Jazz, tappa, és a mi új zenei masszánk

Linet, kapaszkodok erősen ezen a hullámvasúton, mert kalandos ám ez az útszakasz!

Képzeld, Gergő és Gábor zenésztársaimmal forgattunk egy videóklippet a pakisztáni Lahooti stúdió számára. Tavaly vettük fel a zenei anyagot, és idén ősszel jön a lemez a sivatagos Dzsamshoróban! Szindhi nyelven énekeltem a dalt a lár törzsről, akik folyóparton élnek, és békésen megvannak egymással... Szerencsére a szöveget jól begyakoroltam, így adzsrak kendővel a vállamon teljes nyugalomban énekeltem el a dalt a forgatáson hússzor is. Még sosem történt velünk olyan, hogy egy stúdióban filmeztek le minket, inkább élő koncerteken születtek rólunk felvételek. Élveztük a dolgot, és szerintem szépek is voltunk. Az életben először arra is figyeltünk, hogy színharmóniát alkossunk a képernyőn!

Két nappal később meg már egész más tájakra kellett koncentrálnom. A hónap legesősebb napján utaztunk le a Burns Kati NTett-tel Szigetvárra, a Zrínyi Napokra. Szerencsére az eső ellenére nagyszerű volt a hangulat...

Nagyon lelkes voltam, hiszen ezen a koncerten már egy tappa is megszólalt, még ha nem is erőltettem az eredeti, egészen apró csomózású éneklési stílust, hiszen itt egy úszós, jazzes 'fílinget' hozunk, de a dalnak (Laalwala) ez volt a premierje, és úgy láttam-hallottam, be is jött sokaknak. Tehát: egy új NTett zenei massza született!

A dal alapja ez a csodálatos tappa volt: Laalwala joban, azaz pirospozsgás ifjú.

Remélem, egyszer egy saját felvételt is megmutathatok neked ebből... De akkor már mást is! A gyimesi csángó imprónkat, a szefárd pszichedélénket, a csori csorit. Rajta vagyunk!

Egyébként még beállás alatt megkaptam Somi Pannitól, a Sivasakti Kalánanda társulatvezetőjétől az üzenetet, hogy szeptember végén fellépés lesz, pár szólótáncukat fogom indiai énekkel kísérni. Naná, hogy igent mondtam, már elvonási tüneteim voltak, annyira hiányzik a társaságuk, meg a dramatikus jellegű táncokkal való munka. Megint előszedem a tamil jegyzeteket, a padamokat, jön a padlóra ülős, színházi zenés próbaidőszak!

Segítség! Összehajtják a komfortzónámat!

Tudod, Linet, kiskoromban volt egy visszatérő álmom, amiből mindannyiszor szorongva ébredtem. Leszálltam a buszról, és a házunkig vezető út két oldalán, a szabad ég alatt mindenféle emberek: otthontalan, ágrólszakadt férfiak aludtak. Féltem tőlük, és féltem, hogy végképp elidegenedik tőlem, örökre megváltozik a házunkig vezető út. Amikor felébredtem, az érzés jó darabig nyomasztott még. Aztán addig igyekeztem, amíg sikerült elűznöm a gondolatot, hogy ilyen lesz a jövő.

Pedig mostanára megértem, hogy a buszmegálló padján hajléktalan takarózik, és amerre járok, falak tövében, vagy épp teljesen védtelenül, a szabad ég alatt is fekszenek, ücsörögnek olyanok, akiken látszik, hogy nincsen lakhelyük.

Amióta a menekülteknek először a híre jutott el hozzám, aztán az első kisebb csoportok is megjelentek szokásos útvonalaimon, megint sokat gondolkodom a régi álmon. Csak épp az az érdekes, hogy mostanára a félelmem elmúlt. Komolyan így van, Linet. Én sem tudom, miért... nyilván valahol mélyen már régóta készítgettem magam a helyzetre.

Először a facebookon csatlakoztam a Migration Aid csoporthoz, és eleget olvastam a helyzetről ahhoz, hogy képben legyek. Aztán egy magányos sétámon mentem el a Szent István körúton egy csoport mellett, akik a puszta földön ücsörögtek. Férfiak, nők, gyerekek. Azt gondoltam: na most. Bementem egy boltba, és visszamentem hozzájuk egy fürt banánnal meg egy üveg mentes vízzel (addigra már kiokosodtam, és tudtam, hogy ezek mindig jól jönnek). Odaadtam az egyik nőnek. 

Persze, én sem először tettem ilyet. Alkalmanként kéregetőknek is adok. Megérzés szerint. Nem szeretem a hatásvadászatot, a fülembe sugdosott, vagy kántált áldásokat, az elém rakott lábcsonkokat, az orrom alá tolt fotókat.

Egyik éjjel a Nyugati Tranzitban is voltam, bár nem a jótékonyság dúlt bennem, hanem nyelvet akartam gyakorolni. Kiírták a facebook csoportban, hogy jól jönne valami zenei produkció, én egyedül voltam, ráértem. Beültettek egy maroknyi pakisztáni csoport közepébe, és hajrá. Sötét volt, nem tudom, hogy néztek ránk a többiek a tranzitban, amikor dalra fakadtunk, de érdekes módon, a társaság tagjai hamar túltették magukat azon, hogy egy európai nő énekelget velük, a saját nyelvükön. A repertoárom egyelőre elég gyér, de szerencsére nem maradtam szégyenben. Biztos nem bánod, ha inkább egy eredeti, vérbő felvételt linkelek ide...

Most persze, figyelem az eseményeket a tévében, a facebookon. Nem volnék azoknak a magyaroknak a helyében, akiknek ma kellett vidékre utazni a Keletiből... de azokat a menekülteket jobban sajnálom, akik jegyet vettek Németországba, és nem szállhattak vonatra, sőt, meg sem magyarázták nekik, miért.

Nem vállalkozom rá, Linet, hogy összefoglaljam az eseményeket. A tömeg önmagában még nem ijeszt meg. Persze, nagyon várom, hogy megoldás szülessen; én azok közé tartozom, akik hisznek a dolgok jó, de legalábbis tűrhető kimenetelében. Meg azt is hiszem, hogy aki rosszat vetít előre, arra rossz következik.

Kétségtelen, hogy mára olyan ellentétek feszültek ki ország és ország, kontinens és kontinens között, hogy egyszer csak egy kéz jónak látta felemelni a világ egyik csücskét, hogy ráhajtsa a túlsó sarkára. Most aztán látnunk kell, sőt éreznünk kell azt is, ami több ezer kilométerrel odébb zajlik, a szereplők itt vannak, a város több pontján. Összeugrott a komfortzónánk, nem fordulhatunk el, már közünk van a dolgokhoz, nincs kifogás. És akiket ez váratlanul ér, azoknak fáj belátni, hogy a komfortzóna, a viszonylagos béke, a nyugodt utcakép, a lakás, ahova nem hatol be idegen, mind-mind ajándék, egy általunk megszokott körülmény, amire nincs, eddig se volt semmiféle garancia.

Hát, ez van, Linet. Nézem a tévét, hallgatom a híreket. De tévézés közben készülnöm is kell a szombati fesztiválra, Szigetváron. Előbb még csütörtökön lesz egy videóklipp-forgatás is. Nyugodt, békés pakisztáni dalt kell majd énekelnem, egy stúdióban, nem messze a Nyugati Tranzit eseményekkel teli zónájától.  

Videóklipp, ékes szindhi nyelven

Linet, ennél izgalmasabb a nyár vége nehezen lehetne.

Most két dolgot kell vinnem, hajtanom, nyomatnom... már-már szó szerint. Tanulnom kell a vezetést, a projektek vezénylését, azzal együtt, hogy nem vagyok vezető alkat. Most főleg abba kell beletörődnöm, hogy ha valami nem rajtam múlik, azt hagynom kell menni a maga útján. És lépni akkor, ha lépéshelyzetbe kerülök.

Mondtam-e, hogy videóklippet kell készítenem két zenésztársammal? A megrendelő: a pakisztáni Lahooti Live Sessions. Tavaly nyáron szóltak először, hogy egy válogatás albumra szeretnének meghívni, néhány kísérőzenésszel együtt, így aztán Gergővel és Gáborral (Hajna zenekarom tagjaival) összehoztunk két számot, és lelkiismeretesen fel is vettük. Az egyik szám helyi dialektusban hangzik majd el, a másik egy általunk feldolgozott dunántúli magyar népdal, meditatív hangulatban... (na igen, észlelem, hogy ezt írásban eléggé lehetetlen vállalkozás érzékeltetni). Egy év alatt nagy nehezen megtörtént Pakisztánban a keverés, és most rebesgetik, hogy szeptemberben a lemez ki is jöhetne. Ehhez kell a promóciós videóklipp, a változatosság kedvéért élő zenével, és vágatlanul, mert a kinti zenészek is játszanak majd hozzá valamit. De vajon milyen hangszeren, és kik?

Talán kamacson? Nagyon szeretem a kamacsot. Itt egy igazán szép kamacsolás, hehe:

Mindenesetre, Gergőt és Gábort nehéz időben összeegyeztetni, hiszen messze is vannak, be is vannak fogva. A stúdiótól várok még egy visszajelzést, és ez az a helyzet, amikor néhány órára el kell engednem az ügyet. Majd lépek akkor, ha fejlemény van. Aztán egyszer csak ott fogunk ülni a stúdióban, a kamerák előtt, és nekem meggyőzően el kell énekelnem szindhi nyelven a kért dalt, oldalamon Gergővel és Gáborral, akik mosolyogva pengetik a gitárt. Érdekes lesz!

A másik projekt egy izgalmas koncert a szigetvári Zrínyi Napokon. Hát igen, a jövő szombat megint az utazás jegyében fog telni. De ismét velünk lesz a gitáros Los Davidos Pozsonyból, aki előbb-utóbb állandó tagjává válik a Burns Kati NTettnek... látod, már nem is hívom Triónak.

A fenti, elhíresült tech riderünk helyett álljon itt egy régi kedvenc fotó:

Ha meg nem épp a videóklipp időzítésével vagy az NTett próbáival, repertoárbővítésével foglalkozom, akkor még mindig a civil életbeli fordítómunkámat, a határidős romantikus regényt hajtom, tolom, vagy épp nyomatom... szeptember közepéig.

Tuva és Tappa

Mesélhetnék sokat, Linet, arról, hogy telnek mostanában a napok... Főként vadromantikával (hiszen egy romantikus regény fordításán fáradozom éppen, és időközben sikerült túljutnom a felén!) de emellett megy a gyakorlás, ami még mindig főleg a Tappát jelenti. Amióta ráharaptam erre a műfajra, mintha kicsit azt is jobban érteném, ki vagyok ezen a rendkívül színes zenei palettán, ami Magyarországon létezik... konkrétan: egy másik árnyalat!

Ide teszem neked Wajih Ull Hussnain Nizzami, egyik pakisztáni (és Pakisztánban leledző) zenésztársam képét, aki ízig-vérig klasszikus zenész, és nagyon nyíltan lenézi a fél-klasszikus és a népi műfajokat (mi tagadás, a Tappa is ide tartozik).

Amint a mellékelt ábra mutatja, eléggé kis zöldfülű még, bőven változhat... de amikor egy stúdiófelvétel után kimentünk a híres Habibi étterembe Iszlámábádban, és északi (afgán-pastun) népzene ment élőben a vacsora mellé, nagyon együttérzően hozzám hajolt, mondván, biztos az én fülemet is sérti ez a kifinomulatlan zene. Mondtam, hogy nem! És hát nem is értem, hogy felejthette el két óra stúdiózás után, hogy én is foglalkozom népzenével.

Na mindegy, végre valaki lépett dalszöveg ügyben is. Vagy négy-öt indiai, pakisztáni embert egzecíroztatok rendszeresen, hogy jegyezze le, küldje el nekem bizonyos dalok szövegeit. És jó ideig mind csak lapul! Viszont legutóbb, amikor kitettem a facebookra egy visszafogott poszt formájában, hogy túl régóta nem érkezik az ígért segítség, valaki azonnal reagált, hogy juttassam el hozzá is az mp3-at, majd ő megteszi, amit tud. Örömömre, nagyjából 90 százalékban le is tudta írni a szöveget (becsületére legyen mondva, a Tappa szöveg régi, ráadásul utazó emberek, tevehajcsárok nyelvén szól, amelyben pandzsábi, urdu, perzsa, púrvi stb szavak is keverednek). Még a fordítást is megkaptam tőle, persze angolul. Magyarul, kisebb szótologatás után így nézne ki:

a szerelem italát, mint a tappa cifra csomóját / Mian! kortyolni kell

a szerelem virágának illata / Shori Mian! utolsó lélegzetemig kitart

(Shori Mian a költő neve - 1742-1792.)

Ezt a gyönyörű szöveget olvasva a többi buzgó, de be nem teljesített ígéret mind elfelejtődött!

Na és, ki ne felejtsem a beszámolóból, hogy részt vettem egy torokének workshopon, a Belső Barlangban. A Huun Huur Tu tuvai együttes legifjabb tagja, Radik Tyulyush tartott énekórát, és a háromnapos kurzus tananyagában mindhárom fő torokéneklési mód, vagyis a hömei, a kargüra és a sigit is ismertetésre kerül. Én csak egy napra látogattam el a Barlangba, és hát ne tudd meg, minek kellett megfelelni! Radik keményen megdolgoztatott minket, és végre konzultálhattam a téma egyik világklasszisával. Elmondta, túl sok izommunkát alkalmazok, az eddigiekhez képest lazábban, levegősebben kell énekelni, ha nem akarok kipurcanni!

Ebben semmi meglepőt nem találok... A furulyázásomra is ezt szokták volt mondani, hogy ne feszítsek, próbáljak kicsit jobban ellazulni játék közben. Azt hiszem, a feszítés, ami persze nem tudatos, az igyekezettől, a bizonyítási vágytól, és hát a lelkesedéstől van. Bizony, Linet... Mintha a sok kihagyott évet akarnám hirtelen behozni a szívem segítségével, és szó szerint 'kemény' munkával. Ahogy az elején is mondtam, Linet, ha a tappa meghatározást ad a személyemnek, úgy a torokének is legalább annyira ezt teszi... de most már nem kell beleszakadnom. Talán már el is hiszem.

Völgy kétszer, és vakulásig romantika

Éjfél elmúlt, Linet, de már nagyon szégyenlem magam, amiért ennyi ideje nem írtam. Úgyhogy gyorsan egy pár sort...

Ha nem épp az ilyen-olyan formációimmal foglalkozom, akkor fordítok... romantikus irodalmat, magyarról angolra. Ezért is folyik ki a szemem, ha nem jöhetek le a gépről, amikor a napi adagot teljesítettem. Ugye, megérted?

Egyébként pedig, mindkétszer szuper volt a Völgyben.

Először a Triómmal léptünk fel a Tilos udvarban, és társult hozzánk kísérleti jelleggel egy gitáros is. Akkorát dobott az egész produkción, hogy bizony muszáj lesz egy gitárost is állandósítanunk... Egyébként pedig, a délutáni beállásunk alatt kinyílt a szomszéd helyszín hátsó bejárata, és kidugta rajta a fejét Hobó... Néhány percig hallgatott minket. A szomszédban készült fellépni, és meghallotta, hogy a Szarada palikarja (Negyven legény)  című görög dalt játsszuk épp. Ott volt az arcán, hogy ismeri, és kíváncsi, kinek jutott eszébe mostanában ezt eljátszani. (Ezen a képen csak a téglafalba vájt ajtó látszik, Hobo sajnos nem.)

Na, és a szefárd dalunk, amit az esti koncertig rendesen át se néztünk, a fellépésen olyan pszichedelikus impróba torkollott, amin még én is meglepődtem. Annyira közhely azt mondani, hogy lubickoltam abban a közegben, amit a zene körénk varázsolt... de mégis ezt kell mondanom, mert így történt.

(Mellettem, a földön egy önjelölt marionett-bábost láthatsz, nem egy leboruló muszlimot, amit a sapkája miatt gondolhat az ember... de szerintem pont ezért kérdezték többen a facebookon, hogy hol volt ez a koncert...)

Később aztán egy házzal arrébb, a Reformátuséknál duóztam, Kiss Gergővel. A kis templom megtelt, és a koncert nagyon szépre sikeredett. Ez pedig a fogékony közönség nélkül nem történt volna így, mert a közönség visszajelzésére sajnos (vagy szerencsére) nagyon érzékeny vagyok.

Ez volt most... és akkor egy darabig eltemetkezem a munkába. Még nem tartok a könyv felénél sem, de a szerelmesek máris majdnem egymásra találtak... mi lesz akkor később?

Majd elmondom!

Gyimesi keserves és urdu interjú

Ezerrel pörög a nyár, Linet.

Fesztivál, haza, fesztivál, pályázatírás... közben romatikus regényt fordítok, mert, ugye, meg is kell élni valamiből...

Alig egy napja jöttem meg a nyaralásból, mégis olyan távolinak tűnik... pedig jó volt ám!

A napokban volt egy érdekes vita az egyik posztommal kapcsolatban. Mert hát, nem férek a bőrömbe... Egy őszinteségi rohamban szenvedő, muszlim vallású ismerős közölte velem, hogy egy nőnek otthon a helye (tudjuk, tudjuk), nem zenélhet, nem énekelhet, nem táncolhat (részemről az utóbbira nincs is veszély), és egyetlen küldetése, hogy a férjét otthon kiszolgálja. Természetesen már ismertem ezt a nézetet, de direktben kapni egy ilyen szóáradatot egész más volt... nem beszélve arról, hogy én nem is vagyok muszlim! Akkor meg?

Na most, kénytelen voltam a facebookot böngésző muszlim ismerőseimtől megkérdezni, mit gondolnak arról, hogy a muszlim világban a nőnek otthon a helye, és ne helytelenkedjen a kreatív szférákban... Tudom, hogy ez a téma már-már közhely számba megy, de én a saját posztomra akartam kapni néhány felvállalt véleményt. A vita nagyon érdekes irányt vett:

Nem viszlek végig az egész komment-folyamon, elég annyi, hogy az első kommentelő szerint Pakisztánban főleg vidéken kezelik úgy a nőket, ahogy az észosztó ismerősöm fogalmazott... de azért az országra jellemző általános nézet is megegyezik az idézett kijelentéssel. Mások szerint a nőknek az élet minden területén jelen kell és lehet lenniük (ráadásul ez férfivélemény volt - remélem, nem csak a kedvemben akart járni az illető). Aztán egy úriember kezébe ragadta az irányítást, és arra kért, ne hagyjam magam félrevezetni. Pakisztánban rengeteg női orvos, pilóta, művész, stb. munkálkodhat a saját kedvére, sőt, egyre több! A nők tiszteletet kapnak, és teret a tehetségük kibontakoztatására. Mire (és ez a lényeg): egy korábbi emberke odaírta, hogy engedelmet, de Katalin nem a pakisztániakról kérdezett, hanem az iszlámról!

Itt tudatosodott bennem igazán a kultúra és a vallás közötti nem is olyan kicsi rés, talán inkább szakadék, vagy minek is mondjam - de ez sem helyes gondolat, hiszen a kultúrában valamennyire ott a vallás is, míg a másik irányban ez nem feltétlenül igaz. Az iszlám szerint a nők az élet legtöbb területén tényleg nem rúghatnak labdába, míg Pakisztánban (az országban) ez azért másképp van, bár családja, régiója válogatja.

Ezen tovább gondolkozhatnék, ha nem kellene a homlokomra csapnom, hogy nekem kedden jelenésem van a Völgyben, és az egyik dalszöveget még nem tudom. Írtam is gyorsan az egyik zeneértő embernek, hogy kapja össze magát, küldje a szöveget, ha már segítséget ígért.... A segítség helyett egy hangüzenet érkezett, hogy sajna az általam küldött dal törzsi nyelvezetét mégsem érti, a felvétel régi és elharapják benne a szavakat, vagy agyonhajlítják a szótagokat, bármilyen szó lehet azokon a helyeken... így aztán, Linetem, én frankón nem izgatom magam! 

Még Fonyódon befutott egy interjúfelkérés is Karacsiból, a Daily Jang folyóirattól. Mint látom, ez egy világszerte megjelenő, urdu nyelvű, nyomtatott és online újság! Megküldték a kérdéseket, amelyek főleg a zenéről és a Pakisztánnal való kapcsolatomról szóltak, én meg nem sokat ültem rajtuk, már vissza is passzoltam a fájlt a szerkesztő postaládájába. Kíváncsi vagyok, mikor kerülök a lapba... Akkor aztán többet is elárulok erről az interjúról!

Uccu neki, gyorsan felöltözöm... rengeteg dolgom van ma délelőtt, aztán indulás autóval a Völgy fesztiválra, Taliándörögdre! Egy kis gyimesi muzsikát is csinálunk a Burns Kati Trióval; a Balatonnál buzgón gyakoroltam a furulyán. Addig még belefér pár oldal a romantikus regényből is...

Netbook nélkül Fonyódra

Akkor még egyszer gyorsan írok neked, Linet, mielőtt elhúzom a csíkot a Balatonra...

Tudod, tavaly vittem magammal gépet, és nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt. Akkor még nem vezettem blogot, de azért leveleztem, cikkeztem, és talán novellát írni is próbáltam... vagy csak mímeltem azt...

Gyakorláshoz rátöltöttem a gépre az A# tampurahangot, és minden délután skálázgattam egy darabig. Sőt, elővettem egy kis gyakorlatot, amit még Kishore Kumar, erre járó indiai énekes-énektanár kért számon tőlem, két éve, Yaman rágában.

És előkapartam egy dél-indiai darabot, amit még Somi Pannival terveztünk megvalósítani. Szanszkritul van, mégis déli... egy padam. Jó lesz ezt is gyakorolgatni a többi mellett, még ha a közelgő fellépéseken nem is rúg labdába. 

Tényleg olyan ez, mintha az ember gyúrna az edzőteremben, és érezné, hogy alakul, fejlődik az izomzata... (mondhatnám, ég a hája, de az a szimbólum itt nem működik). Az ember szinte tudatában van a kis izmoknak a torkában, a szájüregében, a nyelvében, és megéli, hogy halad... hogy valami jobban megy, mint előző este.

Sokszor gondolkodom az énekesek természetén. Vannak, akik úgy énekelnek, hogy az embernek könnybe lábad a szeme attól, milyen szép és kifejező. Lehet, hogy nem sokat brillíroznak a hangjukkal, de gyárilag olyan a torkuk, hogy némi gyakorlás és szintentartás mellett tökéletes formát hoznak, és ennek az értéke úgy teljes, ahogy van.

És vannak, akik nem nyugszanak. Új és új technikákra vágynak, és akár nyugton ültükben, a gép előtt, akár a metrón ácsorogva, vagy - ahogy mondani szokás - a zuhany alatt próbálgatnak valamit addig, amíg nem sikerül. Vagy amíg nem hasonlít arra, ami megtetszett. Mert azt akarják, hogy a hallgatóságnak leessen az álla... vagy ha nem, legalább soha ne tudják elfelejteni, amit hallottak.

Szerinted én melyik vagyok? :)

Éljen a Balaton! 

Szárada pálinka, görög népdal

Jaj, Linet, végre sikerült valami, amire már régóta kerestem a megoldást...

Amikor a gazdagon díszített, mindenféle ázsiai dallamot tanulmányozom, sokszor kívánom, bárcsak ki tudnám a felvételt lassítani, hogy a díszítéseket kedvemre vizsgálhassam, ahogy a biológusok nézegetik a mintákat a mikroszkóp alatt... Régen, amikor magnóról hallgattam ezt-azt (igaz, akkor még eszembe se jutott volna színpadon énekelni, a gondolatától is kivert a víz), a kazettán egy gyakorlott mozdulattal begyűrtem a szalagot, és sikerült valameddig kilassítva lejátszani a felvételeket, még ha ettől minden énekesnek olyan mély hangja is lett, mint egy nagytestű vadállatnak.

Jópár évvel később Hodzsa barátomat kértem meg, ha nagyon muszáj volt, hogy egy-egy rövidke mp3-as felvételt valamilyen szoftver segítségével lassítson ki, és küldjön át nekem.

Egészen mostanáig! Merthogy a megoldás ennél sokkal egyszerűbb - és nemcsak zenészeknek, hanem táncosoknak is nagy segítség lehet.

Nekem ez nagy felfedezés, hogy egyetlen kis átállítás segítségével minden gondom megoldódik...

Ja, hogy te ezt már rég tudtad? Bocs...

Ó, egyébként egy másik, bár jóval kisebb problémám is megoldódott a héten... Ehhez el kell mondanom, hogyan szoktam dalt választani a fellépésekhez.

Nem igazán szoktam választani tudatosan, pont ez a lényeg. Ha nem épp egy újonnan hallott dalba szeretek bele, akkor valami felidéződik bennem a régmúltból, amit most mindenképp el szeretnék énekelni... Néha az iskolai ének tankönyv egyik oldala jelenik meg lelki szemeim előtt... vagy felrémlik egy vonzó, titokzatos dallam valamelyik ősi válogatáslemezről, kazettáról, tévéműsorból, mozifilmből. Meglepő, milyen tisztán meg tud maradni egy dallamfoszlány az emberben, ha az fontos valamiért.

Testvérem hajdani Sirtos lemezéről jutott eszembe néhány érdekesség... ezek aztán az alábbi dalra csapódtak le:

Valami előhozta belőlem ezt a szép hangulatot (még akkor is, ha a görögök számára ez lerágott csont - hiszen nemzeti ünnepükön orrba-szájba ez megy), és rátaláltam a neten. Ezután kapcsolatba léptem, Voulával, egy görög ismerősömmel, aki a budapesti Zeneakadémián végzett, és itt alapított családot. Tegnapelőtt meglátogattam, és éppen ott tartózkodó, nagykövetségi jóbarátja társaságában átvettük a szöveget. Aztán Voula szép szájbarágósan, magyar betűkkel leírta nekem az egészet:

... és erre az 'idiot-proof' megoldásra nagyobb szükségem volt, mint hittem... Ugyanis a szöveg latin betűs változata megtalálható a neten, de az nem a kiejtést, hanem a görög írást veszi alapul, méghozzá betűről betűre... ezért fordul elő, hogy a betűs megfelelésben a SARANTA az első szó kiejtése SZARADA, mert a görög NT-vel jelöli a D hangot, mivel másképp nem tudja megoldani, stb stb... szóval, konzultáció nélkül jól félre lehet menni, még ha az embernek olyan is a füle, mint a hiúzé. (Ennél kínosabb félreértéseket szenvedtem meg három éve, az első hindi dalszöveggel, hogy pirulok, ha eszembe jut.)

Így aztán az én drága trióm tagjainak, akikkel ezt a műsorszámot megcsináltuk, igaza lett: nem hiába becézték ezt a dalt Szárad a pálinkának... Tényleg úgy indul (na jó: egy hang híján mégse stimmel teljesen).

Így aztán, Linet, még egy tapasztalattal gazdagabb lettem... csak a július végi fellépésig más meglepetés ne érjen.

Az életrendezgetés ideje

Nos, Linet, félig kész vagyok azzal, hogy az eddigi életem során felhalmozott tárgyakat - iratokat, fotókat, egyetemi vagy más jegyzeteket - szemügyre vegyem, és ami nem kell, attól megszabaduljak. Különös örömöt lelek az efféle tehermentesítésben, ezért most a napok nagy részét szanálással töltöm... A magyar nyelvtörténet jegyzeteimet ugyanúgy kidobtam, mint a hajdani novellákhoz készített ötleteléseket, sőt, az azóta megjelent regényem kéziratát is... Pár éve még sokat időztem kávézókban, füzetbe firkálva a novellákat és a reményteli vázlatokat. (Na, a folyóiratokat, amelyekben megjelentem, egyelőre megtartottam.)

A kezembe akadtak bizonyos őseteg demó cédék is...

... merthogy így indult minden anno. 

Ahhoz képest, hogy mennyire szerettem mindig énekelni, jó későn ért be, hogy merjek is kiállni emberek elé, és legyenek ötleteim. Aztán Kiss Gergellyel elkezdtük, és csatlakozott hozzánk Bártfai Gábor a basszussal meg az ütőhangszerekkel.

Ezekben az időkben készült ez a demó is, rajta minden bizonnyal némi gyimesi csángó feldolgozás, szibériai hümmögés, saját szöveggel megtoldott ballada meg valami moldvai fantáziálás. 

Furcsa, de alig merem meghallgatni... azt hiszem, visszasüllyesztem az emlékek közé.

Sok víz lefolyt közben a Dunán... Megjártam Pakisztánt, belefolytam más ethno projektekbe, belekóstoltam az indiai technikákba... és nem is nagyon akarok kijönni onnan. Miközben az is teljesen működőképes, hogy a magyar balladákat meg a rokonnépek dalait ugyanúgy elővegyem és melegen tartsam, amikor a Hajnával, vagy csak Gergővel fellépünk.

Új, de tartósnak ígérkező mániámat, az észak-indiai Tappa éneklést mindkét völgyes műsoromon bevetem, néhány hét múlva. Gergővel is próbálunk majd rá, de a Burns Kati Trió egyik imprójába is becsempészem majd. 

Egyébként meg kell mondjam, nagyon érdekes és izgalmas vizekre sodor el a kísérletezgetés. Ádámmal és Bencével ugyanis, akikkel a Triót csinálom, sokat improvizálunk, ami, ugye, egy énekesnek különös kihívás. Amiket az impróhoz felhasználok, abban az indiai és a szibériai zene egyes elemei is megjelennek, de hogy ez az egész fogyasztható is legyen, sokat kell gyúrni a dolgot... tényleg úgy, mintha tésztával dolgozna az ember. Ha a hozzávalók nem tudnak egymáshoz kapcsolódni, a massza széthullik. 

Miután visszahallgattam magam, eldöntöttem, hogy az eredmény még nem elég jó. Érezni kezdtem, hogy a szélesebb körben ismert jazz impró elemeit is tanulmányoznom kell, hogy több legyen a kapcsolódópont a hallgatóság számára, amikor az emberek úgy érzik, ismerős terepen vezetem őket.

Így találtam erre a linkre, ehhez a tanárhoz:

 

Itt sokat találok, aminek idővel a véremmé kell válnia, de szerencsére ehhez személyes segítségem is van. Izgalommal tölt el ez a videó. Igaz, nem ugyanolyan értelemben izgat, mint az indiai linkek. Ott egészen felvillanyozódom, és nyughatatlanná válok, amíg el nem kezdem megvalósítani azt, amit az énekes a videón produkál... Itt nyugodtabban örülök, mert látom, hogy ez a tudás könnyebben megszerezhető, nagyon hasznos, majdnem megkerülhetetlen. A birtokába lehet kerülni: lehet is, és kell is.

Szóval, Linet, a rendezgetés közben új dolgokkal is találkozom, amelyeknek helyet kell találnom az életemben. Csakhogy évekkel később ezek már nem demó cédék formájában kerülnek majd a kezembe. Manapság a telefonom felvevőjén, vagy a netbookomon tárolom a fontosabb kísérleteket, próbafelvételeket. Amelyik valóban számít, arról évekkel később is tudni fogom, micsoda, és mi lett a sorsa.

Egy másik dimenzió és a bátor szindhiek

Linet, te nálam is jobban tudod, hogy ha az ember utazik, megváltozik az időérzéke, sőt, az étvágya, az erőnléte is. Pakisztánban nekem a veszélyérzetem tompult el rendszeresen.

Például, amikor a nagykövetségi emberek autójában utaztam, és Iszlámábád egyik főútján hajtottunk végig, csöppet sem riadtam meg, miután utólag értesültünk egy fegyveres támadásról, ugyanazon az útszakaszon. Csupán két perccel azután történt a lövöldözés, hogy arra jártunk.

Akiknél aludtam, elmondták, hogy változatosan folyik odakint az élet. A magyar nagykövetség napjai csendesen telnek, de ha valahová el kell utazni, akaratlanul is eszükbe jut, hogy támadás érheti őket, vagy valamilyen baleset... Én úgy voltam ezzel, hogy ilyen itthon is előfordulhat. Hát nem? Egy pillanatig sem éreztem magam veszélyben, legfeljebb nem volt könnyű megszokni, hogy lépten-nyomon megbámulnak.

Ebben a másik dimenzióban, ami Pakisztán, az időjárás kevéssé változékony, de sok az ünnep, vagy nagy tud lenni a meleg, és ilyenkor (vagy a csuda tudja, miért) felhevülhetnek az indulatok. Akik ott élnek, meg vannak róla győződve, hogy nincs veszély... annyi semmiképp sincs, mint amennyiről a média ad hírt. Bizony, Pakisztánnak népes rajongótábora van az európaiak, amerikaiak között is. Én éppenséggel tudom, hogy azok a 'fehérek', akik kint dolgoznak, haza se akarnak jönni.

Nem mondok újat azzal, hogy Pakisztánban a szabad véleménynyilvánítás, különösen politikai kérdésekben, erősen korlátozott. A hatalom jól tudja, kitől kell tartani, ki az, akire az emberek figyelnek, akinek a véleménye számít.

És ezek nem a politikusok...

... hanem a halkabb szavú, de igencsak intelligens, érzékeny emberek, akiknek befolyása a környezetükre sokaknak piszkálja a csőrét.

Sabeen Mahmud, aki a képen látható, nem erőszakosan hallatta a hangját, bár, ahogy a facebook profilján láttam, időnként erősen fogalmazott. A Karacsiban működő T2F elnevezésű szervezet/közösségi ház alapítója és vezetője volt. Békés reformokért küzdött, egy jobb életért, szóval aktivista volt, ahogy manapság ezt mondani szoktuk. Vitacsoportokat tartott, de zeneóráknak és workshopoknak is helyet adott a T2F. Ahogy ma is.

Sabeen már kiszállt a projektből. Ugyanis április 24-én éjjel, miközben egy vitakör után az édesanyjával hazafelé tartott, fegyveresek tartóztatták fel az autóját, és agyonlőtték őt. (Malala Yusafzait először be kellett azonosítani a buszon. Ezért kérdezte meg a fegyveres, melyikük Malala. Túl sok, egyforma hidzsábos kislány ült ott. Itt meg inkább az anyuka is kapott pár golyót, de ha jól tudom, ő életben maradt.)

Hát igen, Pakisztánban az ember néha kapkodja a fejét. Egy zenészbarátom, Saif Samejo jól ismerte Sabeent. Tudják jól, hogy ilyesmi bőven megtörténhet azokkal, akik mernek cselekedni, és tesznek az elvakultság, a szélsőségek megnyilvánulása ellen. Mégis hihetetlennek tűnik, hogy egy középkorú szociális munkás, aki beszélgetőcsoportokat vezet, egyszerre, valamiért túl veszélyes lesz. Saiftól is kérdeztem, nem érzi-e veszélyben magát, hiszen zenészként a saját eszközeivel, karizmatikus egyéniségével, közösségformáló gondolataival harcol. Azt felelte, néha észleli, hogy nagyméretű autók követik, de amit elkezdett, semmiképp sem hagyhatja abba. 

The Sketches - Nind Nashe Vich (Official Music Video) from The Sketches on Vimeo.

(Ezen a videón a zenekarával látható, és ő az énekes.)

Szóval, Linet, nincs mese... Ha Keletre mész, főleg, ahol indulatok is dúlnak, átúszol egy másik dimenzióba, és egy másik éned kezdi meghozni a döntéseket. Ahogy én is mentem a fejem után, vagy néztem ki a kocsik ablakán, vagy visszabámultam arra a gépfegyveresre, aki ellenőrzés céljából feltépte az autó hátsó ajtaját, és kitalálta, ártalmatlan külföldi vagyok-e, vagy sem.

Valami sorsszerű történik, az emberek pislognak egyet, és lépnek tovább. Az iszlámábádi Marriott Hotelt 2008-ban bombatámadás érte, és porig égett. 2011-ben már teljes pompájában tudta fogadni a Liszt Emlékév alkalmából odaérkező magyar származású zongoraművészt, Marouan Benabdallahot, igaz, előtte pár nappal gyilkolták meg a pakisztáni kormány egyetlen keresztény vallású képviselőjét, így a közönség kevesebb számban jelent meg, mint azt várni lehetett.

Egy évvel később meg ott voltam én, és semmilyen atrocitás nem ért. Hát, ilyen szeszélyes ez a közeg.

Még gyorsan elmondom: az Everness Fesztiválon jól elvoltam, megtartottam a bemutatómat egy kis lelkes csapat előtt. Így néztem ki:

Most megyek, Linet, keveset aludtam... Pörgős nyarat kívánok neked is!

Fesztiválörömök és kínjaim az urdu számrendszerrel

Szia Linet, gyorsan-gyorsan írok még neked, mielőtt elhúzok az Everness Fesztiválra...

Képzeld, olyat tettem tegnap, amilyet évek óta nem. Ének tanárnál jártam! Bizony, Kazai Ági jazz énekes, aki más előadóművészeket, köztük Szalóki Ágit is patronálja, időnként hasznos tanácsokkal lát el engem is. Nagyszerű érzés, amikor egy másik énekessel beszélhetem meg a technikai részleteket, és kis ideig nem kell az érdekeimet hangszeresekkel szemben megvédenem... mert harcos amazonnak lenni fárasztó dolog.

Nem volt ez fárasztó Iszlámábádban, ahol a Rung Sufi Music School ifjú titánjai közt énekelhettem, uszkve két éve... és ezt azért hozom fel most, mert valaki mindig rátalál erre a képre, és megosztja a facebookon. És akkor jönnek az emlékek. Ezek a srácok mára egytől-egyig önálló és neves zenészekké nőtték ki magukat Pakisztánban. Pedig milyen kevés idő telt el azóta :)

Visszatérve a mindennapjaimra: az énekórai sok mmm, brrr és rrr után hazamentem gyakorolni azt a kis anyagot, amit az aktuális fesztiválra viszek... Ez pedig, a végső verzió szerint egy tilinkós-dorombénekes impró és egy bhairavi rága alapú hangsor, amihez tappa dallamot ragasztottam. A tevehajcsárok műfaját. Mondván: az élet egy utazás.

Fehér Krisztina barátnőm vendégeként lépek fel a fesztiválon. Krisztivel most egy cipőben járunk, hiszen mindketten az álmunk gyakorlati megvalósításán dolgozunk: én mint zenész, ő pedig mint egy holisztikus stúdió vezetője.

  

Kriszti megálmodta a Belső Tükör Stúdiót, és emberfeletti erővel elérte, hogy már most bekerüljön az Everness Fesztiválra. Amikor péntek délelőtt a Terem-tő Teremben workshopot tart, én biztosítom az átmenetet a programpontok között.

Na és mi van még? 

Na igen.

Készülni kell a Völgyre a Trióval és Kiss Gergellyel is. A Triónak per pillanat csak az egyik tagját "gyötörtem" a napokban, hogy a dalok harmóniái, és a ránk jellemző vagány átértelmezések kialakuljanak. Látod Ádámon az odaadást? :)

Gergővel meg majd az Everness után rakjuk össze a duóműsorunkat, amiben a tappának és egy históriás éneknek is helyet szeretnék adni. Miért is ne, ha a műsor címe: Cserefát égetek? Ebbe a történetmesélés és a vándorlás, tevegelés ugyanúgy belefér.

Sietek is tovább. A családi nyaralás előtt még be kell fejeznem az urdu könyv átismétlését, hogy teljes gőzzel átnyergelhessek a pandzsábira... és nosztalgiából elővehessem a hindit is. Csak ne lenne annyira nehéz bemagolni urduul a számokat... alig van benne logika!

Neked talán a kiírt szövegen akad meg a szemed, én azokat gond nélkül elolvasom. Hanem a memorizálás olyan, mintha egymástól különálló szavakat kellene bemagolni a szótárból. A báván meg a tirpán (a tirpáktól elvonatkoztatva, haha), még megragad. A csóvánt is megjegyzem arról, hogy a kutya csóválja a farkát... de annak mi köze az 54-es számhoz? Hát, vért izzadok. Jó eséllyel egy hónapig emlékezni fogok a tanultakra. De aztán........ aztán tolni kell újra!

Izgi nyár... gyertya a matrac mellett

Kedves Linet, ne bántódj meg, ha a nyár folyamán kevesebbet jelentkezem. Meg kell értened, hogy rengeteg az esemény, a történés. Készülök a fellépésekre, lubickolok a fesztiválszezonban! Alig győzöm kiválasztani, miről is írjak.

Leginkább ez a kép tükrözi a lelkiállapotomat:

Henri Rousseau: Alvó cigány

Bárki, aki művészkedésre adja a fejét, késélen táncol... anyagilag, de még családi és baráti kapcsolatait tekintve is. Miközben semmiért se adnám a megtapasztalásaimat, mégis azt kell mondanom, nem mindenkinek való ez a "cigányélet"... Tele van csodákkal, ugyanakkor kemény feladatok is megtalálnak az önismeret útján.

De hát te, mint a Török Állami Opera énekese, nagyon jól tudod ezt!

Azért hadd újságoljam el, nagy sikerünk volt vasárnap Barvich Ivánnal a Klebelsberg Kultúrkúrián. Varró Dani és a Göncölszekér együttes társaságában zenéltünk. Ez volt Iván szerzeményeinek újabb premierje. Évekkel ezelőtt egy másik énekesnővel adta elő majdnem ugyanezt a repertoárt, úgyhogy fel kellett kötnöm a gatyát!

Közvetlen a Sebő zenekar koncertje után száguldottunk ki a Kúriára, hogy bemutassuk az időnként keleties ízű népdalfeldolgozásokat. (A keletiesség az, amit én hoztam a műsorba.) Nagyon büszke vagyok arra, hogy Iván szerzeményeinek életre hívásában ekkora részem lehet!

Túl sokáig ebben az élményben sem fürdőzhetek... Jövő héten kiutazom Balatonakarattyára, az Everness Fesztiválra, ahol a Belső Tükör Stúdió vezetője, Fehér Krisztina vendégeként fogok bemutatkozni. Ki kell találnom egy tíz perces műsort, amiben benne lesz lényem sava-borsa... Naná, hogy viszek tilinkót, kavalt, és beépítek pár szibériai pillanatot is, bár a tematika a kérés szerint Indiára alapul. A tappa műfaj iránti lelkesedésem miatt elképzelhető, hogy a Bhairavi rágát csempészem a műsorba, nem is annyira a Tilangot, ahogy eddig mondtam neked. Ami tappát eddig gyakoroltam, az Bhairaviban volt, és mára egészen a szívemhez nőtt. Lájtos ázsiai műsor lesz, egyszemélyes műsor... de hát: teremtsünk műfajt! :)

Apropó India... már megint mi történt velem. A facebookon megkeresett egy Nirvana Singh nevű egyén. Hm... 

Tipikus eset: álnév, a profilkép helyén felirat, semmi fotó. Amikor jeleztem felé, hogy az egyetlen infó, amit a profiljából leszűrni vélek, az a vallása/származása (a Singh egy jellegzetes szíkh név); ismeretlenekkel nem chattelek, főleg, ha se arcuk, se nevük, rámförmedt... Azt mondta, tipikus bizalmatlanság ez a részemről. Hogy kérdőjelezhetem meg egy kasmíri szíkh tisztességes szándékait? Na most, mivel a többséggel ellentétben nem a szemem színe volt a téma, elkezdtem vele kicsit mélyebben beszélgetni. Azt is megengedtem, hogy bejelöljön. Nem is baj, ha a tappa dalszövegekhez és a pandzsábi nyelvi kérdésekhez van még egy épkézláb segítségem. No, meglátjuk, befogható-e.

Linet, már be is sötétedett, megyek egy kicsit tappát gyakorolni... leülök egy kis matracra a konyhakövön, benyomom a youtube-ot, és gyerünk... enélkül nem teljes a napom. A bengáli barátomnak megígértem, hogy csinálok egy tappás mp3 felvételt, elküldöm neki, és a véleményét kérem. Kicsit tartok ettől... de jó lesz! (Emlékeztetőül: a múltkori, meg a  kettővel ezelőtti posztban írtam a tappáról és a műfaj iránti rajongásomról.) 

És, tudom, hogy zsidó vallású vagy, de itt a Ramadán, úgyhogy kedves törökországi ismerőseidnek is áldást és erőt kívánok, Ramadán Karím! Mindenképp add át!

Fokozódik a nemzetközi tarana!

Ahogy itt a tappát tanulmányozgatom, kedves Linet, és próbálok belebogozódni a szövetébe, eszembe jutott ez a fellépésem Qurban Niazival, Pandzsáb macsó énekesével:

Nem is tudom, hogy képzeltem ezt a fellépést! A szervező egy iszlámábádi diplomata magazin főszerkesztője volt, és könnyen kiderült, hogy nincs fogalma a fúzióról. Se a koncertszervezésről. Amikor meghívott, hogy az Iszlámábádi Nemzeti Könyvtár nagytermében zenéljek, még nem tudtam, hogy a környék egyik legnagyobb férfisovinisztáját kérte fel partneremül... Aki angolul nem tudott, urduul pedig vajmi keveset!

Nem akarok panaszkodni, sajátos élmény volt ez a műsor... de amikor épp megéltem ezeket a pillanatokat, úgy éreztem magam, mint egy túlélő showban.

A koncert előtt fél óra próba állt a rendelkezésünkre, ezalatt egy szindhi dalt tudtunk megnézni. Ez volt az egyetlen közösen előadott számunk. Qurban eljátszott a szúfi bandájával néhány számot, aztán végre engem is a színpadra szólítottak... De azt ne hidd, hogy akkor már énekelhettem! Dehogy. Qurban belekezdett egy újabb dalba, és a szöveg alapján bökdösött hol a szemem, hol a cipőm felé, hogy milyen szép, milyen kecses. Belementem a játékba. Szemérmesen az egyik zenész háta mögé futottam, eltakartam az arcomat. A közönség imádta: milyen jó is, hogy ez a kis fehér nő érti a dalszöveget! (30 százalék elég volt.)

Na most, amikor az első két számom után újabb tíz percre kisajátította a színpadot, és nem engedett megnyikkanni, ott hagytam. Persze, integetett utánam, és végül csináltunk egy finálét (ha ugyan tudta, hogy az volt), és a legnagyobb békességben fejeztük be a koncertet. Nem bántam nagyon, mert ezután egy sokkal jobb buli következett, klassz közönséggel.

De a Pandzsáb, az Pandzsáb. És a Pandzsáb nekem most a tappa éneklését jelenti. Sokat gyakorlom, még a buszmegállóban is, persze némán. Úgy rakosgatom, csoportosítgatom a hangokat, mint egy több módon megoldható egyenlet képletét. Főleg az alábbi videó alapján, Girija Devivel. Hadd büszkélkedjek azzal, hogy értem, amit az elején mond: 'Most egy kis tappa következik, mivel tappát gyakran énekelek. Bhairávi rágában van.'...Már azzal is megelégszem, ha olyan ügyes leszek, mint ez a kis tanítvány. 

Shubhrodeep, a bengáli szitáros barátom, aki karácsonykor járt Budapesten, megígérte, hogy leírja a szöveget, mert nem hindiül, hanem purviul vagy bradzsul van.
Jaj, egy kedves ismerősömmel, Sharif Awannal is konzultáltam a tappáról. Ő az egyetlen pakisztáni producer, aki benne van a Grammy bizottságban, mivel az Indus Raag című mammutprojektje jelölést is kapott.

Kérdezgettem őt is erről a technikáról, erről a gyorsan váltó dallampergetésről, a taranáról. Elmondta, hogy amiben tud, segít... és hogy szerinte ez a technika, mint a legtöbb autentikus éneklési mód, a közös emberi örökség része. Nem híve annak az elméletnek, hogy csak indiaiak tudják megtanulni, elítéli az efféle nagyképű kisajátítást. Még akkor is, ha egy európainak bizony többet kell nyüstölnie, mielőtt szépen megszólal bármelyik technika, már csak a szöveg miatt is.

Milyen lenne tappába kezdeni a mozgólépcsőn? Vagy megröcögtetni az áruház forgóajtójában?

Az első gyakorlatok után különösen tudatába kerültem annak, hogy a nyelvem a torkomban folytatódik. Olyan lett, mint egy ostor, amit előtte sokáig suhogtattak.

Rá kell kapcsolnom egyébként is a dolgokra. Hiszen nem tappa repertoárt építek, hanem gyakorlás közben lassacskán teszek egy lépést hátra, és megnézem, hogy tehető bele ez a színfolt a koncertprogramokba. Az Evernessen is, de főleg a Völgyben. A Burns Kati Triót is gatyába kell addig rázni...

Linet, most sietek. Vasárnap este 7-kor lesz Ivánnal a koncert a Kultúrkúrián, gyakorolni kell. Gyere te is...

  

Tevehajcsárok, Pandzsáb, Tappa

Linetem, nem győzöm utolérni magam manapság. Gyermekem erdei iskolába készült, én meg egyszer-egyszer, amikor nem dolgoztam, lekuporodtam egy jógamatracra a konyhakövön, egy sarokban, bekapcsoltam egy videót, és gyakoroltam.

... ezt azért raktam most ki, mert itt tényleg a konyhakövön ülök. Persze, gyakorolni fedetlen fővel szoktam!

És hogy mit gyakorlok?

Nagyon ráharaptam egy műfajra, vagy inkább úgy mondom, hogy éneklési stílusra. Ezt úgy hívják, hogy Tappa, és Indiában, a Pandzsáb vidéki tevehajcsárok népzenéjéből került a klasszikus zenébe. Sok kis, elaprózott díszítésből áll. Meg is mutatom egy igazi ikon, Girija Devi előadásában:

Szépen el is magyarázza a maga nyelvén, hogy kettő-négy-stb. hangból állhat egy-egy kis egység, amit díszít. És közben mindig visszatalál a ritmusba is, hogy az ütemhangsúly előtt beérje a dobot. És ahányszor ezt teljesíti, mindenki örül.

Nem emlékszem, hogy valaha tevehajcsár lettem volna, és azt sem állítom, hogy máris tökéletesen megy a dolog, de az biztos, hogy jó úton járok. Szerencsémre van konzulens, egy Düsseldorfban dolgozó, bengáli szitáros ismerős, aki majd megmondja, hogy állok... amikor lesz arcom ahhoz, hogy mintát küldjek neki.

Ezeket a dolgaimat indiai ismerőseim mindig hitetlenkedve fogadják... Honnan szedtem most ezt az ötletet, hogy a Tappával foglalkozzak? Miért jó ez nekem? Nincs más dolgom? Hát, Tappát nem fogok énekelni a közeljövőben, az biztos. Hiszen ahhoz szövegestül kellene megtanulnom mondjuk egy thumrit, és azt távoktatva elég nehéz. De ezt a formát, ami a Tappa, hasznosítani tudom a magam dolgaiban.

Így kísérletezgettem valaha a szibériai énekléssel is, amíg eljutottam valameddig:

Visszatérve a Tappára, kisebb lavinát indított a facebookon, amikor kiírtam, hogy ezt nézegetem. Jöttek is a kommentek...  Ilyenkor lehetőség van urduul felelgetni, amiből sosem elég.

Ha lenne ilyen tevés falvédőm, kitenném magam mellé a sarokba, a konyhában. Aztán vinném magammal oda, ahol legközelebb leülök gyakorolni. Legalábbis addig, amíg a Tappa tart a bűvöletében. Rajta leszek, hogy sokáig így legyen.

Jódli Bollywoodból

Neked bevallom, Linet: nem vetem meg a jobb bollywoodi filmeket...

A színésznők közül Sridevit ismerem és szeretem, de aztán a Bollywood-hódolatom kábé itt ér véget. Nem pályáztam soha bollywoodi babérokra (csak majdnem).

Sridevi az a figura, aki miatt bekukucskáltam az előttem résnyire megnyíló bollywoodi ajtón. Ő nem egy tipikus indiai színésznőcske, hanem az a kivétel, aki 40+ évesen úgy tért vissza a pályára, hogy színészként és producerként is kapásból levette a lábáról a nemzetközi moziközönséget... Már ahol az English Vinglish ment. Én csak tavaly láttam először ezt a 2012-es mozit, és köztudott, mennyire szeretem a jóvágású multikulti filmeket.

Nem szégyelltem megkönnyezni ezt a habkönnyű indiai-amerikai filmecskét, benne egy kis női emancipálódással, családi konfliktusokkal, nemzetközi nyelviskolacsoporttal... és naná, hogy hindiül!

Mosolyogj csak, nekem akkor is a mai napig inspiráló ez a film. Persze, aki a vérbeli Bollywooddal akar ismerkedni, az ne ezzel kezdje... Mutatok neked egy klasszik klippecskét, a Chand Raat (holdas éj) slágerrel. A címe a Ramadán/Ramazán utolsó éjszakájára is utalhat, ezért olyankor ez a dal elárasztja a pakisztáni tévék képernyőit. A férfiszínész, Kishore Kumar ráadásul igazi legenda... és egyedülálló módon jódlizik. Lehet gyönyörködni benne:

Ő azon indiai filmes ritkaságok közé tartozott, akik tényleg tudtak énekelni. Sőt, Kishore inkább volt énekes, dalszerző, producer, mint hősszerelmes a filmvásznon... amit a külseje is magyaráz. A hölgy viszont nem a saját hangján énekel (ahogy szinte az összes bollywoodi díva tátogni szokott, ez majdnem előírás még most is). Évtizedekig egy Lata Mangeshkar nevű hölgy dalára playback-eltek a filmcsillagok, és ez ebben a filmben sincs másképp. A jó Lata ji pedig még most is megvan, és az internetes oldala szerint 85 évesen is aktív.

Bizony, Linet, ahhoz képest, hogy mi főként az anyanyelvünkön énekelünk, az indiai playback énekeseknek toppon kellett lenniük még jópár helyi nyelvjárásban is. Kishore 'kínálatába' tartozott a bengáli, hindi, marathi, asszámi, gudzsaráti, kannáda (?), bhodzspuri (??), malajalam, orida és urdu is, igény szerint.

Bevallom, teljes képem nincs Bollywood történetéről, inkább csak benyomásokról számolhatok be. Nem gondolom, hogy valaha is el fogok mélyülni a témában: elég egy plakátra néznem, és cukorbeteg leszek. Viszont egy kedves ismerősöm megosztotta a facebookon ezt a nem kicsit irritáló videót. Ha egyszer annyira rémes (és tényleg viszketést kapok tőle), akkor vajon mi az oka, hogy néha mégis visszakeresem, és megnézem? Talán mert meg akarom fejteni... hol húzódik a határ a vicc és a paródia között? 

Erős idegzetűnek tartod magad?

Na, jó messzire elmásztam Sridevitől. Kissé eltértem a szokásos témáimtól is, de nem lehet folyton a rágákkal foglalkozni. Legközelebb mindent kárpótolok!

Addig gyakorlom a Tilangot, ahogy megígértem.

Tamil történetmesélés és a kimeríthetetlen Tilang

Hadd kezdjem most, kedves Linet, egy nagy kedvencemmel. Vishaka Hari, ez az erős hangú és felejthetetlen stílusú énekesnő az elsők között volt, akiktől indiai éneket hallottam (sajnos, nem személyesen, csak a neten). Vele is szívesen zenélnék együtt, de valami azt súgja, nem az a fúziózós típus. Nagyon kemény zenész vérvonalat visz, a guruja fiához ment feleségül; a tehetség a családban marad...

Amiről őt főleg ismerik, az a harikatha nevű ősi műfaj. Vishaka világszerte ennek a legismertebb képviselője. A harikatha egy főleg tamil nyelven előadott történetet jelent, egy epizódot valamelyik istenség életéből. Persze, kellőképpen ki kell emelni annak az istennek a találékonyságát, szépségét, bölcsességét, az énekeket meg látványos odaadással kell énekelni (és ezt néha kötelező jellegű szemkiforgatás, szemfehérje-mutogatás is kíséri, amit nem csak hinduknál láttam). Ahogy elnézem, erre is születik az ember.... nagyon résen kell ám lenni a beszélt és az énekelt részek közti váltáskor. Amikor leginkább zaklatottá válik az előadás, és azt hisszük, Vishaka mindjárt transzba esik, valójában arról van szó, hogy alig kap levegőt, mert végig kell szolmizálnia azt a sűrű dallamrészt, és egyszerűen kifogy a szuszból. Én már tudom, hogy sikerülni fog neki, de még mindig drukkolni szoktam. Figyeld csak:

Időnként igényem van arra, hogy ezekből a műfajokból is hallgassak valamit, bár dél-indiai nyelveken semmit sem tudok. Viszont csodálom ezt az előadásmódot, ezt a lendületet, és biztos, hogy az egyik titka a gördülékenység, a résmentes haladás. Hm, ha a hangom alkalmas volna prózához, egész biztos tennék egy magyar nyelvű irodalmi kísérletet ebben a műfajban. De nem az.

Egyébként is, most főleg a Tilang rágára kell összpontosítanom, mert az Everness fesztiválra azt viszem, és nem is csontra klasszikus módon fogom prezentálni, ahhoz nem elég nagy az arcom. Azt kéne, hogy az elkövetkező 1-2 hónapban kizárólag Tilang hangsorú dallamokat hallgassak, de az úgysem fog menni. Alkalmanként el fog csábítani valami más, pedig már egész jól feltérképeztem magamnak ezt a rágát.

A június 14-ei fellépésen is, ahol Barvich Ivánnal zenélünk, lesz egy rágázós betétem az Arass, rózsám c. népdal közepette. Oda pedig nem jó a Tilang, hanem valami borongósabb, kevésbé 'ártatlan' hangsorhoz nyúltam. A rágát pedig nem tampura, hanem tamburabrácsa fogja kísérni. Atyaég, mibe keveredtem...

De hogy ne csak a zenéről legyen szó, most végre beszámolhatok neked egy új könyvről is, ami szépen visszarángat a Nyugatra, valahányszor a metrón kézbe veszem. Patrick Modiano, Nobel-díjas francia író egyik vékonyka regényét olvasom. A címe: A kis bizsu. Valaki a halottnak hitt anyját véli felismerni az aluljáró forgatagában, követni kezdi, napról napra vár rá, és tervezi, hogy megszólítja... Nagyon remélem, hogy mire legközelebb jelentkezem, már túl lesznek a találkozáson! Egyébként rájöttem, hogy a rövid elbeszélések nem nekem valók. Ha nagyon megszeretem őket, túl hamar véget érnek. (Pedig a táskában jobban elférnek.)

Látod, sosem azt írom le neked, amit előre elterveztem. Ezért nem merek ígérni semmit. Legfeljebb annyi a biztos, hogy a Tilangról egy ideig nem értekezem. Hiszen, a tervek szerint akkora része lesz a napjaimnak, hogy már nem lesz mit írnom róla. 

Írásjelek, és egy darázs a stúdióban

Most az van műsoron, Linet, hogy ezerrel nyomom a gurmukhi lipi írásjeleit... és közben visszaemlékszem, milyen volt tanulni a devanagarit (vagyis a hindi jeleket). Mekkora élmény volt, amikor egyszer csak felismertem egy szót, ki tudtam olvasni, sőt, le is tudtam írni! Örömöm addig tartott, amíg meg nem láttam, hogy írnak azok, akik napi szinten használják eme betűket... buta ákombákomoknak tűntek a papíromon sorakozó jelecskék. Talán most, a gurmukhinál is még ebben a stádiumban vagyok, bár szépnek szép:

Jó, ez még csak az első tíz betű, ráadásul a "g" vagyis a 'gaggaa' tökugyanaz, mint a hindiben. Amikor az első olyan nyelvet kezdtem tanulni, amelyiknek az írása a latintól eltér (felnőtt fejjel, tehát az oroszt nem számítom), egyszerűen nem tudtam abbahagyni az írogatást, a betűk rajzolgatását. Olyan volt az élmény, mint amikor kötöttem vagy hímeztem... Most is ez történik: nem bírok megállni, amíg ki nem dekoráltam egy egész oldalt... pedig meg kell mondjam neked, Linet, hogy már fáj a kezem. de azért csak folytatom, és persze mondom is hozzá félhangosan, hogy: kakka, k. Gagga, g...

A shahmukim még sehol se tart. Ugyebár, ez volna az urdu írás, ami jobbról balra halad, mint az arab, csak hát abban komoly szabályai vannak a betűk kötésének, egy-egy hangnak két megfelelője is lehet, és urduul írni-olvasni képtelenség, ha az ember nem ismeri a szavakat. Szókép-szerűen olvasnak, nem úgy, mint a hindiben meg a pandzsábiban, ahol minden hang jelölve van, és a hülye is ki tudja olvasni a szót, ha nem is érti a nyelvet. Igazi fejtörést okozott a nevem leírása urduul, de egy kedves úriember a facebookon megoldotta helyettem, méghozzá a lahori traktorbuszok festői stílusában (meg ne kérdezd, ki csinálta, fogalmam sincs... nagyképűen azt mondom: egy hódolóm):

Egyébként amikor Pakisztánban voltak médiás megjelenéseim, volt olyan lap, ahol a nevem végéről a 'z' (börnZ) egyszerűen lemaradt.

De hogy ne csak ilyen bölcsészségekkel traktáljalak, elmondom, hogy épp nagyon örülök, mert az egyik táncos darabot, amelyikben a hangom szerepel, megint előadják Panniék:

A program első része lesz az Amrita című darab, amely a fiatalon elhunyt magyar származású festőnő, Amrita Sher-Gil életét dolgozza fel. Picik a betűk, úgyhogy külön is ideírom: a Sivasakti Kalánanda Táncszínház adja elő, az Ötvös10-ben.

Ehhez el kell mesélnem, hogy a felvételek Lerch Istvánnál, Solymáron készültek. Ő írta a darab zenéjét. Velem annyit közöltek, hogy el kell énekelnem a Muruga Padamot, vagyis egy dél-indiai dalt, amit kétszer már elő is adtam Pannival, meg egy magyar népdalt. Az előbbi egy párbeszédes jelenet aláfestéséül szolgált, a népdal pedig Amrita honvágyát volt hivatott kifejezni a darab egy pontján. A régi Meseautó film címadó dalával szólalt meg együtt. 

István az indiaihoz beállított nekem egy metronómot, és egy hármashangzat akkordot rakott a fülembe, ami a tampura hangjainak felelt meg. Több részletben vettük fel a dalt, igencsak vidám hangulatban, mert miközben énekeltem, állítólag egy darázs körözött a fejemnél, István meg hajkurászta... én ebből éneklés közben egyszerűen semmit sem észleltem.

Mindenesetre az eredmény egy kellemes kis fúzió lett, amiről nemcsak a darázs jut az eszembe, hanem az a pillanat is, amikor a Nemzeti Táncszínházban a premieren felcsendült, és a kislányommal összenéztünk.

Na tessék, ma se egészen erről akartam írni. És szerettem volna már egy új olvasmányról is beszámolni, de előbb vissza kell adnom Ivánnak a Nanát. Kellemesen meglepett a jó öreg Zola... erről legközelebb!