Írásjelek, és egy darázs a stúdióban

Most az van műsoron, Linet, hogy ezerrel nyomom a gurmukhi lipi írásjeleit... és közben visszaemlékszem, milyen volt tanulni a devanagarit (vagyis a hindi jeleket). Mekkora élmény volt, amikor egyszer csak felismertem egy szót, ki tudtam olvasni, sőt, le is tudtam írni! Örömöm addig tartott, amíg meg nem láttam, hogy írnak azok, akik napi szinten használják eme betűket... buta ákombákomoknak tűntek a papíromon sorakozó jelecskék. Talán most, a gurmukhinál is még ebben a stádiumban vagyok, bár szépnek szép:

Jó, ez még csak az első tíz betű, ráadásul a "g" vagyis a 'gaggaa' tökugyanaz, mint a hindiben. Amikor az első olyan nyelvet kezdtem tanulni, amelyiknek az írása a latintól eltér (felnőtt fejjel, tehát az oroszt nem számítom), egyszerűen nem tudtam abbahagyni az írogatást, a betűk rajzolgatását. Olyan volt az élmény, mint amikor kötöttem vagy hímeztem... Most is ez történik: nem bírok megállni, amíg ki nem dekoráltam egy egész oldalt... pedig meg kell mondjam neked, Linet, hogy már fáj a kezem. de azért csak folytatom, és persze mondom is hozzá félhangosan, hogy: kakka, k. Gagga, g...

A shahmukim még sehol se tart. Ugyebár, ez volna az urdu írás, ami jobbról balra halad, mint az arab, csak hát abban komoly szabályai vannak a betűk kötésének, egy-egy hangnak két megfelelője is lehet, és urduul írni-olvasni képtelenség, ha az ember nem ismeri a szavakat. Szókép-szerűen olvasnak, nem úgy, mint a hindiben meg a pandzsábiban, ahol minden hang jelölve van, és a hülye is ki tudja olvasni a szót, ha nem is érti a nyelvet. Igazi fejtörést okozott a nevem leírása urduul, de egy kedves úriember a facebookon megoldotta helyettem, méghozzá a lahori traktorbuszok festői stílusában (meg ne kérdezd, ki csinálta, fogalmam sincs... nagyképűen azt mondom: egy hódolóm):

Egyébként amikor Pakisztánban voltak médiás megjelenéseim, volt olyan lap, ahol a nevem végéről a 'z' (börnZ) egyszerűen lemaradt.

De hogy ne csak ilyen bölcsészségekkel traktáljalak, elmondom, hogy épp nagyon örülök, mert az egyik táncos darabot, amelyikben a hangom szerepel, megint előadják Panniék:

A program első része lesz az Amrita című darab, amely a fiatalon elhunyt magyar származású festőnő, Amrita Sher-Gil életét dolgozza fel. Picik a betűk, úgyhogy külön is ideírom: a Sivasakti Kalánanda Táncszínház adja elő, az Ötvös10-ben.

Ehhez el kell mesélnem, hogy a felvételek Lerch Istvánnál, Solymáron készültek. Ő írta a darab zenéjét. Velem annyit közöltek, hogy el kell énekelnem a Muruga Padamot, vagyis egy dél-indiai dalt, amit kétszer már elő is adtam Pannival, meg egy magyar népdalt. Az előbbi egy párbeszédes jelenet aláfestéséül szolgált, a népdal pedig Amrita honvágyát volt hivatott kifejezni a darab egy pontján. A régi Meseautó film címadó dalával szólalt meg együtt. 

István az indiaihoz beállított nekem egy metronómot, és egy hármashangzat akkordot rakott a fülembe, ami a tampura hangjainak felelt meg. Több részletben vettük fel a dalt, igencsak vidám hangulatban, mert miközben énekeltem, állítólag egy darázs körözött a fejemnél, István meg hajkurászta... én ebből éneklés közben egyszerűen semmit sem észleltem.

Mindenesetre az eredmény egy kellemes kis fúzió lett, amiről nemcsak a darázs jut az eszembe, hanem az a pillanat is, amikor a Nemzeti Táncszínházban a premieren felcsendült, és a kislányommal összenéztünk.

Na tessék, ma se egészen erről akartam írni. És szerettem volna már egy új olvasmányról is beszámolni, de előbb vissza kell adnom Ivánnak a Nanát. Kellemesen meglepett a jó öreg Zola... erről legközelebb!

   

Udvarló egy távoli földről... padam, padam

Itt vagyok megint, drága Linetem... Ne haragudj rám, amiért ennyit várattalak, de az életem mostanában egy Murakami regény:

Ebbe most inkább nem megyek bele... kész skizofrénia a zenei projektek és a mindennapi taposómalom között!

Egy szó mint száz, most este van, körülöttem minden csendes, és ezzel bíbelődöm:

Egyenruhába öltözött kacskaringók. Az indiai részen használt pandzsábi írás, a gurmukhi nagyon egyszerűen írható, de túl sok a hasonló jel. Még nehezebb megkülönböztetni a hangokat... akkor már százszor inkább a hindi vagy az urdu!

Amikor először jártam Pakisztánban, eldöntöttem, hogy illik belekezdenem a nyelvtanulásba. A Libriben először csak hindí könyvet találtam. Mire átrágtam magam rajta, már megkaptam az urdut is. Most itt van soron a pandzsábi, néhány egyezéssel, de egész más írással. Mibe keveredtem már megint...!

Képzeld, Linet, egyszer szerepeltem egy Gaelic nyelvű tévéműsorban is (BBC Scotland):

Fel sem tudom sorolni, hányféle nyelven énekeltem már; ami persze nem jelenti azt, hogy beszélni is tudok rajtuk. A leghosszabb idegen nyelvű dalszöveg, amit eddig meg kellett tanulnom, a tamil Muruga padam volt, amit indiai bharatanatyamhoz énekeltem:

A padam, az egy eltáncolt történet, az indiai klasszikus tánc nyelvén... Somi Panniékban (Panni van velem a képen) azt szeretem, hogy ők ezt eléggé tágan értelmezik. Panni hosszú évekig tanulta a bharatanatyamot Keralában, és azóta itthon kinevelt egy új táncosnemzedéket is. A padamok zenéjét mp3 formátumban szokta nekem elküldeni, eredeti előadókkal, és mindegyikhez megvan a fonetikusan leírt szöveg is. Én átrágom magam a szövegen, a zenén, a ritmikán, a díszítéseken. Amikor a padamokat előadjuk, az nekem azért is izgalmas, mert a koncepciónk szerint nincs hozzá semmilyen hangszeres kíséret. Én ülök a színpad elején, éneklem a padamot az istenségről, akibe (az instrukciók szerint) bele vagyok zúgva (itt most Muruga az), hátul meg Panni eltáncolja a történetet - incselkedik, háborog, és főleg epekedik.

Egyébként egyszer Budapesten járt egy dél-indiai rajongóm, egy nyugdíjazott katonatiszt. Kibérelt egy lakást az Astoriánál a családja számára, és innen utazták be Bécset, Párizst, Budapestet és Egert. Hívott, hogy találkozzunk a Gerbaud-ban, és el is mentem inni vele egy kávét, bár az ő terve az volt, hogy én ebédelek, ő meg nézi. Tudta, mi a Muruga padam, és nagyon bátorító dolgokat mondott a zenélésemmel kapcsolatban. Akkor sokat léptem fel együtt Thompson Évával, és mindkettőnket állandóan elárasztott a bókjaival. A Gerbeaud-ban azt is megkérdezte, hogy lehet túlélni egy nyarat ilyen fehér bőrrel, és hogy ha kezet ráz velem, nem esek-e darabokra. A facebookon később meg akartam köszönni ezt a kedves programot egy poszttal, de amikor kiraktam, villámgyors üzenet jött tőle: azonnal szedjem ki a taget, senki sem tudhatja meg, hogy találkoztunk, a találka titkos volt!

Na, megyek most már, Linet, mert nagyon elfáradtam ma... vettem egy bokaláncot, fel akarom próbálni. pedig sok mondanivalóm van még, de nem szalad el, jó lesz legközelebb.