöm. Eleget csapongtam megint, maradjon téma legközelebbre is. Nem árulok zsákbamacskát, előre megmondtam, hogy az emberek, a nyelvek, az ételek mind szóba kerülnek itt a zene mellett. Aki idáig elkísért, azt biztos nem zavarja. Téged meg főleg nem, Linet, eddig legalábbis nem mondtad.

Segítség... Merül!

A házrész, amit mostanában egyik otthonomnak nevezek, vízvezeték-szerelés után megint készen áll a fogadásomra. Esti próbák, fellépések után szoktam oda kimenni, Budakeszire, a kis parasztházba. Ott senkit nem zavar a gyakorlásom, és igazán tudok haladni a dolgaimmal. Te nem tudhatod, Linet, milyen érzés gyakorolni egy kőbányai panelban, ahol az ember csak óvatosan próbálgatja a hangját, kiereszteni nem meri, a szomszédok miatt. Sokszor szinte átcsorgott hozzám az utálat a fal másik oldaláról, amikor gyakoroltam.

Pedig most nagyon fel kell kötnöm a gatyát. Hirtelen meghívást kaptam, hogy én legyek a zenész partner Lesi Zoltán költő felolvasóestjén. Hétfőn. Igen, kábé három napom van felkészülni!

Zolit akkor láttam utoljára, amikor tavaly, egy illegális pesti italkimérés ajtajából utánam szaladt, hogy adjon Merül című kötetéből. A kricsmi, ahol életemben először és utoljára jártam (egy pótkulcsos fellépés után, kíváncsiságból fogadtam el a meghívást), sajátos nyomokat hagyott bennem: illegális lévén, kívülről semmi nyoma sem volt, hogy bent élet van. Pedig odabent valaki épp a születésnapját ülte. Épp csak megmerítkeztem a zajos közegben, és mentem tovább. És most ez a kötet is szerepel a felolvasáson.

Szóval, most ízlelgetem Zoli szövegeit, agyalok a dalokon, hogy mit vegyek elő, és már tudom, hogy bevetem a kavalt, a tilinkót... Mivel ez nem koncert, itt hangulatokat kell megfesteni, ahogy a versek meg a pillanatok adják. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle, mert az is irányítja majd a dolgokat, hogy milyen arcok néznek vissza rám a blokkom közben.

Érdekes menet lesz ám. Mert ma a szerkesztőségben dolgozom, holnap családi kirándulás (leányom kigyógyult a skarlátból), vasárnap egy egész más próba... És hirtelenjében valami ruha is kellene. De egyúttal nagyon örülök, és tudom, hogy minden egy-kettőre összeáll majd, mire az Opera Pub-ban indul a műsor.

Márpedig ha hosszan kell egyedül zenélni, akkor annyi ízt kell beletenni, amennyit csak elbír. Így aztán megint bevetem a szibériai egyvelegemet... Még akkor is, ha a többségben főleg ez marad meg, hiába teszem ki a lelkemet a többi, erős dallal. Szinte mindig jönnek hozzám a műsor után, hogy megkérdezzék, hogy kell képezni ezt a fajta hangot. Az a helyzet, hogy én ezt sok hallgatózás és próbálkozás után egyedül kísérleteztem ki, és még sokat fejlődhetnék ezen a téren...

...de eddig többnyire lelkes és biztató volt a visszhang. 

Van egy emlékem, sokáig ebből táplálkoztam. Amikor Hajna nevű zenekarommal Nagykörün tartottunk táncházat, gondoltunk egyet Kiss Gergőékkel (akkor még talán Árik Peti utazott le velünk), és eljátszottuk a dozmati regöséneket, amelyikben a refrének helyén doromb-énekelni szoktam (kb. úgy, ahogy a fenti felvételen hallható). Az eredmény az volt, hogy a népek mindegyik refrént külön megtapsolták, akár egy ázsiai kis faluban... teljes mértékben vették a lapot. Voltak férfiak, akik azzal jöttek utána hozzám, hogy meghatódtak. Persze, az évek alatt megtanultam, hogy néhány szóval kell bevezetni az ilyen jellegű műsorszámokat, mert annak hiányában egyeseknél kiütik a biztosítékot. És azt is mindig kikötöm, hogy ennek a technikának hihetetlen távlatai vannak, én pedig csak két tyúklépést tettem meg ezen az úton.

Most aztán olvasni is alig van időm, Linet. A Monszunnapló elején pihen a könyvjelző. Szeretett pandzsábi nyelvkönyvem is csak vár... De este lopok egy félórát, amikor csak velük foglalkozom majd!

Felszín alatti tervek (a dorombom Iszlámábádban hagytam)

Boldog születésnapot, Linettttt!
Tudom, tudom, tegnap volt... Küldtem is neked egy röpke üzenetet a facebookon. Csakhogy feszített tempóban dolgoztam a civil munkahelyemen, tele voltam megírnivaló meg feltöltenivaló cikkekkel.

Egyébként mostanában érdekes projektek mozgolódnak a felszín alatt... Elvileg kijön egy lemez Pakisztánban, és azon rajta leszek én is. Ebben a hónapban tervezik a megjelentetést a Lahooti-nál... Ezt majd kifejtem, ha több időm lesz.

Két éve ilyenkor léptem fel a Nemzeti Könyvtár Auditoriumában, Iszlámábádban.

Ez a kedvenc képem ebből az időszakból, a magyar nagykövetség egyik ügyes munkatársa készítette. Nem is Qurban Niazi, a sötétbe vesző énekestársam itt a lényeg, hanem az előtérben látható, önjelölt táncos. Szindhi nyelven énekeltem itt valamit, ő meg egy darabig velem énekelt a helyén, aztán kipattant a színpad elé, és hát, hogy is mondjam... kéjes mosollyal lavírozni kezdett. Ez egy misztikus, szerelmes költemény, nem biztos, hogy kifejezetten szúfi, de nagyon szép.

Később kiderült, hogy az illető maga is énekes a Pandzsáb vidékén, és a neve Nikla Alan Faqir. A fellépésen használtam egy dorombot is, amit a jelen lévő pakisztáni főiskolások nagy örömmel hallgattak, sőt, a műsor után körém gyűltek, hogy pengessem meg még egyszer. Ez a Nikla is odajött, és amikor a kezébe adtam, a világ legtermészetesebb módján szólaltatta meg (persze, hiszen ott is van doromb, a helyi nevén "csáng". Nem is tudnék olyan helyet a földön, ahol nincs doromb.)

Itt dorombolok én a próbán, de aki most lelkesen mosolyog mellettem, az Qurban, az énekes a színpadról:

Tegnap este próbáltam a triómmal is. Igen nehéz manapság beindítani egy új zenekart, ráadásul olyat, amelyikkel az embernek komoly célja is van. Előttem van valami konkrét, amit szeretnék, de ezt valahogy át is kellene adni, sőt, a többieket belevonni. Mindezt két igencsak elfoglalt emberrel... ráadásul két erős személyiséggel... meglátjuk! Annyi biztos, hogy amikor végre nem dumálunk, hanem zenélünk, az nagyon erős kezd lenni, és egy olyasféle nyelv van alakulóban, ami nagyon a kedvemre való, amilyet eddig még nem tapasztaltam zenélés közben. Meglepődnél ezen a szakadár kombináción: bőgő, ütősök és ének. Súlyos, mi?

Na, nekem most rohannom kell a szerkesztőségbe, és út közben kellene valami mochaccino is. Hosszú lesz ez a nap.

"Csak vidáman, csak vidáman, napról napra napsugár." (Na, ezt megint csak a református gyökerűek értik, de nem tudtam kihagyni, ne haragudj :))).) 

Paradicsom-szelídítés, kis pakisztáni kitérővel

Linet, úgy örülök, hogy elkezdtem ezt a kis blogot! Látom, hogy egyre többen olvassák... hitted volna?

Azért képzeld, valaki megint felpiszkált egy kicsit. A facebookon megtaláltuk egymást egy réges-régi ismerőssel, még a református ifjúsági csoportból. Eddig csak egyszer írt nekem, de abban nem volt sok köszönet... Egyből a lényegre tért: csak nem lettem muszlim? vagy buddhista? Miért vannak rajtam ezek a ruhák, miért foglalkozom ilyen zenével? Atyaég, majdnem azt mondtam neki: DE! Egyszerre lettem muszlim meg hindu is. Ahhoz már nem volt erőm, hogy közöljem vele, jobban esett volna, ha úgy indít: De rég beszéltünk, mi van mostanában veled?

Apropó, hinduk: Shubhrodeep, a bengáli zenész barátom válaszolt az indiai Húsvéttal kapcsolatos kérdésemre. Azt mondta, Indiában a Nagypéntek munkaszüneti nap mindenkinek. A keresztények nagy ünnepet ülnek, a többiek meg élvezik a hosszú hétvégét. Pakisztánban nem egészen ez a helyzet: aki kereszténynek vallja magát a munkahelyén, annak jár a munkaszüneti nap...

... de aki ezzel a lehetőséggel él, kisebbségként kockázatot is vállal magára. Engem is kerestek már meg pakisztáni keresztények, ki zenei kérdéssel, ki csak ismerkedés céljából... Egyesek szerint a keresztények a nagyvárosokban viszonylagos biztonságot élvezhetnek, de a hírek sajnos nem támasztják alá ezt az állítást. Egyébként úgy vettem észre, hogy az ISIS-szel kapcsolatos események miatt egyre több pakisztáni átlagpolgár beszél vallási toleranciáról... de erről talán máskor.

Most, hogy a Húsvétnak vége, végre csináltam egy jó kis krumplis tésztát! Talán megbotránkozol azon, amit most mondok, de nagyon is el tudnék képzelni egy olyan nyelvet, amelyiken ugyanaz a szó jelöli a paprikát és a paradicsomot. Tudtam, hogy lehidalsz! De emlékszem, hogy ovis koromban a kaliforniai paprika néven futó zöldséget paradicsompaprikaként árulták. Nekem egyébként az is fura, hogy a germán nyelvekben ugyanazzal a szóval jelölhetjük a diót és a mogyorót. Egy másik szó meg egyszerre utalhat a sajtra és a túróra, stb, stb. Hát, én nagyon sok ételt készítek, amelyikben mindkét piros zöldség benne van (senki ne jöjjön nekem azzal, hogy a paradicsom gyümölcs: NEM!), és mindkettőről az a véleményem, hogy időnként meg kell őket szelídíteni. Olyan 12 éve készítettem először saját bolognai szószt, és a recept előírt egy kis narancslevet, a paradicsom ízének ellensúlyozásához. A  fettuccinébe meg szőlőlevet. Én a paprikás krumpliba (következésképp a krumplis tésztába) is teszek narancslevet. Vagy ha nincs, multilevet. Épp csak egy kortyot. Ettől szeretik a többiek is.

És most egy közös ismerősről: említettem, hogy Zolival készül a ladinó repertoár. Nagyon élvezem! Eddig még nem énekeltem zongorakísérettel, és nem tudom, hogy Zoli érzékenységének köszönhető-e, vagy a zongora természetének, de ennyire hozzám idomuló kíséretben még nem volt részem. Húsvét alatt nyilván nem próbáltunk (meg hát a Pészah miatt se lehetett volna), de nemsokára megint találkozunk.... bele kell húznom! Quando el Rey Nimrod... Yo m'enamori d'un aire... Ezt mind át kell még néznem.

És holnaptól feszített munka a szerkesztőségben! Az embernek a polgári foglalkozását is meg kell ám becsülni. A Roma Kultúra Napjáról kell majd cikkeznem, két étteremleírás között. Néha egy téma túl érdekes ahhoz, hogy 2000 karakterben ki tudjam fejteni, máskor meg vért izzadok, hogy összekalapáljam a szöveget. Addig is, kis szerencsével ma este elérek a szultánabádi sztorim végére (amiről két napja írtam bővebben). Szép estét, Linet... jó kis multikultit toltam ma... remélem, tudsz még követni!

Füstölt nyelv és nyelvlecke

Ezen a Húsvét hétfőn kicsit komolyabban belenéztem a pandzsábi nyelvkönyvbe. De úgy, hogy az ünnepet még kellőképpen kiélveztem, és egy kistányérra füstölt-főtt marhanyelvet raktam ki magamnak, tormával. Tudod, Linet, ezt a családban csak én eszem, ezért nem félek, hogy idő előtt elfogy. Enélkül (és vajas kalács nélkül) viszont számomra nincs húsvéti asztal.

Meg locsolkodás nélkül sincs, de tavaly bevállalósabb voltam:

Igazából egy éve már átrágtam magam egy hindi és egy urdu nyelvkönyvön (ebben a sorrendben), így arra számítok, hogy a pandzsábi úgy fog a keblére ölelni, mint egy régi ismerős! Vagy én őt. Vagy tévedek??

Ugyebár, a hindiben elég jól működik a hang-betű megfelelés, legalábbis minden gyönyörűen jelölve van. Ráadásul balról jobbra haladunk. Az urdu viszont olyasmi, mint az arab. Visszafelé kell írni, és ha az ember nem ismeri a szavakat, akkor ki sem tudja olvasni őket (mivel nincs minden hang jelölve az írásban). De legalább annak örülhetünk, hogy a két nyelv társalgási szinten ugyanaz, a hindivel két legyet ütöttem egy csapásra, az urdu sokáig sétagalopp volt utána, kivéve persze az írást.

A pandzsábit muszlim területen shahmukhi írással, a szíkh vallású indiaiak meg gurmukhi jelekkel jegyzik, ami balról jobbra halad (jaj, sajnos némelyik jel nagyon hasonló kinézetű!)

Van egy-két jel, amihez nem társult kép, mert önállóan nem is létezik. Ilyenkor azt mondja a bácsi: khali. Micsoda büszkeség, ezt értem! Vagyis: üres.

Jó ez a kis pandzsábi kutakodás, nemcsak mert szeretek elmerülni az ilyen egzotikumokban, és sok szó már ismerős lesz, hanem mert a triómmal is énekelek egy pandzsábi dalt, a Csoricsorit... De erről majd később...

És új olvasmányt is kiutaltam magamnak, a Monszunnaplót. Shoba Narayan a szerző. Ebben is van főzőcske, nem véletlenül tartozik Stahl Juci könyvtárába. Nyilvánvaló, hogy nem magas irodalom, de teszek rá...

Remélem, jó volt idén is a Pészah, Linet. A marhanyelv elfogyott ma estére, nem is jó tartogatni...Most pedig jönnek mindkettőnknek a hétköznapok.

Mostan színes Szultánabádról álmodom

Van ez az elkezdett novellám, amikor Szultánabádba akarok menni, de nagyon nehezen jutok el oda, mert a sofőr útközben megáll, hogy részt vegyen a saját eljegyzésén, én meg ki vagyok szolgáltatva a körülményeknek, a családnak, az idegen országnak.

Most, hogy a civil munkám következtében sokat kell írnom, igen nehezen szánom rá magam, hogy befejezzem ezt a novellát. Pedig muszáj, mert nem szeretem az elvarratlan szálakat!

Ráadásul pont két éve jártam Szultánabádban! Az ottani iskolában a Laila Library megnyitója volt, egy kis zenélés... Énekeltem...De még előtte, a program részeként a diákok a többi külföldi vendéggel együtt engem is felrángattak a színpadra, ahol táncolni kellett. Igencsak mozgalmas a pandzsábi néptánc! (Igen, ott vagyok én is a képen, két lányka között, fedetlen fejjel.)

Most húsvét vasárnap van. A gyakorlás ilyenkor sem szünetelhet. Linet, te hogy vagy ezzel? Persze, te operaénekes vagy. Ott nem tudom, mennyire szigorú törvények uralkodnak. Én folytattam Prince Rama Varma óráját, amit tegnap már idelinkeltem. Mindig igyekszem csinálni a rága gyakorlatokat, ha nem épp egy konkrét fellépésre készülök. A szibériai torokéneklést csak néha-néha veszem elő, mivel egyre ritkábban sütöm el. De benne kell maradnom az Ivánnal készülő műsor dalaiban, és a Zolival alakuló ladinó repertoárban is... nem szólva a kiváló triónkról!

Ma egy kedves ismerős megkérdezte tőlem, Indiában megemlékeznek-e valahogy a húsvétról. Tudom, hogy India egyes részein karácsony napján tortát esznek... mert az kellőképpen európai, mint a karácsony. Így aztán ők se maradnak ki a "jóból". De húsvétkor mi van?

Írtam Shubhrodeepnak, hogy megkérdezzem erről. Ő egy bengáli szitáros, aki a feleségével Düsseldorfban él. Mindketten vegyészmérnökök. Képzeld, karácsony másnapján, december 26-án itt voltak Budapesten. Nekem aznap nem volt mit csinálnom, egyedül is voltam, ezért velük töltöttem a napot. Elvittem őket a Várba, aztán vacsoráztunk a Dérynében. Nemrég elküldtem Shubhrodeepnak egy kis felvételemet, amit gyakorlás közben készítettem. A Varasiddhi Vinayaka volt, egy karnatikus ének; tudni akartam a véleményét. Azt mondta, teljesen olyan volt, mintha egy dél-indiai énekelné, kivéve a magasabb frekvenciákat, ezeknek a másodpercét be is jelölte a felvételen. Azt mondta, azokon a részeken kicsit 'europid' volt a hangképzésem, jobban el kell kenni a a hangokat. Nagyon hasznos volt ezt megtudni, egyben annak is örülhettem, hogy Shubhrodeeptól bármikor kérdezhetek. Na, most tőle érdeklődtem a húsvéttal kapcsolatban. Remélem, válaszol is hamar.

Volt egy kis aktivitás az egyik youtube videóm körül. Lahorban készült, egy élő tévéműsorban (Shaam ke Baad a címe). De itt nem énekelek! Íme:

Ma be kell fejeznem Mario Levi könyvét! Ha kiolvastam, hosszú, tömött sorokban várnak a többiek... de erről később.

Rágagyakorlatba fojtom a frusztrációt... rutinnal.

Hát, kedves Linet, nem fogod kitalálni, mi történt...

A megnyitós koncert végkifejlete nem volt olyan jó. Hogy miért?

A tulajdonos asszonnyal csetteltem. Készített videót, kérte az engedélyemet, hogy a youtube csatornára tehesse. A videókat vállalhatónak találtam, utólag még meghatóbbnak éreztem, hogy ennyi ember tapsolt egyszerre a dalok közben. Javasolta, hogy kérdezzem a kiállítót, ki készített fotókat, biztos szívesen segít, és megosztja velem őket. Írtam is Andrásnak, lelkesen, talán túl lelkesen is...

Estére válaszolt, jó hosszan. és nem kedvesen. Személyes zaklatásnak vette a dolgot, erőszakos nyomulásnak (a többit ide se írom). 

Mondjam, hogy pityeregtem? Tényleg sok megaláztatásban van részük az önjelölt zenészeknek, de ebben az esetben ezt nem vártam, hiszen az utolsó pillanatig olyan jó összhang volt köztünk. Vagy tévedtem? Van ehhez köze egy bizonyos jeges pillantású, szemüveges amazonnak? Ez mindegy is. Csak sajnálom, hogy valakik lelkének könnyebb, ha megromlik az ember szájíze egy jó este után. 

Na, erről szót se többet. Megsütöttem a gyönyörű húsvéti kalácsot.

De azért, Linet, a Mario Levi könyv vége felé járva még mindig gondolok a zsidó-oszmán receptekre. Jól teszed, ha te is elolvasod a könyvet! Igazad van, nagyon is érdemes.

Kalácskészítés közben folytattam az indiai rága gyakorlatokat. Sütés és tésztakelesztés közben tartottam a riazt (persze, a riaz észak-indiai kifejezés, de szeretem). Amrithavarshini rágagyakorlat volt terítéken Prince Rama Varmával. Ezt szoktam nyúzni. Hihetetlenül fejleszti a zenei memóriát. Persze, a Kodály módszert megtanultam, nagyon is jól gyerekkoromban. Ebből élek most is, ha valamit meg kell jegyezni, mindig szolmizálva írom le. Abból kellett áttérni a rágákra, a szaregam szótagokra, Néha ismételni, visszapörgetni kell, de a sikerélmény soha nem marad el, és eszméletlenül jótékony. Ez a rága valahogy soványka, nem annyira karakteres, de miközben tanulok, és csinálom, olyan érzés, mintha valami testes bor simogatná, pezsgetné a torkomat.

Ezután végigcsináltam a második részt is. Na ja, a Panthuvarali ennél jóval nehezebb, és azon is keményen átrágtam magam. Minden más csak koncentráció kérdése, nem igaz? Szaregam szempontjából biztos, a technikát meg úgyis élőben kellene rendesen átvennem. Mennem kell vissza!!

Belecsaptam

Ha most nem kezdem el, nem lesz jobb alkalom, mert ez a nap magába sűrített mindent, ami mostanában jellemző rám. Azt a többlaki, zaklatott, képlékeny életemet. Tudod, miről beszélek... Sok hihetetlenül jó benyomás, aztán valami más, mintha kirántanák alólad a szőnyeget.

Szóval, reggel még újságíró voltam, megírtam egy cikkecskét, és beidőzítve feltöltöttem. Aztán Ivánhoz mentem próbálni, a Népszínház utcába - vele egyelőre az összecsiszolódás stádiumában vagyunk. Szeretem azt a házat, a csigalépcsővel meg a lakásban a cselédszobával, ami egyben a konyha is. A múltkor már megettem az összes wasabi borsót. Ivánt még sosem hallottam hangolni, csak magához veszi a tamburabrácsát, és gyerünk... Hej, révész, révész volt, aztán szerencsére moldvaiak is, és persze kökénylikőr. Most nem ettem nápolyit, pedig amióta említettem, mindig odakészíti. Iván egy igazi gavallér. Készülünk a műsorra a Klebelsberg Kultúrkúrián. Reméli, nem lesz épp fellépése akkor a Sebő Zenekarral... Habár ez az ő saját projektje, erre muszáj eljönnie :)

Szerettem volna próba után egy nagyot sétálni, de olyan hideg volt, hogy egy zabszem se fért be (ezt érted? :) ). Azért mégis elgyalogoltam a turkálóhoz, ahová még Hanna vitt el, a török duózás idején. Majdnem vettem valamit, de most nagyon meg kell gondolnom a költekezést. És apám születésnapjára is kellett könyvet vennem. Tudod, azt meg megérzés alapján kell belőni, hogy történelmi legyen, ne túl száraz, és ne obszcén. Akadt is valami Maóról. Nem tudtam ellenállni Egy Tahir Shah könyvnek... De most nem azt olvasom. Linet, biztos megérted, hogy előbb ki kell olvasnom azt, amelyik soron van. És ami most van soron, azt nagyon élvezem. 

Mario Levi: Piskótát sütöttem nektek:

Török helyszín, régi idők, zsidó családi történetek, sütés-főzés, hagyományos receptek, ladino és török nyelv... Már megint nagyon beletrafált, pedig nem tudtam, hogy ladino lesz. Mint a zene, amit Zolival próbálunk, meg amihez a tanácsodat kértem. Tele fogom dekorálni színes post-it lapokkal, és ki fogom próbálni a recepteket, mínusz velő és bárányhús.

Te Linet, nem mindig fogok ilyen hosszú posztokat írni, ugye tudod?

Otthon megpróbáltam pihenni, megnéztem a munkahelyi levelezést, kicsit újságíró voltam megint. Aztán beénekeltem. Egy kis whisky a készülődő torokfájás miatt (pálinka fájó hiányában). A torokénekes szibériai dalra nagyon kellett készülni, mert kísérőzenész nélkül mentem, és a kétféle technika váltogatása eléggé kimerítő. De mindenhol ez a dal az ász, ezt imádják. A görög Aman doktorhoz is meg kell tapsoltatni a közönséget, mert kell a taktus (fognak-e tapsolni?), az elején az indiai dal még csak-csak elviszi magát a hátán taps nélkül is.

Felöltöztem, megcsináltam azt a fránya sminket. Mentem a Pótkulcsba, az időjárás hihetetlen volt, esett a hó, a jég... Ott volt András, a kiállító a lányaival, még mindig keretezgetett néhány rajzot. Már szállingóztak az emberek a megnyitóra, megjött Kriszti is, de előbb még egy hölgy, aki Andráshoz tartozhatott, de engem ultra jegesen mért végig. Na, kezdődhetett a munkatárs párjával való ügyeskedés, a jó benyomás keltése. Neked ilyet sose kellett?

Jó sokan lettünk. És akkor megjelent Herczku Ági, körbejárt, nézegette a rajzokat a falon. Tudtam, hogy András barátja, de nem gondoltam, hogy eljön. Na, amikor a beszéd után rám került a sor, elég hamar belejöttem, és hálásan vettem tudomásul, hogy az emberek vevők a dologra, adják a taktust... Közben láttam, hogy Ági is lelkesen tapsol és mosolyog. A végén odajött beszélgetni... Azt mondta, nem hallott még nőtől ilyen dorombéneket, és hogy hol tanultam azt is, meg az indiait is. nagyon őszinte beszélgetés volt; hát igen, ő már egy kialakult úton halad, és tudja, mit akar. Sikert kívántunk egymásnak.

Nem mentem Budakeszire. Inkább Kőbányára, a skarlátos kislányomhoz. A műsor közben jött az üzenet, hogy az van neki, nem allergia. A nagyszobában alszom, van külön lámpám. Olvasok. Dédelgetem a pandzsábi nyelvkönyvet. Linet, nem hanyagoltam a ladino dalokat se, csak épp Zolival nehezebb próbát egyeztetni, és most már Anatolijra is szükség lesz, hogy haladjunk.