Tevehajcsárok, Pandzsáb, Tappa

Linetem, nem győzöm utolérni magam manapság. Gyermekem erdei iskolába készült, én meg egyszer-egyszer, amikor nem dolgoztam, lekuporodtam egy jógamatracra a konyhakövön, egy sarokban, bekapcsoltam egy videót, és gyakoroltam.

... ezt azért raktam most ki, mert itt tényleg a konyhakövön ülök. Persze, gyakorolni fedetlen fővel szoktam!

És hogy mit gyakorlok?

Nagyon ráharaptam egy műfajra, vagy inkább úgy mondom, hogy éneklési stílusra. Ezt úgy hívják, hogy Tappa, és Indiában, a Pandzsáb vidéki tevehajcsárok népzenéjéből került a klasszikus zenébe. Sok kis, elaprózott díszítésből áll. Meg is mutatom egy igazi ikon, Girija Devi előadásában:

Szépen el is magyarázza a maga nyelvén, hogy kettő-négy-stb. hangból állhat egy-egy kis egység, amit díszít. És közben mindig visszatalál a ritmusba is, hogy az ütemhangsúly előtt beérje a dobot. És ahányszor ezt teljesíti, mindenki örül.

Nem emlékszem, hogy valaha tevehajcsár lettem volna, és azt sem állítom, hogy máris tökéletesen megy a dolog, de az biztos, hogy jó úton járok. Szerencsémre van konzulens, egy Düsseldorfban dolgozó, bengáli szitáros ismerős, aki majd megmondja, hogy állok... amikor lesz arcom ahhoz, hogy mintát küldjek neki.

Ezeket a dolgaimat indiai ismerőseim mindig hitetlenkedve fogadják... Honnan szedtem most ezt az ötletet, hogy a Tappával foglalkozzak? Miért jó ez nekem? Nincs más dolgom? Hát, Tappát nem fogok énekelni a közeljövőben, az biztos. Hiszen ahhoz szövegestül kellene megtanulnom mondjuk egy thumrit, és azt távoktatva elég nehéz. De ezt a formát, ami a Tappa, hasznosítani tudom a magam dolgaiban.

Így kísérletezgettem valaha a szibériai énekléssel is, amíg eljutottam valameddig:

Visszatérve a Tappára, kisebb lavinát indított a facebookon, amikor kiírtam, hogy ezt nézegetem. Jöttek is a kommentek...  Ilyenkor lehetőség van urduul felelgetni, amiből sosem elég.

Ha lenne ilyen tevés falvédőm, kitenném magam mellé a sarokba, a konyhában. Aztán vinném magammal oda, ahol legközelebb leülök gyakorolni. Legalábbis addig, amíg a Tappa tart a bűvöletében. Rajta leszek, hogy sokáig így legyen.

Sör és kathak

Írok gyorsan, Linet, mert annyi munkám lett, hogy három napig biztos nem járok erre. Az előbb jött meg a fájl, itt van előttem megnyitva: Törökország, Dubaj meg az Arab Emírségek megváltoztatják a világot... valami ilyesmiről szól a fordítás.

Ma valaki igazán inspiráló jutott az eszembe. Egy nagyon öntudatos művész, egy mélyen érző ember, akinek hidegből-melegből bőven kijutott:

Nahid Siddiquivel lahori otthonában találkoztam. A klasszikus indiai kathak tánc legendás művelője, de mivel az vajmi kevés a megélhetéshez, jógaoktató is. A világ minden tájáról érkeznek hozzá diákok, akik tőle akarják megtanulni a kathak táncot... ez az a táncforma, ami számomra a szubkontinens táncai közül a legrokonszenvesebb, mert állandó erő, energia és ritmus hatja át... kivéve, ha thumrira táncolnak, mert az csupa érzelgés.

Nahid saját spirituális utat alakított ki magának, és zavarban lennék, ha definiálnom kellene, hogy inkább muszlim vagy buddhista. Valószínűleg egyiknek sem tartja magát. Nyugodt és egyben vérbő lelki atmoszféra veszi körül gyönyörű otthonában (már ha épp tartósan otthon van), ahol a tetőtérben gyakorol és meditál. Mindig tud sörrel és cigivel szolgálni (bár én csak az előbbiben voltam érdekelt).

A 90-es években Nahidnek el kellett hagynia Pakisztánt, mert akkoriban a tálibok nem engedték, hogy a nők színpadon vagy máshol szerepeljenek. Nagy-Britanniába utazott, aztán 2000 körül visszatért szeretett városába. Most Birminghamben van, mert ott időnként sikerül megélnie a művészetéből.

Ez a videó a Lahori Irodalmi Fesztiválon készült, tavaly. Látszik, Nahid milyen izgulós, ha beszélnie kell. Az elején ritmusszavazik... A számomra igazán érdekes rész, maga a kathak tánc 2:35 körül indul.

Itt az a pláne, ahogy a tablás és a táncos, hogy képzavarral éljek, 'egy húron pendül', és úgy kommunikálnak, hogy teljes összhangban érkeznek a frázisok végére. Egyébként itt Nahid fia tablázott... Így mindjárt más érzés nézni a felvont szemöldököt és az elragadtatott pillantásokat is, amelyeket Nahid a fia felé küld.

A dob mellett egyébként csak a gungru (bokára erősített csörgő) és a meztelen talp ritmusa hallatszik. Valaki szőnyeget teremt alájuk egy harmóniummal.

Amikor Nahiddal sörözgettem, alig bírtam levenni a szemem a lábfejéről. Mit mondjak neked? Táncosi, igénybevett lábfejeket láttam, bütykökkel, elszíneződésekkel. Mégis kevés nőiesebb művészt ismerek, mint Nahid Appi Dzsi. Még mindig van a füstölőből, amit Baliról hozott el, és amiből nekem két csomaggal ajándékba adott.

A Guruja, Maharaj Ghulam Hussain Kathak már rég nem él. Itt van helyette egy (szerintem) rokon, Birju Maharaj. Őszintén szólva nekem ő kicsit hivalkodónak tűnik, de mindenképp ide akartam linkelni, hogy lásd: így lehet a kathak segítségével viccet mesélni! 

A történet a lusta és a tevékeny barátról szól, vagyis egy kis bemutató az ő beszélgetésükből. (nem hagyhatom szó nélkül, hogy a legendás Zakir Hussain kíséri tablán).

És akkor az egyik kedvenc kathak táncosom, Fasih Ur Rehman. Ugyanaz volt a Guruja, mint Nahid Siddiquinek. Ez az úriember egyszerűen varázslatos! Egyszerre finom és energikus. Egyébként egy másik videót akartam idetenni, de akárhogy próbálkoztam a beágyazással, mindig a bhangrára pattogó turbános kisfickóim jelentek meg helyette, hogy Chrudinák Alajosom ne hagyj el...

Hát, ez a kathak, bár még sokáig lehetne folytatni... Hihetetlen költőiség van ezekben a táncokban, és néhány táncos személyiségét, hozzáállását ismerve, sok lelkiség is. Főleg a kedves (az isteni lény) iránti szerelmes epekedés, vágyakozás... sokszor hiába várakozás, ami mégis gyönyört okoz, és kiteljesít.

Na, indulok kiteljesedni a közel-keleti részvényesekről szóló szöveg által. Az elkövetkező napokban csak akkor jelentkezem, Linet, ha nagyon hiányzol.