Fokozódik a nemzetközi tarana!

Ahogy itt a tappát tanulmányozgatom, kedves Linet, és próbálok belebogozódni a szövetébe, eszembe jutott ez a fellépésem Qurban Niazival, Pandzsáb macsó énekesével:

Nem is tudom, hogy képzeltem ezt a fellépést! A szervező egy iszlámábádi diplomata magazin főszerkesztője volt, és könnyen kiderült, hogy nincs fogalma a fúzióról. Se a koncertszervezésről. Amikor meghívott, hogy az Iszlámábádi Nemzeti Könyvtár nagytermében zenéljek, még nem tudtam, hogy a környék egyik legnagyobb férfisovinisztáját kérte fel partneremül... Aki angolul nem tudott, urduul pedig vajmi keveset!

Nem akarok panaszkodni, sajátos élmény volt ez a műsor... de amikor épp megéltem ezeket a pillanatokat, úgy éreztem magam, mint egy túlélő showban.

A koncert előtt fél óra próba állt a rendelkezésünkre, ezalatt egy szindhi dalt tudtunk megnézni. Ez volt az egyetlen közösen előadott számunk. Qurban eljátszott a szúfi bandájával néhány számot, aztán végre engem is a színpadra szólítottak... De azt ne hidd, hogy akkor már énekelhettem! Dehogy. Qurban belekezdett egy újabb dalba, és a szöveg alapján bökdösött hol a szemem, hol a cipőm felé, hogy milyen szép, milyen kecses. Belementem a játékba. Szemérmesen az egyik zenész háta mögé futottam, eltakartam az arcomat. A közönség imádta: milyen jó is, hogy ez a kis fehér nő érti a dalszöveget! (30 százalék elég volt.)

Na most, amikor az első két számom után újabb tíz percre kisajátította a színpadot, és nem engedett megnyikkanni, ott hagytam. Persze, integetett utánam, és végül csináltunk egy finálét (ha ugyan tudta, hogy az volt), és a legnagyobb békességben fejeztük be a koncertet. Nem bántam nagyon, mert ezután egy sokkal jobb buli következett, klassz közönséggel.

De a Pandzsáb, az Pandzsáb. És a Pandzsáb nekem most a tappa éneklését jelenti. Sokat gyakorlom, még a buszmegállóban is, persze némán. Úgy rakosgatom, csoportosítgatom a hangokat, mint egy több módon megoldható egyenlet képletét. Főleg az alábbi videó alapján, Girija Devivel. Hadd büszkélkedjek azzal, hogy értem, amit az elején mond: 'Most egy kis tappa következik, mivel tappát gyakran énekelek. Bhairávi rágában van.'...Már azzal is megelégszem, ha olyan ügyes leszek, mint ez a kis tanítvány. 

Shubhrodeep, a bengáli szitáros barátom, aki karácsonykor járt Budapesten, megígérte, hogy leírja a szöveget, mert nem hindiül, hanem purviul vagy bradzsul van.
Jaj, egy kedves ismerősömmel, Sharif Awannal is konzultáltam a tappáról. Ő az egyetlen pakisztáni producer, aki benne van a Grammy bizottságban, mivel az Indus Raag című mammutprojektje jelölést is kapott.

Kérdezgettem őt is erről a technikáról, erről a gyorsan váltó dallampergetésről, a taranáról. Elmondta, hogy amiben tud, segít... és hogy szerinte ez a technika, mint a legtöbb autentikus éneklési mód, a közös emberi örökség része. Nem híve annak az elméletnek, hogy csak indiaiak tudják megtanulni, elítéli az efféle nagyképű kisajátítást. Még akkor is, ha egy európainak bizony többet kell nyüstölnie, mielőtt szépen megszólal bármelyik technika, már csak a szöveg miatt is.

Milyen lenne tappába kezdeni a mozgólépcsőn? Vagy megröcögtetni az áruház forgóajtójában?

Az első gyakorlatok után különösen tudatába kerültem annak, hogy a nyelvem a torkomban folytatódik. Olyan lett, mint egy ostor, amit előtte sokáig suhogtattak.

Rá kell kapcsolnom egyébként is a dolgokra. Hiszen nem tappa repertoárt építek, hanem gyakorlás közben lassacskán teszek egy lépést hátra, és megnézem, hogy tehető bele ez a színfolt a koncertprogramokba. Az Evernessen is, de főleg a Völgyben. A Burns Kati Triót is gatyába kell addig rázni...

Linet, most sietek. Vasárnap este 7-kor lesz Ivánnal a koncert a Kultúrkúrián, gyakorolni kell. Gyere te is...

  

Tevehajcsárok, Pandzsáb, Tappa

Linetem, nem győzöm utolérni magam manapság. Gyermekem erdei iskolába készült, én meg egyszer-egyszer, amikor nem dolgoztam, lekuporodtam egy jógamatracra a konyhakövön, egy sarokban, bekapcsoltam egy videót, és gyakoroltam.

... ezt azért raktam most ki, mert itt tényleg a konyhakövön ülök. Persze, gyakorolni fedetlen fővel szoktam!

És hogy mit gyakorlok?

Nagyon ráharaptam egy műfajra, vagy inkább úgy mondom, hogy éneklési stílusra. Ezt úgy hívják, hogy Tappa, és Indiában, a Pandzsáb vidéki tevehajcsárok népzenéjéből került a klasszikus zenébe. Sok kis, elaprózott díszítésből áll. Meg is mutatom egy igazi ikon, Girija Devi előadásában:

Szépen el is magyarázza a maga nyelvén, hogy kettő-négy-stb. hangból állhat egy-egy kis egység, amit díszít. És közben mindig visszatalál a ritmusba is, hogy az ütemhangsúly előtt beérje a dobot. És ahányszor ezt teljesíti, mindenki örül.

Nem emlékszem, hogy valaha tevehajcsár lettem volna, és azt sem állítom, hogy máris tökéletesen megy a dolog, de az biztos, hogy jó úton járok. Szerencsémre van konzulens, egy Düsseldorfban dolgozó, bengáli szitáros ismerős, aki majd megmondja, hogy állok... amikor lesz arcom ahhoz, hogy mintát küldjek neki.

Ezeket a dolgaimat indiai ismerőseim mindig hitetlenkedve fogadják... Honnan szedtem most ezt az ötletet, hogy a Tappával foglalkozzak? Miért jó ez nekem? Nincs más dolgom? Hát, Tappát nem fogok énekelni a közeljövőben, az biztos. Hiszen ahhoz szövegestül kellene megtanulnom mondjuk egy thumrit, és azt távoktatva elég nehéz. De ezt a formát, ami a Tappa, hasznosítani tudom a magam dolgaiban.

Így kísérletezgettem valaha a szibériai énekléssel is, amíg eljutottam valameddig:

Visszatérve a Tappára, kisebb lavinát indított a facebookon, amikor kiírtam, hogy ezt nézegetem. Jöttek is a kommentek...  Ilyenkor lehetőség van urduul felelgetni, amiből sosem elég.

Ha lenne ilyen tevés falvédőm, kitenném magam mellé a sarokba, a konyhában. Aztán vinném magammal oda, ahol legközelebb leülök gyakorolni. Legalábbis addig, amíg a Tappa tart a bűvöletében. Rajta leszek, hogy sokáig így legyen.