Segítség! Összehajtják a komfortzónámat!

Tudod, Linet, kiskoromban volt egy visszatérő álmom, amiből mindannyiszor szorongva ébredtem. Leszálltam a buszról, és a házunkig vezető út két oldalán, a szabad ég alatt mindenféle emberek: otthontalan, ágrólszakadt férfiak aludtak. Féltem tőlük, és féltem, hogy végképp elidegenedik tőlem, örökre megváltozik a házunkig vezető út. Amikor felébredtem, az érzés jó darabig nyomasztott még. Aztán addig igyekeztem, amíg sikerült elűznöm a gondolatot, hogy ilyen lesz a jövő.

Pedig mostanára megértem, hogy a buszmegálló padján hajléktalan takarózik, és amerre járok, falak tövében, vagy épp teljesen védtelenül, a szabad ég alatt is fekszenek, ücsörögnek olyanok, akiken látszik, hogy nincsen lakhelyük.

Amióta a menekülteknek először a híre jutott el hozzám, aztán az első kisebb csoportok is megjelentek szokásos útvonalaimon, megint sokat gondolkodom a régi álmon. Csak épp az az érdekes, hogy mostanára a félelmem elmúlt. Komolyan így van, Linet. Én sem tudom, miért... nyilván valahol mélyen már régóta készítgettem magam a helyzetre.

Először a facebookon csatlakoztam a Migration Aid csoporthoz, és eleget olvastam a helyzetről ahhoz, hogy képben legyek. Aztán egy magányos sétámon mentem el a Szent István körúton egy csoport mellett, akik a puszta földön ücsörögtek. Férfiak, nők, gyerekek. Azt gondoltam: na most. Bementem egy boltba, és visszamentem hozzájuk egy fürt banánnal meg egy üveg mentes vízzel (addigra már kiokosodtam, és tudtam, hogy ezek mindig jól jönnek). Odaadtam az egyik nőnek. 

Persze, én sem először tettem ilyet. Alkalmanként kéregetőknek is adok. Megérzés szerint. Nem szeretem a hatásvadászatot, a fülembe sugdosott, vagy kántált áldásokat, az elém rakott lábcsonkokat, az orrom alá tolt fotókat.

Egyik éjjel a Nyugati Tranzitban is voltam, bár nem a jótékonyság dúlt bennem, hanem nyelvet akartam gyakorolni. Kiírták a facebook csoportban, hogy jól jönne valami zenei produkció, én egyedül voltam, ráértem. Beültettek egy maroknyi pakisztáni csoport közepébe, és hajrá. Sötét volt, nem tudom, hogy néztek ránk a többiek a tranzitban, amikor dalra fakadtunk, de érdekes módon, a társaság tagjai hamar túltették magukat azon, hogy egy európai nő énekelget velük, a saját nyelvükön. A repertoárom egyelőre elég gyér, de szerencsére nem maradtam szégyenben. Biztos nem bánod, ha inkább egy eredeti, vérbő felvételt linkelek ide...

Most persze, figyelem az eseményeket a tévében, a facebookon. Nem volnék azoknak a magyaroknak a helyében, akiknek ma kellett vidékre utazni a Keletiből... de azokat a menekülteket jobban sajnálom, akik jegyet vettek Németországba, és nem szállhattak vonatra, sőt, meg sem magyarázták nekik, miért.

Nem vállalkozom rá, Linet, hogy összefoglaljam az eseményeket. A tömeg önmagában még nem ijeszt meg. Persze, nagyon várom, hogy megoldás szülessen; én azok közé tartozom, akik hisznek a dolgok jó, de legalábbis tűrhető kimenetelében. Meg azt is hiszem, hogy aki rosszat vetít előre, arra rossz következik.

Kétségtelen, hogy mára olyan ellentétek feszültek ki ország és ország, kontinens és kontinens között, hogy egyszer csak egy kéz jónak látta felemelni a világ egyik csücskét, hogy ráhajtsa a túlsó sarkára. Most aztán látnunk kell, sőt éreznünk kell azt is, ami több ezer kilométerrel odébb zajlik, a szereplők itt vannak, a város több pontján. Összeugrott a komfortzónánk, nem fordulhatunk el, már közünk van a dolgokhoz, nincs kifogás. És akiket ez váratlanul ér, azoknak fáj belátni, hogy a komfortzóna, a viszonylagos béke, a nyugodt utcakép, a lakás, ahova nem hatol be idegen, mind-mind ajándék, egy általunk megszokott körülmény, amire nincs, eddig se volt semmiféle garancia.

Hát, ez van, Linet. Nézem a tévét, hallgatom a híreket. De tévézés közben készülnöm is kell a szombati fesztiválra, Szigetváron. Előbb még csütörtökön lesz egy videóklipp-forgatás is. Nyugodt, békés pakisztáni dalt kell majd énekelnem, egy stúdióban, nem messze a Nyugati Tranzit eseményekkel teli zónájától.  

Ezeregyéjszaka, amerikai fűszerekkel

Fura történetek járnak a fejemben ma, Linet... és ez nagyrészt köszönhető a könyvnek, amit épp olvasok. Már mondtam, melyik az: Tahir Shah: Kalandozások az Ezeregyéjszakában. Előre vetítettem abbéli félelmedet, hogy valami szirupos ponyváról lehet szó. Én már rég nem gondolkodom arról a határsávról, ami a magas irodalom és a sikerkönyvek szférája között húzódik. Egy könyvesboltban magához vonz egy borító, és a borítóval kapcsolatos megérzésem - tudniillik, hogy az a könyv milyen erősségű szöveget tartalmaz, és hogy az adott időszakban tud-e nekem valamit nyújtani - többnyire beigazolódik.

Ebben a könyvben arról van szó, hogyan szövik át a mesék az életünket, a lakhelyünket, a legprózaibb történéseinket. Az ember néha jár valahol, és érez valami különöset, ami annak a helynek a sajátja. Aztán álmában vagy a gondolataiban visszakalandozik, és ettől az érzéstől nem bír szabadulni. Keresgéltem a képeim között, hogy ilyen helyet tudjak mutatni. Itt van például ez a Számnábádi háztető (Lahorban), ahol testben is és lélekben is sokat jártam:

Még neked se árulhatok el sokat arról, mi az oka, hogy ez a hely lényegessé vált... Egyszer talán mesélek róla. Legyen most elég annyi, hogy nagyon sokat olvastam, várakoztam, szomjaztam és terveztem ezen a háztetőn... illetve visszadobtam bizonyos labdákat, amelyek a szomszédból "véletlenül" repültek át erre a térfélre, hogy aztán a gyerekek "madam, madam" kiáltásokkal beszédbe elegyedhessenek velem.

Hogy, hogy nem, ma eszembe jutott David története. Nyilván a könyv furcsa történéseiről, a váratlan fordulatokról. És akkor itt kapcsolok be a sok keleties sztoriba egy amerikai erecskét.

Szabadúszó életem egy szakaszán elmentem egy munkamegbeszélésre, ahol egy amerikai-magyar úriemberrel találkoztam. Azt mondta, egy érdekes történetet szeretne tollba mondani. Megadta a címét, és közölte, hogy a történetmeséléssel egy időben filmforgatás is lesz a helyszínen. A Síp utcai lakásban felesége és pici lánya fogadott. David leültetett egy gép mögé, és elmondta, hogy a riportalany pillanatokon belül megérkezik. Kiment a szobából, visszajött, magára kapta a vállfán lógó zakót, és közölte, hogy a riportalany ő maga. Felesége a kamera mögé helyezkedett, én magam elé húztam a billentyűzetet, és elkezdődött David története a nagyapjáról, akit végtelenül szeretett, és akit a többi családtag, amíg ő Magyarországon gimnáziumba járt, Amerikában hidegvérrel meggyilkolt. Időnként megálltunk, a család salátát, pizzát rendelt, aztán folytattuk a tollbamondást. Összesen két vagy három intenzív találkozóval járt ez a megbízásos munka. November táján aztán David azt mondta, ha egy héten belül elkészülök a tisztázással, jó kis karácsonyi bónusz üti a markomat. Rákapcsoltam, kész lettem, megkaptam a pénzt, és hónapokig nem hallottam róluk. Februárban írt a felesége, hogy küldjem át még egyszer a szövegfájlt, mert David pár napja öngyilkos lett.

Hű. Ilyen komor színeket még sohasem csempésztem a beszámolóimba. De az a helyzet, adódik ilyen munka is, ha valaki szabadúszó. Az embert néha megtalálják az ehhez hasonló helyzetek. Sokat segített, amikor a feleségével később összefutottam, és ő elmondta, az utóbbi időben David már nem a való világban élt.

Azt hiszem, a történetek hatalmáról gondolkodtam épp, ezért jutott eszembe ez az időszak.

Gyorsan megpróbálok más vizekre evezni!

Ma Nusrat Fateh Ali Khant hallgattam a reggeli kávé közben. Én nem találkozhattam vele, évek óta halott (na tessék, nem bírok szabadulni a témától). Hihetetlenül magával ragadó a hangja, amelyet a honfitársai is kénytelenek beismerni, bár a pakisztáni zenészek közül sokan lenézik a művészetét amiatt, hogy több nyugati produkcióhoz, filmzenéhez is adta a hangját. (Mondjam, hogy irigykednek?)

Itt ez a dala Eddie Vedderrel, a Dead Man Walking-ból. Vannak filmek, amelyeket nem tudok újranézni, mert annyira szívbemarkolóak. Ugyanezt néhány dalról is el tudom mondani. Ezt a linket épp csak beágyazom ide, mert meghallgatni most képtelen vagyok:

No, mára ennyit tudtam összefoldozni... Anyák napja van, suhanok a családi ebédre, hogy anyaként fogadjam a köszöntést... és hogy köszöntsek! Milyen fura, hogy egy ilyen kedves napon ennyire sötét gondolatok jutottak az eszembe. Vajon hol jártam álmomban?