Jódli Bollywoodból

Neked bevallom, Linet: nem vetem meg a jobb bollywoodi filmeket...

A színésznők közül Sridevit ismerem és szeretem, de aztán a Bollywood-hódolatom kábé itt ér véget. Nem pályáztam soha bollywoodi babérokra (csak majdnem).

Sridevi az a figura, aki miatt bekukucskáltam az előttem résnyire megnyíló bollywoodi ajtón. Ő nem egy tipikus indiai színésznőcske, hanem az a kivétel, aki 40+ évesen úgy tért vissza a pályára, hogy színészként és producerként is kapásból levette a lábáról a nemzetközi moziközönséget... Már ahol az English Vinglish ment. Én csak tavaly láttam először ezt a 2012-es mozit, és köztudott, mennyire szeretem a jóvágású multikulti filmeket.

Nem szégyelltem megkönnyezni ezt a habkönnyű indiai-amerikai filmecskét, benne egy kis női emancipálódással, családi konfliktusokkal, nemzetközi nyelviskolacsoporttal... és naná, hogy hindiül!

Mosolyogj csak, nekem akkor is a mai napig inspiráló ez a film. Persze, aki a vérbeli Bollywooddal akar ismerkedni, az ne ezzel kezdje... Mutatok neked egy klasszik klippecskét, a Chand Raat (holdas éj) slágerrel. A címe a Ramadán/Ramazán utolsó éjszakájára is utalhat, ezért olyankor ez a dal elárasztja a pakisztáni tévék képernyőit. A férfiszínész, Kishore Kumar ráadásul igazi legenda... és egyedülálló módon jódlizik. Lehet gyönyörködni benne:

Ő azon indiai filmes ritkaságok közé tartozott, akik tényleg tudtak énekelni. Sőt, Kishore inkább volt énekes, dalszerző, producer, mint hősszerelmes a filmvásznon... amit a külseje is magyaráz. A hölgy viszont nem a saját hangján énekel (ahogy szinte az összes bollywoodi díva tátogni szokott, ez majdnem előírás még most is). Évtizedekig egy Lata Mangeshkar nevű hölgy dalára playback-eltek a filmcsillagok, és ez ebben a filmben sincs másképp. A jó Lata ji pedig még most is megvan, és az internetes oldala szerint 85 évesen is aktív.

Bizony, Linet, ahhoz képest, hogy mi főként az anyanyelvünkön énekelünk, az indiai playback énekeseknek toppon kellett lenniük még jópár helyi nyelvjárásban is. Kishore 'kínálatába' tartozott a bengáli, hindi, marathi, asszámi, gudzsaráti, kannáda (?), bhodzspuri (??), malajalam, orida és urdu is, igény szerint.

Bevallom, teljes képem nincs Bollywood történetéről, inkább csak benyomásokról számolhatok be. Nem gondolom, hogy valaha is el fogok mélyülni a témában: elég egy plakátra néznem, és cukorbeteg leszek. Viszont egy kedves ismerősöm megosztotta a facebookon ezt a nem kicsit irritáló videót. Ha egyszer annyira rémes (és tényleg viszketést kapok tőle), akkor vajon mi az oka, hogy néha mégis visszakeresem, és megnézem? Talán mert meg akarom fejteni... hol húzódik a határ a vicc és a paródia között? 

Erős idegzetűnek tartod magad?

Na, jó messzire elmásztam Sridevitől. Kissé eltértem a szokásos témáimtól is, de nem lehet folyton a rágákkal foglalkozni. Legközelebb mindent kárpótolok!

Addig gyakorlom a Tilangot, ahogy megígértem.

Tamil történetmesélés és a kimeríthetetlen Tilang

Hadd kezdjem most, kedves Linet, egy nagy kedvencemmel. Vishaka Hari, ez az erős hangú és felejthetetlen stílusú énekesnő az elsők között volt, akiktől indiai éneket hallottam (sajnos, nem személyesen, csak a neten). Vele is szívesen zenélnék együtt, de valami azt súgja, nem az a fúziózós típus. Nagyon kemény zenész vérvonalat visz, a guruja fiához ment feleségül; a tehetség a családban marad...

Amiről őt főleg ismerik, az a harikatha nevű ősi műfaj. Vishaka világszerte ennek a legismertebb képviselője. A harikatha egy főleg tamil nyelven előadott történetet jelent, egy epizódot valamelyik istenség életéből. Persze, kellőképpen ki kell emelni annak az istennek a találékonyságát, szépségét, bölcsességét, az énekeket meg látványos odaadással kell énekelni (és ezt néha kötelező jellegű szemkiforgatás, szemfehérje-mutogatás is kíséri, amit nem csak hinduknál láttam). Ahogy elnézem, erre is születik az ember.... nagyon résen kell ám lenni a beszélt és az énekelt részek közti váltáskor. Amikor leginkább zaklatottá válik az előadás, és azt hisszük, Vishaka mindjárt transzba esik, valójában arról van szó, hogy alig kap levegőt, mert végig kell szolmizálnia azt a sűrű dallamrészt, és egyszerűen kifogy a szuszból. Én már tudom, hogy sikerülni fog neki, de még mindig drukkolni szoktam. Figyeld csak:

Időnként igényem van arra, hogy ezekből a műfajokból is hallgassak valamit, bár dél-indiai nyelveken semmit sem tudok. Viszont csodálom ezt az előadásmódot, ezt a lendületet, és biztos, hogy az egyik titka a gördülékenység, a résmentes haladás. Hm, ha a hangom alkalmas volna prózához, egész biztos tennék egy magyar nyelvű irodalmi kísérletet ebben a műfajban. De nem az.

Egyébként is, most főleg a Tilang rágára kell összpontosítanom, mert az Everness fesztiválra azt viszem, és nem is csontra klasszikus módon fogom prezentálni, ahhoz nem elég nagy az arcom. Azt kéne, hogy az elkövetkező 1-2 hónapban kizárólag Tilang hangsorú dallamokat hallgassak, de az úgysem fog menni. Alkalmanként el fog csábítani valami más, pedig már egész jól feltérképeztem magamnak ezt a rágát.

A június 14-ei fellépésen is, ahol Barvich Ivánnal zenélünk, lesz egy rágázós betétem az Arass, rózsám c. népdal közepette. Oda pedig nem jó a Tilang, hanem valami borongósabb, kevésbé 'ártatlan' hangsorhoz nyúltam. A rágát pedig nem tampura, hanem tamburabrácsa fogja kísérni. Atyaég, mibe keveredtem...

De hogy ne csak a zenéről legyen szó, most végre beszámolhatok neked egy új könyvről is, ami szépen visszarángat a Nyugatra, valahányszor a metrón kézbe veszem. Patrick Modiano, Nobel-díjas francia író egyik vékonyka regényét olvasom. A címe: A kis bizsu. Valaki a halottnak hitt anyját véli felismerni az aluljáró forgatagában, követni kezdi, napról napra vár rá, és tervezi, hogy megszólítja... Nagyon remélem, hogy mire legközelebb jelentkezem, már túl lesznek a találkozáson! Egyébként rájöttem, hogy a rövid elbeszélések nem nekem valók. Ha nagyon megszeretem őket, túl hamar véget érnek. (Pedig a táskában jobban elférnek.)

Látod, sosem azt írom le neked, amit előre elterveztem. Ezért nem merek ígérni semmit. Legfeljebb annyi a biztos, hogy a Tilangról egy ideig nem értekezem. Hiszen, a tervek szerint akkora része lesz a napjaimnak, hogy már nem lesz mit írnom róla. 

Írásjelek, és egy darázs a stúdióban

Most az van műsoron, Linet, hogy ezerrel nyomom a gurmukhi lipi írásjeleit... és közben visszaemlékszem, milyen volt tanulni a devanagarit (vagyis a hindi jeleket). Mekkora élmény volt, amikor egyszer csak felismertem egy szót, ki tudtam olvasni, sőt, le is tudtam írni! Örömöm addig tartott, amíg meg nem láttam, hogy írnak azok, akik napi szinten használják eme betűket... buta ákombákomoknak tűntek a papíromon sorakozó jelecskék. Talán most, a gurmukhinál is még ebben a stádiumban vagyok, bár szépnek szép:

Jó, ez még csak az első tíz betű, ráadásul a "g" vagyis a 'gaggaa' tökugyanaz, mint a hindiben. Amikor az első olyan nyelvet kezdtem tanulni, amelyiknek az írása a latintól eltér (felnőtt fejjel, tehát az oroszt nem számítom), egyszerűen nem tudtam abbahagyni az írogatást, a betűk rajzolgatását. Olyan volt az élmény, mint amikor kötöttem vagy hímeztem... Most is ez történik: nem bírok megállni, amíg ki nem dekoráltam egy egész oldalt... pedig meg kell mondjam neked, Linet, hogy már fáj a kezem. de azért csak folytatom, és persze mondom is hozzá félhangosan, hogy: kakka, k. Gagga, g...

A shahmukim még sehol se tart. Ugyebár, ez volna az urdu írás, ami jobbról balra halad, mint az arab, csak hát abban komoly szabályai vannak a betűk kötésének, egy-egy hangnak két megfelelője is lehet, és urduul írni-olvasni képtelenség, ha az ember nem ismeri a szavakat. Szókép-szerűen olvasnak, nem úgy, mint a hindiben meg a pandzsábiban, ahol minden hang jelölve van, és a hülye is ki tudja olvasni a szót, ha nem is érti a nyelvet. Igazi fejtörést okozott a nevem leírása urduul, de egy kedves úriember a facebookon megoldotta helyettem, méghozzá a lahori traktorbuszok festői stílusában (meg ne kérdezd, ki csinálta, fogalmam sincs... nagyképűen azt mondom: egy hódolóm):

Egyébként amikor Pakisztánban voltak médiás megjelenéseim, volt olyan lap, ahol a nevem végéről a 'z' (börnZ) egyszerűen lemaradt.

De hogy ne csak ilyen bölcsészségekkel traktáljalak, elmondom, hogy épp nagyon örülök, mert az egyik táncos darabot, amelyikben a hangom szerepel, megint előadják Panniék:

A program első része lesz az Amrita című darab, amely a fiatalon elhunyt magyar származású festőnő, Amrita Sher-Gil életét dolgozza fel. Picik a betűk, úgyhogy külön is ideírom: a Sivasakti Kalánanda Táncszínház adja elő, az Ötvös10-ben.

Ehhez el kell mesélnem, hogy a felvételek Lerch Istvánnál, Solymáron készültek. Ő írta a darab zenéjét. Velem annyit közöltek, hogy el kell énekelnem a Muruga Padamot, vagyis egy dél-indiai dalt, amit kétszer már elő is adtam Pannival, meg egy magyar népdalt. Az előbbi egy párbeszédes jelenet aláfestéséül szolgált, a népdal pedig Amrita honvágyát volt hivatott kifejezni a darab egy pontján. A régi Meseautó film címadó dalával szólalt meg együtt. 

István az indiaihoz beállított nekem egy metronómot, és egy hármashangzat akkordot rakott a fülembe, ami a tampura hangjainak felelt meg. Több részletben vettük fel a dalt, igencsak vidám hangulatban, mert miközben énekeltem, állítólag egy darázs körözött a fejemnél, István meg hajkurászta... én ebből éneklés közben egyszerűen semmit sem észleltem.

Mindenesetre az eredmény egy kellemes kis fúzió lett, amiről nemcsak a darázs jut az eszembe, hanem az a pillanat is, amikor a Nemzeti Táncszínházban a premieren felcsendült, és a kislányommal összenéztünk.

Na tessék, ma se egészen erről akartam írni. És szerettem volna már egy új olvasmányról is beszámolni, de előbb vissza kell adnom Ivánnak a Nanát. Kellemesen meglepett a jó öreg Zola... erről legközelebb!

   

Hogy kerül Zola Nanája az indiai étterembe?

Hejj, be kell valljam, kicsit összecsaptak a hullámok a fejem felett, kedves Linet. Ezért voltam távol olyan sokáig. Tudod, hivatásszerűen is kezelek webtartalmakat, ami napi felelősség. Aztán meg mindig adódik valami plusz fordítás, írás, önmarketing, hogy gyermekemről és a családról ne is szóljak... És hát mégiscsak fontosabb a dolgokat csinálni, mintsem írni róluk. Igazából ilyenkor észre sem veszem az idő telését.

Múltkor beszámoltam neked egy meghívásról Nyugat-Afrikába, Mr Tariq telefonhívásáról, és a projektet körüllengő rejtélyekről... Ezután gyermekem azt álmodta, hogy beszakad alattam a Duna jege, és én láb nélkül mászok elő alóla. Tudni kell, hogy ő minden külföldi utamat ellenzi, mennem viszont kell. Ha nem is mindjárt Togóba.

Tegnap sort kerítettem a pandzsábi dalszöveg tisztázására is. A facebookon kértem segítséget a helyi indiai közösség tagjaitól, és Charanjeet Kumar, a Haveli Indiai Étterem vezetője felajánlotta, hogy átrágja velem a Chori Chori fonetikáját. Ha nem ő, akkor a felesége. Az első időpontot sajnos meg kellett változtatnom, a második már sikeres volt. Nem is lett volna tanácsos lemondani, mert nagyon rákészültek.

Sikerült pontosan érkeznem a Szinyei Merse utcához. Kumar a felesége, Ruti mellé ültetett le, aki már várt az egyik asztalnál a nagylánya és a kisbabája társaságában. Ott aztán a jó hangerővel szóló bhangra zenék közepette elmagyaráztam, hogy énekes vagyok, meg akarom tanulni a helyes kiejtést, és elővettem a füzetemet, benne a latin betűkkel leírt Chori Chori dalszöveggel. Ruti a telefonján rákeresett a videóra, és mivel a régi Reshma felvétel kicsit karcos és hosszú volt, egy újabb feldolgozást használtunk, a Coke Studio Pakistan-tól. Igazából én pontosan erről a Meesha Shafi felvételről hallottam először a dalt. 

Ennek a nőnek az énektudása zavarba hoz. Nem azért, mert olyan jó, hanem mert időnként megcsillan, mennyivel jobb lehetne... 

Ez egy nagyon érdekes pakisztáni színésznő-modell, aki éneklésre is adta a fejét, sokak felháborodására, mások örömére. Utóbbit mutatja, hogy igencsak sikeres lett énekesként is, bár a tévés interjúk végén megsértődik, ha arra kérik, mutassa be az énektudását. Nos, no komment. Olyan, mintha a kisugárzásából táplálkozna minden, amit csinál. Az pedig van neki, bőven.

(A legszebben és legautentikusabban a legendás Reshma énekelte ezt a dalt, akiről már szóltam.)

Mivel nem először egyeztettem dalszöveget, már tudom, hogy amiről az ember azt hiszi, hogy hallja, az nem biztos, hogy a száján keresztül is ugyanazzal a hanghatással távozik. Amikor először ismerkedtem a hindi/urdu nyelv nazálisaival (orrhangokkal, amelyek némelyik francia szóvégződéshez hasonlíthatóak és átírásban néma n-nel végződnek), azt hittem, sok új ennek a vidéknek a nyelveiben nem érhet. Főleg, ha az ember egy kis sejpítést is alkalmaz, bár ez nem tudományos vélemény (Viszont igaz!) 

Nos, szó sincs róla. A legtöbb időt a jhalli szó kiejtésével töltöttük, amelynek 'jh'-vel jelölt hangját ugyanúgy jelölhetném 'ch'-val is. Ugyanis a dzs és a cs közé esik, egy enyhe hehezettel... ha ez neked mond valamit. A pandzsábi tonális nyelv, emiatt még egy kicsit meg is kellett hajlítani az egészet, míg azon nem kaptam magam, hogy vitatkozunk Rutival, egyetlen szót, a jhallit hangoztatva, egymást túlkiabálva (meg a bhangra zenét).

Tudom, hogy az indiai hölgyek szemérmesek, ezért nem akartam mindenáron fotót készíteni erről a találkozóról. Amikor a baba felébredt, igyekeztem rövidre fogni a dolgokat. Még huszonnégy órája sincs, hogy ott ültünk az asztalnál, megosztoztunk a fülhallgató két bogyóján, és hallgattuk Reshmát meg Meesha Shafit. A végén szőröstül-bőröstül el is énekeltem neki a dalt, és mintha kicsit el is érzékenyült volna.

Lassan mennem kell, Linet... a kislányomnak ma iskolai fellépése van. Ígértem a családnak ünneplésként egy kis banános-csokis muffint.

Jaj, ha érdekel, hogy mit olvasok most: egy kis pikáns régiséget. Émile Zolától a Nanát. Sok meglepetést nem tartogat a cselekmény erről a csábos nőcskéről (még sose használtam ezt a szót!), akit nem annyira színészi tehetsége, mint mellbősége és erotikus kisugárzása miatt szeretnek a férfiak. (Hm. Nem emlegettem ma már egy ilyen típusú hölgyet?) De a szöveg jó, és félig már elfogyasztottam. Ivántól nyúltam le:

  

Most sietek tovább. Az iskolai szereplés előtt még muszáj beférnie egy rövid rágaleckének is.

Az ethno jazz mindent visz!

Hajj, Linet, hogy írhatnám le azt az érzést, amikor a telefonom megszólal, és a kijelzőn egy idegen ország kódja látszik... Nem azt akarom mondani, hogy éteri érzés. Ellenkezőleg. A pánik vesz rajtam erőt, ha arra gondolok, hogy egy akadozó, vagy épp folyékony, de rossz angoltudású emberrel kell beszélnem a telefonon, miközben a vonal rendkívül gyenge, és percek múltán se jutunk dűlőre egymással.

A pakisztáni kódot három számjegy előzte meg, ami egy akciós hívásra utalt. S hogy nem vettem fel, jött egy esemes. A hívó Mr Tariq Belge volt (már a neve is gyanús), a belga-pakisztáni ügynök, aki egy éve már bepróbálkozott, hogy egy togói turnéra csábítson. Csakhogy Togó meg Nyugat-Afrika nem Pakisztán, nem is India. Nem tudok róla semmit azon kívül, hogy nincs magyar konzulátusa, és veszélyes környék.

Plusz, hogy is mondjam, engem oda a show-business vérkeringésébe akartak bekapcsolni, esetleges magyar zenésztársakkal, és női néptáncosokkal, hogy legyen valami szép, bájos-erotikus pofája is a dolognak.

A kalandvágy miatt igazából nem volna kifogásom ellene, ha az is érdekelné őket, hogy valójában milyen zenével foglalkozom... És fájdalom, de magyar erotikus néptáncosokkal sem fogok tudni szolgálni.

Szerencsére, enélkül is van bőven dolgom.

A facebookon sokaknak tetszett a kép, amelyet Iván készített rólam ezzel a guzlával vagy guzlicával. Balkáni hangszer, de persze az indiai-pakisztáni hozzászólók ignorálták a képaláírást. Dícsérgették a szép egyhúros tumbámat... Miért ábrándítsam ki őket?

Egyébként Ivánnal most nagyon forr köztünk a levegő. Ugyebár, a készülő koncertanyagunk magva az a tamburabrácsa-ének anyag, amelyet sok éve írt meg. Népdalok, kortársos-jazzes kísérettel. Csakhogy nekem nem minden jön be, és meg kellett tanulnom időnként összetörni a szívét. Ennek vagy az lett az eredménye, hogy valamelyik dalt kiszórtuk, vagy az, hogy új szöveget kellett rájuk találnom. Ezért aztán röpködnek köztünk az emailek, nap mind nap.

Például így:

Én: megvan! Verje Isten a szeretőm házát / De még jobban az édesanyját / Őt szólítom a nagy Isten előtt / Miért tiltott el egy igaz szeretőt?  (ez egy erősen manipulált népdalszöveg, amit a szótagszám szerint megcsonkítottam.)

Iván: Na ez az! A dráma fokozódik! Így tovább!

VAGY
(egy református zsoltár szabása-vágása után, hogy jól megférjen a moldvai dal mellett):

Iván: Végre közeledem az ideálhoz! Ez elég régi darab, koncerten még nem szerepelt, most utóérésben vesz részt. d(t) ls / dr dt / dz / dr mm / rd d-rm / m z // mm ls / ms fm /d z / dm rd / lád d-rt / d z

                                                                        mm ls / ms fm /d z / dm rd / lád d-rd / d zzz 

Én: Jó, majd a gyakorlatban kiderül. (Gondolatban: már megint egy módosítás. Hogy fogom ezt mind megjegyezni?)

És így tovább.

Aztán meg, egy profi koncertügynök kért tőlem linkeket, ezért összeférceltem valamit a Trió egyik fellépéséről, sűrűn hangsúlyozva, hogy ez csak házi felvétel, és bizalmas jellegű. Ez egy pandzsábi nyelvű népdal, amiből jazzes imprót csináltunk buzgón. Érdekes szövete lett... El is küldtem egy pandzsábi anyanyelvű koncertszervezőnek Lahorba, kíváncsiságból. Veled is megosszam? Na jó... de szigorúan köztünk maradjon, hiszen ez messze áll a profi felvételtől:

A drága Usmantól elsősorban a kiejtésemmel kapcsolatban kértem véleményt. Azt mondta, lehetne finomítani rajta, de nagyon közel állok az életszerű pandzsábihoz... Az is elég bíztató volt, hogy értette, mit énekelek, le is írta a chat ablakba a szöveget, amit a számból hallott (stimmelt... akkor meg mi a baja?) Nos, úgy döntöttem, örülök ennek a véleménynek. Hiszen a magyarok is mosolyognak, ha külföldi énekel valamit magyarul, magukban meg legyintenek, hogy áh, tökéletes úgyse lesz!

Na most, az általam ismert indiai facebook csoportokban kiraktam, hogy konzultációra van szükségem, ki érhető el Budapesten? Találtam is egy konzulenst, drukkolj, hogy jól süljön el...

Egyébként a fenti dal avatott előadója egy pakisztáni legenda, Reshma, aki sajnos már nem él. Mások is énekelték, de inkább őt linkelem ide, mert nála van meg a dal sava-borsa. Meg azért is, mert a hajlításokat tőle lehetett a legjobban ellesni, hogy aztán a kedvemre cincálhassam őket:

 A múltkori fordítómunkával egyébként kész lettem! Most pedig megyek cikkezni a fejfájás okairól. További szép napot neked!

Sör és kathak

Írok gyorsan, Linet, mert annyi munkám lett, hogy három napig biztos nem járok erre. Az előbb jött meg a fájl, itt van előttem megnyitva: Törökország, Dubaj meg az Arab Emírségek megváltoztatják a világot... valami ilyesmiről szól a fordítás.

Ma valaki igazán inspiráló jutott az eszembe. Egy nagyon öntudatos művész, egy mélyen érző ember, akinek hidegből-melegből bőven kijutott:

Nahid Siddiquivel lahori otthonában találkoztam. A klasszikus indiai kathak tánc legendás művelője, de mivel az vajmi kevés a megélhetéshez, jógaoktató is. A világ minden tájáról érkeznek hozzá diákok, akik tőle akarják megtanulni a kathak táncot... ez az a táncforma, ami számomra a szubkontinens táncai közül a legrokonszenvesebb, mert állandó erő, energia és ritmus hatja át... kivéve, ha thumrira táncolnak, mert az csupa érzelgés.

Nahid saját spirituális utat alakított ki magának, és zavarban lennék, ha definiálnom kellene, hogy inkább muszlim vagy buddhista. Valószínűleg egyiknek sem tartja magát. Nyugodt és egyben vérbő lelki atmoszféra veszi körül gyönyörű otthonában (már ha épp tartósan otthon van), ahol a tetőtérben gyakorol és meditál. Mindig tud sörrel és cigivel szolgálni (bár én csak az előbbiben voltam érdekelt).

A 90-es években Nahidnek el kellett hagynia Pakisztánt, mert akkoriban a tálibok nem engedték, hogy a nők színpadon vagy máshol szerepeljenek. Nagy-Britanniába utazott, aztán 2000 körül visszatért szeretett városába. Most Birminghamben van, mert ott időnként sikerül megélnie a művészetéből.

Ez a videó a Lahori Irodalmi Fesztiválon készült, tavaly. Látszik, Nahid milyen izgulós, ha beszélnie kell. Az elején ritmusszavazik... A számomra igazán érdekes rész, maga a kathak tánc 2:35 körül indul.

Itt az a pláne, ahogy a tablás és a táncos, hogy képzavarral éljek, 'egy húron pendül', és úgy kommunikálnak, hogy teljes összhangban érkeznek a frázisok végére. Egyébként itt Nahid fia tablázott... Így mindjárt más érzés nézni a felvont szemöldököt és az elragadtatott pillantásokat is, amelyeket Nahid a fia felé küld.

A dob mellett egyébként csak a gungru (bokára erősített csörgő) és a meztelen talp ritmusa hallatszik. Valaki szőnyeget teremt alájuk egy harmóniummal.

Amikor Nahiddal sörözgettem, alig bírtam levenni a szemem a lábfejéről. Mit mondjak neked? Táncosi, igénybevett lábfejeket láttam, bütykökkel, elszíneződésekkel. Mégis kevés nőiesebb művészt ismerek, mint Nahid Appi Dzsi. Még mindig van a füstölőből, amit Baliról hozott el, és amiből nekem két csomaggal ajándékba adott.

A Guruja, Maharaj Ghulam Hussain Kathak már rég nem él. Itt van helyette egy (szerintem) rokon, Birju Maharaj. Őszintén szólva nekem ő kicsit hivalkodónak tűnik, de mindenképp ide akartam linkelni, hogy lásd: így lehet a kathak segítségével viccet mesélni! 

A történet a lusta és a tevékeny barátról szól, vagyis egy kis bemutató az ő beszélgetésükből. (nem hagyhatom szó nélkül, hogy a legendás Zakir Hussain kíséri tablán).

És akkor az egyik kedvenc kathak táncosom, Fasih Ur Rehman. Ugyanaz volt a Guruja, mint Nahid Siddiquinek. Ez az úriember egyszerűen varázslatos! Egyszerre finom és energikus. Egyébként egy másik videót akartam idetenni, de akárhogy próbálkoztam a beágyazással, mindig a bhangrára pattogó turbános kisfickóim jelentek meg helyette, hogy Chrudinák Alajosom ne hagyj el...

Hát, ez a kathak, bár még sokáig lehetne folytatni... Hihetetlen költőiség van ezekben a táncokban, és néhány táncos személyiségét, hozzáállását ismerve, sok lelkiség is. Főleg a kedves (az isteni lény) iránti szerelmes epekedés, vágyakozás... sokszor hiába várakozás, ami mégis gyönyört okoz, és kiteljesít.

Na, indulok kiteljesedni a közel-keleti részvényesekről szóló szöveg által. Az elkövetkező napokban csak akkor jelentkezem, Linet, ha nagyon hiányzol.

Ezeregyéjszaka, amerikai fűszerekkel

Fura történetek járnak a fejemben ma, Linet... és ez nagyrészt köszönhető a könyvnek, amit épp olvasok. Már mondtam, melyik az: Tahir Shah: Kalandozások az Ezeregyéjszakában. Előre vetítettem abbéli félelmedet, hogy valami szirupos ponyváról lehet szó. Én már rég nem gondolkodom arról a határsávról, ami a magas irodalom és a sikerkönyvek szférája között húzódik. Egy könyvesboltban magához vonz egy borító, és a borítóval kapcsolatos megérzésem - tudniillik, hogy az a könyv milyen erősségű szöveget tartalmaz, és hogy az adott időszakban tud-e nekem valamit nyújtani - többnyire beigazolódik.

Ebben a könyvben arról van szó, hogyan szövik át a mesék az életünket, a lakhelyünket, a legprózaibb történéseinket. Az ember néha jár valahol, és érez valami különöset, ami annak a helynek a sajátja. Aztán álmában vagy a gondolataiban visszakalandozik, és ettől az érzéstől nem bír szabadulni. Keresgéltem a képeim között, hogy ilyen helyet tudjak mutatni. Itt van például ez a Számnábádi háztető (Lahorban), ahol testben is és lélekben is sokat jártam:

Még neked se árulhatok el sokat arról, mi az oka, hogy ez a hely lényegessé vált... Egyszer talán mesélek róla. Legyen most elég annyi, hogy nagyon sokat olvastam, várakoztam, szomjaztam és terveztem ezen a háztetőn... illetve visszadobtam bizonyos labdákat, amelyek a szomszédból "véletlenül" repültek át erre a térfélre, hogy aztán a gyerekek "madam, madam" kiáltásokkal beszédbe elegyedhessenek velem.

Hogy, hogy nem, ma eszembe jutott David története. Nyilván a könyv furcsa történéseiről, a váratlan fordulatokról. És akkor itt kapcsolok be a sok keleties sztoriba egy amerikai erecskét.

Szabadúszó életem egy szakaszán elmentem egy munkamegbeszélésre, ahol egy amerikai-magyar úriemberrel találkoztam. Azt mondta, egy érdekes történetet szeretne tollba mondani. Megadta a címét, és közölte, hogy a történetmeséléssel egy időben filmforgatás is lesz a helyszínen. A Síp utcai lakásban felesége és pici lánya fogadott. David leültetett egy gép mögé, és elmondta, hogy a riportalany pillanatokon belül megérkezik. Kiment a szobából, visszajött, magára kapta a vállfán lógó zakót, és közölte, hogy a riportalany ő maga. Felesége a kamera mögé helyezkedett, én magam elé húztam a billentyűzetet, és elkezdődött David története a nagyapjáról, akit végtelenül szeretett, és akit a többi családtag, amíg ő Magyarországon gimnáziumba járt, Amerikában hidegvérrel meggyilkolt. Időnként megálltunk, a család salátát, pizzát rendelt, aztán folytattuk a tollbamondást. Összesen két vagy három intenzív találkozóval járt ez a megbízásos munka. November táján aztán David azt mondta, ha egy héten belül elkészülök a tisztázással, jó kis karácsonyi bónusz üti a markomat. Rákapcsoltam, kész lettem, megkaptam a pénzt, és hónapokig nem hallottam róluk. Februárban írt a felesége, hogy küldjem át még egyszer a szövegfájlt, mert David pár napja öngyilkos lett.

Hű. Ilyen komor színeket még sohasem csempésztem a beszámolóimba. De az a helyzet, adódik ilyen munka is, ha valaki szabadúszó. Az embert néha megtalálják az ehhez hasonló helyzetek. Sokat segített, amikor a feleségével később összefutottam, és ő elmondta, az utóbbi időben David már nem a való világban élt.

Azt hiszem, a történetek hatalmáról gondolkodtam épp, ezért jutott eszembe ez az időszak.

Gyorsan megpróbálok más vizekre evezni!

Ma Nusrat Fateh Ali Khant hallgattam a reggeli kávé közben. Én nem találkozhattam vele, évek óta halott (na tessék, nem bírok szabadulni a témától). Hihetetlenül magával ragadó a hangja, amelyet a honfitársai is kénytelenek beismerni, bár a pakisztáni zenészek közül sokan lenézik a művészetét amiatt, hogy több nyugati produkcióhoz, filmzenéhez is adta a hangját. (Mondjam, hogy irigykednek?)

Itt ez a dala Eddie Vedderrel, a Dead Man Walking-ból. Vannak filmek, amelyeket nem tudok újranézni, mert annyira szívbemarkolóak. Ugyanezt néhány dalról is el tudom mondani. Ezt a linket épp csak beágyazom ide, mert meghallgatni most képtelen vagyok:

No, mára ennyit tudtam összefoldozni... Anyák napja van, suhanok a családi ebédre, hogy anyaként fogadjam a köszöntést... és hogy köszöntsek! Milyen fura, hogy egy ilyen kedves napon ennyire sötét gondolatok jutottak az eszembe. Vajon hol jártam álmomban?