Karácsony - Menekülteknek énekeltem

Az ünnep előtti napokban sokat magoltam. Dalszövegeket. Már megint. 

Déja-vu érzés... Tavaly tatárul, banglául, pandzsábiul magoltam főleg, Buszon, metrón, összegyűrt fecniről, vagy telefonra mentett screenshot-ról.

Most arabul és perzsául készültem. Az urduhoz - mert ilyet is kértek - már nem volt szükség sok tanulásra, az a repertoárom elég izmos, sokszor előveszem. (Igaz, ez a dalocska legalább annyira elmegy hindinek, mint urdunak.)


Jelen esetben egyedül kellett fellépnem, kísérőzenészek nélkül, és tudtam, hogy negyedórányi műsorhoz kell vagy öt dal. Meg valami dob a kezembe. És persze, a dalok közé valami furulya.

A meghívást a Kalunbától (menekülteket segítő szervezet) kaptam, hogy rövid műsorral szórakoztassam a karácsonyi bulira összegyűlt multikulti társaságot. A magyar és amerikai önkéntesek mellett egy irániakból, irakiakból, afgánokból, szomáliaiakból és pakisztániakból álló népes csoport várt rám a St. Columba skót missziós gyülekezet Webster Halljában. Ahogy körülnéztem, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy arabul nyilvánosan még soha nem énekeltem. Perzsául, legalább, már előfordult, az urdu pedig - ahogy már mondtam is - a koncert szilárd pontját jelentette.

Eljött a pillanat. A szervezők leültették a vendégeket, a gyerekek zöld lufival a kezükben szaladgáltak össze-vissza. Megkaptam a mikrofonomat, a kottatartót. Amikor nincs kísérőzenész velem, akkor fontos, hogy olyan dallal indítsak, ami ismerős terepet jelent. Ezért választottam az urdut. Egy pakisztáni fiatalember felpattant, pár méterrel előttem megállt, és rám irányította a mobilját. Aztán elővettem a moldvai kavalt is. Magyarul szóltam a társasághoz, elmondtam, hogy korábban már kavaloztam irániaknak, akik számára a hangzás nem volt idegen. Pár keleties futam után rákezdtem az övestánc dallamára, erősen dünnyögtem is (ami rendszerint még az átlagos magyar hallgatóságból is meglepetést vált ki). Kis bíztatás után sikerült elérni, hogy tapsoljanak hozzá.

Aztán jött a Ha leyli perzsa dal, a nagy titokról, ami Leyli hajában rejtezik... ez az ünneplő sokadalom nem biztos, hogy ilyen mélységeket akar megélni egy ilyen bulin, de hát mit csináljak, én szeretem a klasszikust, és habkönnyű zenét ütőhangszeres kísérő nélkül elég nehéz produkálni. Na de végre eljutottunk az andalúz arab műsorszámhoz is, ami ugyan szintén nem egy slágerdarab, de valahogy megváltozott közben az atmoszféra. Def hiányában a szibériai sámándobomat ütögettem hozzá. A taps erejéből azt mértem le, hogy arab anyanyelvű volt a többség. Vagy csak nagyon hallatszott, hogy ez a dal a kedvencem? Nem is tudom.

Végül megint perzsául énekeltem, és az önkéntesek vezetőjével megbeszéltek szerint megénekeltettem a társaságot; a refrént (daram ommidi - a remény szikrái) közösen énekeltük.

Kipirultan távoztam a mikrofon mögül. Az emeleti szobában várt a táskám, a kabátom. A lépcsősor tetején egy magyar önkéntes és egy menekült lány ücsörgött, ők onnan hallgatták végig a műsort. A magyar lány utánam jött, és elmondta, hogy Ajna, az arab tinilány szemét elfutotta a könny az andalúz szám közben. “Próbáltam megkérdezni tőle, hogy miről szól a dal, amit énekelsz” –mesélte a magyar önkéntes. "De Ajna csak a fejét rázta."

“Nem vagyok meglepve, hogy nem állt neki lefordítani ezt az igencsak felkavaró szerelmes dalt" - magyaráztam az önkéntesnek. "Nem mindenki képes ilyen intim gondolatokat kimondani, még akkor se, ha csak dalszöveget idéz" - mondtam még. “Szerelmes dal volt? Aha, akkor már értem!” – kacsintott a magyar lány. 

Nagyon köszönöm a Kalunbának, a vendégeknek és a St. Columba gyülekezetnek, hogy ott lehettem az eseményen, és megidézhettem az otthon - sokak otthonának - hangulatát az élő zene segítségével. Daram ommidi. A remény szikrái. Zöld lufival rohangáló srácok.  

Felvételim a begina mozgalomba

Na, Linet, alig láttam ki a fejemből az utóbbi napokban. Ugye, nem hiányoltál nagyon?

Ezen a héten nem ülök a szerkesztőségben, mégis megtaláltak az érdekes írói feladatok, például a körömgombáról meg az első magyar műholdprogramról.

Aztán tegnap este műsoroztunk Lesi Zolival az Opera Pubban...

... ahol egymásnak passzolgattuk a "szót". Képzeld, fársziul is énekeltem egy gyönyörű dalt, amit Marjan és Mahsa Vahdat, iráni testvérpár egyik lemezén hallottam. Fársziul nem tudok, de az arab írást ismerem, ezért a szövegeket meg tudom tanulni, ha látom őket leírva (például a lemezborítón).

Na, de nem dicsekedni akartam... csak a dal kapcsán elújságolni, mi adott olyan jó hangulatot a fellépéshez: Mahsa Vahdat egyik barátnője, akit én még Iszlámábádból ismerek, a műsorszámok egyeztetése közben írt nekem a facebookon, hogy megkapta a referenciáimat postán... Az eső teljesen elmosta a címzést a borítékon, kész csoda, hogy odatalált. Ez egy másik álom, ami talán a beteljesedés mezejére lépett, és én nem bánom azt sem, ha csak lassan halad előre. Az üzenet épp a sorrend összeállítása közben jutott el hozzám, szóval hihetetlenül jó volt az időzítés!

A műsor is kellemesen telt, szép kis társaság gyűlt össze meghallgatni minket, még ráadást is adtunk. Kaptam meghívást egy másik, hangulatosnak ígérkező irodalmi estre is, de nemet kellett mondanom... Az állami operaénekesek, mint te, nem tudják, hogy még mindig sok olyan meghívó létezik, akinek eszébe se jut, hogy a zenész is pénzen él. Vagy ha eszébe jut, azt reméli, hogy haverok vagytok, és úgyis eljössz, mert mindenki halálra fog szeretni, és annál nincs is jobb! Sokan nem értik, hogy az ingyen ital meg a szeretet nem segít abban, hogy másnap befizesd a számláidat. Persze, szeretünk zenélni, és szeretjük, ha szeretnek, de ami a helyszínen laza örömzenének látszik, amögött sokszor nem kevés felkészülés, válogatás. időmérés, gyakorlás van. Adódnak nehéz helyzetek, de majd egyszer bekerül a köztudatba, hogy a zenész is eszik és lakást tart fenn (és nem tud mindenkinek ingyen zenét felajánlani, akivel egyszer koccintott), és akkor minden tuti lesz!

Még egy dolgot mindenképp el kell mondanom. Pedzegettem múltkor egy új projektet, ahová meghívást kaptam...

... de csak azért, hogy a nyugati misztika ne maradjon nekem se fehér folt. Egy Hadewijch nevű misztikus költőnő verseire épül ez a szép műsor... égi szerelem, erotika. 13. századi holland szövegek, Rakovszky Zsuzsa és Daróczi Anikó fordításában, és eredeti nyelven. Időnként beleszédültem a versekbe; mintha csak egy szúfi költő munkái köré építenénk a koncertet. Én leszek benne a keleti 'ellenpont'. Voltam próbán, aztán ellátogattam Anikó irodájába, a néderlandisztika tanszékre, és némi olvasnivaló kíséretében kiutalódott a számomra egy kisebb csokornyi dallam.

Mint megtudtam, Hadewijch valószínűleg begina volt, ami az én olvasatomban egy női remete, aki Isten szeretetének örök kutatására adta az életét. A  beginák egyedül éltek, de korántsem magányosan. Később a németalföldi beginák közösségekbe szerveződtek, de Hadewijch idejében még egyedül voltak, nem kértek se a férfiak, se az egyház védelméből. Persze, meg is égették őket.

Tegnap voltam a Budakeszi lakásomban is. Előszedtem az ujjatlan felsőimet, a szoknyáimat. Magamhoz vettem a hangszereimet. Mondtam, ugye, hogy ott milyen jó gyakorolni, tanulni, meditálgatni. Ott kicsit én is begina vagyok.