Egy másik dimenzió és a bátor szindhiek

Linet, te nálam is jobban tudod, hogy ha az ember utazik, megváltozik az időérzéke, sőt, az étvágya, az erőnléte is. Pakisztánban nekem a veszélyérzetem tompult el rendszeresen.

Például, amikor a nagykövetségi emberek autójában utaztam, és Iszlámábád egyik főútján hajtottunk végig, csöppet sem riadtam meg, miután utólag értesültünk egy fegyveres támadásról, ugyanazon az útszakaszon. Csupán két perccel azután történt a lövöldözés, hogy arra jártunk.

Akiknél aludtam, elmondták, hogy változatosan folyik odakint az élet. A magyar nagykövetség napjai csendesen telnek, de ha valahová el kell utazni, akaratlanul is eszükbe jut, hogy támadás érheti őket, vagy valamilyen baleset... Én úgy voltam ezzel, hogy ilyen itthon is előfordulhat. Hát nem? Egy pillanatig sem éreztem magam veszélyben, legfeljebb nem volt könnyű megszokni, hogy lépten-nyomon megbámulnak.

Ebben a másik dimenzióban, ami Pakisztán, az időjárás kevéssé változékony, de sok az ünnep, vagy nagy tud lenni a meleg, és ilyenkor (vagy a csuda tudja, miért) felhevülhetnek az indulatok. Akik ott élnek, meg vannak róla győződve, hogy nincs veszély... annyi semmiképp sincs, mint amennyiről a média ad hírt. Bizony, Pakisztánnak népes rajongótábora van az európaiak, amerikaiak között is. Én éppenséggel tudom, hogy azok a 'fehérek', akik kint dolgoznak, haza se akarnak jönni.

Nem mondok újat azzal, hogy Pakisztánban a szabad véleménynyilvánítás, különösen politikai kérdésekben, erősen korlátozott. A hatalom jól tudja, kitől kell tartani, ki az, akire az emberek figyelnek, akinek a véleménye számít.

És ezek nem a politikusok...

... hanem a halkabb szavú, de igencsak intelligens, érzékeny emberek, akiknek befolyása a környezetükre sokaknak piszkálja a csőrét.

Sabeen Mahmud, aki a képen látható, nem erőszakosan hallatta a hangját, bár, ahogy a facebook profilján láttam, időnként erősen fogalmazott. A Karacsiban működő T2F elnevezésű szervezet/közösségi ház alapítója és vezetője volt. Békés reformokért küzdött, egy jobb életért, szóval aktivista volt, ahogy manapság ezt mondani szoktuk. Vitacsoportokat tartott, de zeneóráknak és workshopoknak is helyet adott a T2F. Ahogy ma is.

Sabeen már kiszállt a projektből. Ugyanis április 24-én éjjel, miközben egy vitakör után az édesanyjával hazafelé tartott, fegyveresek tartóztatták fel az autóját, és agyonlőtték őt. (Malala Yusafzait először be kellett azonosítani a buszon. Ezért kérdezte meg a fegyveres, melyikük Malala. Túl sok, egyforma hidzsábos kislány ült ott. Itt meg inkább az anyuka is kapott pár golyót, de ha jól tudom, ő életben maradt.)

Hát igen, Pakisztánban az ember néha kapkodja a fejét. Egy zenészbarátom, Saif Samejo jól ismerte Sabeent. Tudják jól, hogy ilyesmi bőven megtörténhet azokkal, akik mernek cselekedni, és tesznek az elvakultság, a szélsőségek megnyilvánulása ellen. Mégis hihetetlennek tűnik, hogy egy középkorú szociális munkás, aki beszélgetőcsoportokat vezet, egyszerre, valamiért túl veszélyes lesz. Saiftól is kérdeztem, nem érzi-e veszélyben magát, hiszen zenészként a saját eszközeivel, karizmatikus egyéniségével, közösségformáló gondolataival harcol. Azt felelte, néha észleli, hogy nagyméretű autók követik, de amit elkezdett, semmiképp sem hagyhatja abba. 

The Sketches - Nind Nashe Vich (Official Music Video) from The Sketches on Vimeo.

(Ezen a videón a zenekarával látható, és ő az énekes.)

Szóval, Linet, nincs mese... Ha Keletre mész, főleg, ahol indulatok is dúlnak, átúszol egy másik dimenzióba, és egy másik éned kezdi meghozni a döntéseket. Ahogy én is mentem a fejem után, vagy néztem ki a kocsik ablakán, vagy visszabámultam arra a gépfegyveresre, aki ellenőrzés céljából feltépte az autó hátsó ajtaját, és kitalálta, ártalmatlan külföldi vagyok-e, vagy sem.

Valami sorsszerű történik, az emberek pislognak egyet, és lépnek tovább. Az iszlámábádi Marriott Hotelt 2008-ban bombatámadás érte, és porig égett. 2011-ben már teljes pompájában tudta fogadni a Liszt Emlékév alkalmából odaérkező magyar származású zongoraművészt, Marouan Benabdallahot, igaz, előtte pár nappal gyilkolták meg a pakisztáni kormány egyetlen keresztény vallású képviselőjét, így a közönség kevesebb számban jelent meg, mint azt várni lehetett.

Egy évvel később meg ott voltam én, és semmilyen atrocitás nem ért. Hát, ilyen szeszélyes ez a közeg.

Még gyorsan elmondom: az Everness Fesztiválon jól elvoltam, megtartottam a bemutatómat egy kis lelkes csapat előtt. Így néztem ki:

Most megyek, Linet, keveset aludtam... Pörgős nyarat kívánok neked is!

Felszín alatti tervek (a dorombom Iszlámábádban hagytam)

Boldog születésnapot, Linettttt!
Tudom, tudom, tegnap volt... Küldtem is neked egy röpke üzenetet a facebookon. Csakhogy feszített tempóban dolgoztam a civil munkahelyemen, tele voltam megírnivaló meg feltöltenivaló cikkekkel.

Egyébként mostanában érdekes projektek mozgolódnak a felszín alatt... Elvileg kijön egy lemez Pakisztánban, és azon rajta leszek én is. Ebben a hónapban tervezik a megjelentetést a Lahooti-nál... Ezt majd kifejtem, ha több időm lesz.

Két éve ilyenkor léptem fel a Nemzeti Könyvtár Auditoriumában, Iszlámábádban.

Ez a kedvenc képem ebből az időszakból, a magyar nagykövetség egyik ügyes munkatársa készítette. Nem is Qurban Niazi, a sötétbe vesző énekestársam itt a lényeg, hanem az előtérben látható, önjelölt táncos. Szindhi nyelven énekeltem itt valamit, ő meg egy darabig velem énekelt a helyén, aztán kipattant a színpad elé, és hát, hogy is mondjam... kéjes mosollyal lavírozni kezdett. Ez egy misztikus, szerelmes költemény, nem biztos, hogy kifejezetten szúfi, de nagyon szép.

Később kiderült, hogy az illető maga is énekes a Pandzsáb vidékén, és a neve Nikla Alan Faqir. A fellépésen használtam egy dorombot is, amit a jelen lévő pakisztáni főiskolások nagy örömmel hallgattak, sőt, a műsor után körém gyűltek, hogy pengessem meg még egyszer. Ez a Nikla is odajött, és amikor a kezébe adtam, a világ legtermészetesebb módján szólaltatta meg (persze, hiszen ott is van doromb, a helyi nevén "csáng". Nem is tudnék olyan helyet a földön, ahol nincs doromb.)

Itt dorombolok én a próbán, de aki most lelkesen mosolyog mellettem, az Qurban, az énekes a színpadról:

Tegnap este próbáltam a triómmal is. Igen nehéz manapság beindítani egy új zenekart, ráadásul olyat, amelyikkel az embernek komoly célja is van. Előttem van valami konkrét, amit szeretnék, de ezt valahogy át is kellene adni, sőt, a többieket belevonni. Mindezt két igencsak elfoglalt emberrel... ráadásul két erős személyiséggel... meglátjuk! Annyi biztos, hogy amikor végre nem dumálunk, hanem zenélünk, az nagyon erős kezd lenni, és egy olyasféle nyelv van alakulóban, ami nagyon a kedvemre való, amilyet eddig még nem tapasztaltam zenélés közben. Meglepődnél ezen a szakadár kombináción: bőgő, ütősök és ének. Súlyos, mi?

Na, nekem most rohannom kell a szerkesztőségbe, és út közben kellene valami mochaccino is. Hosszú lesz ez a nap.

"Csak vidáman, csak vidáman, napról napra napsugár." (Na, ezt megint csak a református gyökerűek értik, de nem tudtam kihagyni, ne haragudj :))).)