Nem árulok el újat azzal, hogy vannak népszerű, és kevésbé népszerű zenei műfajok... és van olyan zene, ami egyszerűen besorolhatatlan. Ez utóbbi, bármilyen izgalmasan hangzik is, igencsak megnehezíti a zenész helyzetét. Főleg, ha utálja a zenéléssel járó prózaibb feladatokat. Például, összekeresni néhány épkézláb szót a zenéje jellemzésére, amit a demóhoz csatol. Emaileket írni, és ami még rosszabb, telefonálni. És: időnként kérdezni a közönségét.
Aki ismer, az tudja jól, hogy kitaposatlan ösvényeken járok. Magyar népzenével kezdtem, de már az elejétől ott volt a Kelet. Előbb Szibéria, aztán India. Pakisztánban, ahol megannyi zenei tűzkeresztségen estem át (ez külön posztot érdemelne), elvarázsolt a rögtönzés izgalma. Aztán egy hatalmas szívű és hangú énekes (Nógrádi Gergely) felvetette, hogy jól állna nekem a szefárd. Hallgattam rá. Másképp keleti, mint az eddigiek, de a Kati Burns Ntett világzenei koncertjeinek fontos színfoltjává vált.
A zenész nem tehet arról, hogy merre húzza a szíve. Nem a piaci igények szerint igazítja a lelki-szellemi forrásait (hm, jó esetben).
Emlékszem, amikor először énekeltem dorombéneket közönség előtt. A koncert után sokan odajöttek megkérdezni, hogy kell képezni ezt a hangot (ez így van azóta is). Az emberek leginkább a torokénekhez kezdték kötni a nevemet, pedig csak két ilyen dal hangzott el a koncerteken, a többi nagyrészt magyar népzene volt. Nem akartam a "dorombéneket éneklő csodabogár énekes" lenni. El kellett gondolkodnom, kinek énekelek, mit szeretnék... Megkezdődött egy önismereti folyamat. Figyeltem a zenészvilág visszajelzéseit, hallgattam a belső iránytűre.
Hosszú út vezetett odáig, hogy a kitaposatlan ösvény helyére stabil utat kezdjek építeni, vagyis tudatosan munkálkodjak azon, hogy felkerüljek a világzenei térképre - és itt elsősorban a közönségre gondolok.
Egyszer egy kedves barátommal, jóakarómmal kávézgattunk. Arról kérdezett, hogyan jellemezném a zenémet egyetlen mondatban. Végighallgatott, aztán kerek perec megmondta a véleményét: "Keleti zene? ázsiai beütés? Biztos vagy ebben? Leszámítva a művelt kivételt, a többség azt fogja gondolni: ez egy nagy sz*r. Már előre unják az egészet, mert Indiáról a jóga, a bealvás jut eszükbe. Egyébként is, a Távol-Kelet itt van a szomszéd kerületben."
Fontos dologra mutatott rá: tény, hogy a szívem rejtélyes módon kelet felé húz, de a magyar zenének benne kell lennie a definícióban, rajta kell lennie a palettán. Szerencsére, ezzel nem hazudtolom meg magamat: mindig is szerepeltek magyar népdalok a koncertjeimen. A misztikus hangvételűeket, a rituális énekeket, a balladákat szeretem a legjobban. Nem véletlenül állnak olyan közel hozzám: a Kelethez kötő láncszemek ezek. Hozzájuk mindig nyúlhatok, akár egy szál kavallal a kezemben, akár zenekari kísérettel. Mert a nagyvilágot ez érdekli leginkább, és a magyarok is "erre varrnak gombot".
Gondolkodóba estem (nem először). Zenei menedzsment iskolába iratkoztam. Mire eljutottam oda, hogy egy mondattal le tudjam írni, milyen zenét játszom (vagyis hogy magyar népzenei gyökerekre építve tekintek kelet felé, improvizatív énektechnikákat is megvillantva), valamivel könnyebb lett minden.
Persze, a meghatározás keretei szorítanak. Ha igazán le kellene csupaszítanom, mit akarok és miben hiszek, akkor az a játék, a zenei párbeszéd. Minél kevesebb szereplővel (zenésszel) a színpadon. Az, amit a pillanat hoz. Mint a jazz-ben. Mint az indiai klasszikus zenében. És ehhez igazából mindegy, milyen hangszerek vannak jelen. Amikor ezt sikerült először hangosan kimondanom, a mellettem ülő menedzser beszélgetőpartnerem megértette, mit értek "keleti" alatt. A kreativitást, a színeket. Hogy mindez egyetlen gitár kíséretével is megoldható, és tökéletesen megfér egy jazz színpadon, a jazz-t szerető közönség előtt is. Ez volt az egyik legnagyobb megerősítésem.
Szóval, a zeném egymondatos leírása lett a "horgony", még akkor is, ha a kísérletezőkedvemet soha nem fogom megtagadni, és kitekintek más műfajok felé, vagy színházi szerepet vállalok. Vagy olyan álmaim teljesülnek, hogy csontra indiai repertoárral koncertezhetek egy indiai kulturális helyszínen.
Ti, akik ezt olvassátok, talán már láttatok színpadon... vagy eljutottatok a YouTube, esetleg a SoundCloud oldalamra. Az is lehet, hogy csak a blogomba lapoztatok bele. Akár régi ismerősök vagyunk, akár frissek, sokat segítene egy kis visszajelzés tőletek. Ezért állítottam össze életem első kérdőívét, ami nektek szól... Bizony ám!
A kérdőív ezen a linken található.
Ezer köszönet minden egyes kitöltésért! Néhány rövid feleletválasztós kérdés csupán, de lehetőség van olyan keresetlen vélemény-nyilvánításra is, mint amilyen az ismerősömé volt... értékelni fogom!
Aki ismer, az tudja jól, hogy kitaposatlan ösvényeken járok. Magyar népzenével kezdtem, de már az elejétől ott volt a Kelet. Előbb Szibéria, aztán India. Pakisztánban, ahol megannyi zenei tűzkeresztségen estem át (ez külön posztot érdemelne), elvarázsolt a rögtönzés izgalma. Aztán egy hatalmas szívű és hangú énekes (Nógrádi Gergely) felvetette, hogy jól állna nekem a szefárd. Hallgattam rá. Másképp keleti, mint az eddigiek, de a Kati Burns Ntett világzenei koncertjeinek fontos színfoltjává vált.
A zenész nem tehet arról, hogy merre húzza a szíve. Nem a piaci igények szerint igazítja a lelki-szellemi forrásait (hm, jó esetben).
Emlékszem, amikor először énekeltem dorombéneket közönség előtt. A koncert után sokan odajöttek megkérdezni, hogy kell képezni ezt a hangot (ez így van azóta is). Az emberek leginkább a torokénekhez kezdték kötni a nevemet, pedig csak két ilyen dal hangzott el a koncerteken, a többi nagyrészt magyar népzene volt. Nem akartam a "dorombéneket éneklő csodabogár énekes" lenni. El kellett gondolkodnom, kinek énekelek, mit szeretnék... Megkezdődött egy önismereti folyamat. Figyeltem a zenészvilág visszajelzéseit, hallgattam a belső iránytűre.
Hosszú út vezetett odáig, hogy a kitaposatlan ösvény helyére stabil utat kezdjek építeni, vagyis tudatosan munkálkodjak azon, hogy felkerüljek a világzenei térképre - és itt elsősorban a közönségre gondolok.
Egyszer egy kedves barátommal, jóakarómmal kávézgattunk. Arról kérdezett, hogyan jellemezném a zenémet egyetlen mondatban. Végighallgatott, aztán kerek perec megmondta a véleményét: "Keleti zene? ázsiai beütés? Biztos vagy ebben? Leszámítva a művelt kivételt, a többség azt fogja gondolni: ez egy nagy sz*r. Már előre unják az egészet, mert Indiáról a jóga, a bealvás jut eszükbe. Egyébként is, a Távol-Kelet itt van a szomszéd kerületben."
Fontos dologra mutatott rá: tény, hogy a szívem rejtélyes módon kelet felé húz, de a magyar zenének benne kell lennie a definícióban, rajta kell lennie a palettán. Szerencsére, ezzel nem hazudtolom meg magamat: mindig is szerepeltek magyar népdalok a koncertjeimen. A misztikus hangvételűeket, a rituális énekeket, a balladákat szeretem a legjobban. Nem véletlenül állnak olyan közel hozzám: a Kelethez kötő láncszemek ezek. Hozzájuk mindig nyúlhatok, akár egy szál kavallal a kezemben, akár zenekari kísérettel. Mert a nagyvilágot ez érdekli leginkább, és a magyarok is "erre varrnak gombot".
Gondolkodóba estem (nem először). Zenei menedzsment iskolába iratkoztam. Mire eljutottam oda, hogy egy mondattal le tudjam írni, milyen zenét játszom (vagyis hogy magyar népzenei gyökerekre építve tekintek kelet felé, improvizatív énektechnikákat is megvillantva), valamivel könnyebb lett minden.
Persze, a meghatározás keretei szorítanak. Ha igazán le kellene csupaszítanom, mit akarok és miben hiszek, akkor az a játék, a zenei párbeszéd. Minél kevesebb szereplővel (zenésszel) a színpadon. Az, amit a pillanat hoz. Mint a jazz-ben. Mint az indiai klasszikus zenében. És ehhez igazából mindegy, milyen hangszerek vannak jelen. Amikor ezt sikerült először hangosan kimondanom, a mellettem ülő menedzser beszélgetőpartnerem megértette, mit értek "keleti" alatt. A kreativitást, a színeket. Hogy mindez egyetlen gitár kíséretével is megoldható, és tökéletesen megfér egy jazz színpadon, a jazz-t szerető közönség előtt is. Ez volt az egyik legnagyobb megerősítésem.
Szóval, a zeném egymondatos leírása lett a "horgony", még akkor is, ha a kísérletezőkedvemet soha nem fogom megtagadni, és kitekintek más műfajok felé, vagy színházi szerepet vállalok. Vagy olyan álmaim teljesülnek, hogy csontra indiai repertoárral koncertezhetek egy indiai kulturális helyszínen.
Ti, akik ezt olvassátok, talán már láttatok színpadon... vagy eljutottatok a YouTube, esetleg a SoundCloud oldalamra. Az is lehet, hogy csak a blogomba lapoztatok bele. Akár régi ismerősök vagyunk, akár frissek, sokat segítene egy kis visszajelzés tőletek. Ezért állítottam össze életem első kérdőívét, ami nektek szól... Bizony ám!
A kérdőív ezen a linken található.
Ezer köszönet minden egyes kitöltésért! Néhány rövid feleletválasztós kérdés csupán, de lehetőség van olyan keresetlen vélemény-nyilvánításra is, mint amilyen az ismerősömé volt... értékelni fogom!
