Ezeregyéjszaka, amerikai fűszerekkel

Fura történetek járnak a fejemben ma, Linet... és ez nagyrészt köszönhető a könyvnek, amit épp olvasok. Már mondtam, melyik az: Tahir Shah: Kalandozások az Ezeregyéjszakában. Előre vetítettem abbéli félelmedet, hogy valami szirupos ponyváról lehet szó. Én már rég nem gondolkodom arról a határsávról, ami a magas irodalom és a sikerkönyvek szférája között húzódik. Egy könyvesboltban magához vonz egy borító, és a borítóval kapcsolatos megérzésem - tudniillik, hogy az a könyv milyen erősségű szöveget tartalmaz, és hogy az adott időszakban tud-e nekem valamit nyújtani - többnyire beigazolódik.

Ebben a könyvben arról van szó, hogyan szövik át a mesék az életünket, a lakhelyünket, a legprózaibb történéseinket. Az ember néha jár valahol, és érez valami különöset, ami annak a helynek a sajátja. Aztán álmában vagy a gondolataiban visszakalandozik, és ettől az érzéstől nem bír szabadulni. Keresgéltem a képeim között, hogy ilyen helyet tudjak mutatni. Itt van például ez a Számnábádi háztető (Lahorban), ahol testben is és lélekben is sokat jártam:

Még neked se árulhatok el sokat arról, mi az oka, hogy ez a hely lényegessé vált... Egyszer talán mesélek róla. Legyen most elég annyi, hogy nagyon sokat olvastam, várakoztam, szomjaztam és terveztem ezen a háztetőn... illetve visszadobtam bizonyos labdákat, amelyek a szomszédból "véletlenül" repültek át erre a térfélre, hogy aztán a gyerekek "madam, madam" kiáltásokkal beszédbe elegyedhessenek velem.

Hogy, hogy nem, ma eszembe jutott David története. Nyilván a könyv furcsa történéseiről, a váratlan fordulatokról. És akkor itt kapcsolok be a sok keleties sztoriba egy amerikai erecskét.

Szabadúszó életem egy szakaszán elmentem egy munkamegbeszélésre, ahol egy amerikai-magyar úriemberrel találkoztam. Azt mondta, egy érdekes történetet szeretne tollba mondani. Megadta a címét, és közölte, hogy a történetmeséléssel egy időben filmforgatás is lesz a helyszínen. A Síp utcai lakásban felesége és pici lánya fogadott. David leültetett egy gép mögé, és elmondta, hogy a riportalany pillanatokon belül megérkezik. Kiment a szobából, visszajött, magára kapta a vállfán lógó zakót, és közölte, hogy a riportalany ő maga. Felesége a kamera mögé helyezkedett, én magam elé húztam a billentyűzetet, és elkezdődött David története a nagyapjáról, akit végtelenül szeretett, és akit a többi családtag, amíg ő Magyarországon gimnáziumba járt, Amerikában hidegvérrel meggyilkolt. Időnként megálltunk, a család salátát, pizzát rendelt, aztán folytattuk a tollbamondást. Összesen két vagy három intenzív találkozóval járt ez a megbízásos munka. November táján aztán David azt mondta, ha egy héten belül elkészülök a tisztázással, jó kis karácsonyi bónusz üti a markomat. Rákapcsoltam, kész lettem, megkaptam a pénzt, és hónapokig nem hallottam róluk. Februárban írt a felesége, hogy küldjem át még egyszer a szövegfájlt, mert David pár napja öngyilkos lett.

Hű. Ilyen komor színeket még sohasem csempésztem a beszámolóimba. De az a helyzet, adódik ilyen munka is, ha valaki szabadúszó. Az embert néha megtalálják az ehhez hasonló helyzetek. Sokat segített, amikor a feleségével később összefutottam, és ő elmondta, az utóbbi időben David már nem a való világban élt.

Azt hiszem, a történetek hatalmáról gondolkodtam épp, ezért jutott eszembe ez az időszak.

Gyorsan megpróbálok más vizekre evezni!

Ma Nusrat Fateh Ali Khant hallgattam a reggeli kávé közben. Én nem találkozhattam vele, évek óta halott (na tessék, nem bírok szabadulni a témától). Hihetetlenül magával ragadó a hangja, amelyet a honfitársai is kénytelenek beismerni, bár a pakisztáni zenészek közül sokan lenézik a művészetét amiatt, hogy több nyugati produkcióhoz, filmzenéhez is adta a hangját. (Mondjam, hogy irigykednek?)

Itt ez a dala Eddie Vedderrel, a Dead Man Walking-ból. Vannak filmek, amelyeket nem tudok újranézni, mert annyira szívbemarkolóak. Ugyanezt néhány dalról is el tudom mondani. Ezt a linket épp csak beágyazom ide, mert meghallgatni most képtelen vagyok:

No, mára ennyit tudtam összefoldozni... Anyák napja van, suhanok a családi ebédre, hogy anyaként fogadjam a köszöntést... és hogy köszöntsek! Milyen fura, hogy egy ilyen kedves napon ennyire sötét gondolatok jutottak az eszembe. Vajon hol jártam álmomban?

Szövegtanulás a vadromantikus Kőbányán

Itt vagyok már, Linet, mielőtt még azt hiszed, hogy megint hosszú időre eltűnök. Szó sincs róla!
Például, elvoltam az énekleckéimmel... Ez itt egy régi kedvencem, olyan, mintha az ember tényleg részt venne egy énekórán. De éjszaka ne nyisd meg, mert a tanárnéni eléggé ijesztő:

Ez egy nagyon kacifántos rága, de rengeteget tanultam közben... sőt, ezt a Hajnával el is játszottuk, gitáros feldolgozásban. A 'refrént' - amit a dél-indiai zenében pallavinak neveznek, mert sokszor egymás után éneklik, és díszítgetik - eredeti nyelven hagytam, és írtam mellé egy kis magyar dalszöveget... egyszer talán megkeresem, elég az hozzá, hogy valami mantraféle volt.

Kiolvastam a Monszunnaplót. Mától ez lesz terítéken:

Ne kezdd, hogy biztos valami csöpögős förmedvény... Valami megtetszett a borítójában, aztán elolvastam a fülszöveget, nem volt tré, és megvettem. Ha a szöveg nem elég erős, úgyis kihajítom.

Csak legyen rá elég időm... Jönnek mindenféle fellépések, például Ivánnal, a Sebő zenekarból, a Klebelsberg Kultúrkúrián... de róla már beszéltem neked:

Májusban, ha minden igaz, jön a Nyugati Misztika Keleten projekt is, ahol én leszek a Kelet... Két hete már beültem a próbára, hogy szokjam a hangzást. Egy kis flamand életérzés. Persze, Zolit és a szefárd repertoárt se hanyagolom... De ő most Törökországban lépett fel, és egyébként is, neki kell előkaparni Anatolijt, egy drága ukrán medvét, aki dobolni fog. Na,a ladinó szövegeket be kell magolnom, szerencse, hogy olyan spanyolosak, bár az egyik dal annyira multikulti, hogy beleszédül az ember. Ladinó nyelv, zsidó zene Szófiában... tiszta Balkán:

Úgy tanulok szöveget, hogy a kőbányai lakhelyemről gyalog megyek a metróhoz, gyártelepek mellett, a síneknél. Fogom a kezemben a papírt, és magolok. Néha kizökkent egy arra járó kamion, vagy egy vizelő férfi, aki mellett el kell oldalaznom... De ugyanígy szoktam a Lánchídon sétálva, vagy a körúton magolni. Olyankor elhatározom, hogy mire haza érek, már betéve tudni fogom az összes versszakot.

Különben kíváncsi leszek, mit fognak szólni a pakisztáni "követőim", ha a szefárd fellépésekről adok hírt. Pontosabban, ők ebből még nem fogják tudni, hogy zsidó zenéről van szó... De előbb-utóbb szóba kerül. Igazából először azt fogják mondani: de szép régi muszlim zene ez, honnan való? Merthogy amikor Pakisztánban a Szól a kakas már kezdetű szatmári zsidó népdalt dolgoztuk fel a helyiekkel, arról le se lehetett tagadni a keleti beütést... Az volt a kedvencük, és csak később mondtam el, hogy zsidó dal.

Na igen, ha úgy vesszük, Iszmáel és Izsák örök összeférhetetlenségéről érthetően ír a Biblia, és azt hiszem, épp elég nagy feladat valamiféle közeledésért vagy békés csendért munkálkodni... nem kell elvárni, hogy kebelbarátok legyenek. Meg itt van Gáza is, ami mindenkit felkavart... Én viszont azt gondolom, hogy a zene, az más dolog. Ráadásul a szefárd zene nem egyenlő az izraeli zsidó zenével, az meg nem egyenlő Izrael állammal, a politikával. Meg a magukat szégyenlő, olyan izraeli állampolgárokkal sem, akik elítélik a gázai vérengzést (hogy most ennél a fájdalmas epizódnál maradjak). Épp ezért szeretnék ilyen helyzetekben, a magam módján azok mellé (is) odaállni, akik abban az összezavarodott, skizofrén állapotban vannak, hogy szégyenlik magukat az országuk politikai döntései miatt. Mert ők állnak morálisan vesztésre a világ szemében. És őket lelkileg támogatni kellene. Nem az államot: az embereket.

Mondom ezt én, aki előbb ismertem bármiféle szúfi zenét, misztikus iszlám költészetet, mint zsidót... Ezért most álljon itt egy gyönyörű szúfi kép:

Remélem, te megértesz, mert biztos sokan, sokfélét próbálnak majd kihámozni ezekből a mondataimból...

Épp ezért, mára el is köszönök.... Nem váratlak sokáig, Linet!

Belecsaptam

Ha most nem kezdem el, nem lesz jobb alkalom, mert ez a nap magába sűrített mindent, ami mostanában jellemző rám. Azt a többlaki, zaklatott, képlékeny életemet. Tudod, miről beszélek... Sok hihetetlenül jó benyomás, aztán valami más, mintha kirántanák alólad a szőnyeget.

Szóval, reggel még újságíró voltam, megírtam egy cikkecskét, és beidőzítve feltöltöttem. Aztán Ivánhoz mentem próbálni, a Népszínház utcába - vele egyelőre az összecsiszolódás stádiumában vagyunk. Szeretem azt a házat, a csigalépcsővel meg a lakásban a cselédszobával, ami egyben a konyha is. A múltkor már megettem az összes wasabi borsót. Ivánt még sosem hallottam hangolni, csak magához veszi a tamburabrácsát, és gyerünk... Hej, révész, révész volt, aztán szerencsére moldvaiak is, és persze kökénylikőr. Most nem ettem nápolyit, pedig amióta említettem, mindig odakészíti. Iván egy igazi gavallér. Készülünk a műsorra a Klebelsberg Kultúrkúrián. Reméli, nem lesz épp fellépése akkor a Sebő Zenekarral... Habár ez az ő saját projektje, erre muszáj eljönnie :)

Szerettem volna próba után egy nagyot sétálni, de olyan hideg volt, hogy egy zabszem se fért be (ezt érted? :) ). Azért mégis elgyalogoltam a turkálóhoz, ahová még Hanna vitt el, a török duózás idején. Majdnem vettem valamit, de most nagyon meg kell gondolnom a költekezést. És apám születésnapjára is kellett könyvet vennem. Tudod, azt meg megérzés alapján kell belőni, hogy történelmi legyen, ne túl száraz, és ne obszcén. Akadt is valami Maóról. Nem tudtam ellenállni Egy Tahir Shah könyvnek... De most nem azt olvasom. Linet, biztos megérted, hogy előbb ki kell olvasnom azt, amelyik soron van. És ami most van soron, azt nagyon élvezem. 

Mario Levi: Piskótát sütöttem nektek:

Török helyszín, régi idők, zsidó családi történetek, sütés-főzés, hagyományos receptek, ladino és török nyelv... Már megint nagyon beletrafált, pedig nem tudtam, hogy ladino lesz. Mint a zene, amit Zolival próbálunk, meg amihez a tanácsodat kértem. Tele fogom dekorálni színes post-it lapokkal, és ki fogom próbálni a recepteket, mínusz velő és bárányhús.

Te Linet, nem mindig fogok ilyen hosszú posztokat írni, ugye tudod?

Otthon megpróbáltam pihenni, megnéztem a munkahelyi levelezést, kicsit újságíró voltam megint. Aztán beénekeltem. Egy kis whisky a készülődő torokfájás miatt (pálinka fájó hiányában). A torokénekes szibériai dalra nagyon kellett készülni, mert kísérőzenész nélkül mentem, és a kétféle technika váltogatása eléggé kimerítő. De mindenhol ez a dal az ász, ezt imádják. A görög Aman doktorhoz is meg kell tapsoltatni a közönséget, mert kell a taktus (fognak-e tapsolni?), az elején az indiai dal még csak-csak elviszi magát a hátán taps nélkül is.

Felöltöztem, megcsináltam azt a fránya sminket. Mentem a Pótkulcsba, az időjárás hihetetlen volt, esett a hó, a jég... Ott volt András, a kiállító a lányaival, még mindig keretezgetett néhány rajzot. Már szállingóztak az emberek a megnyitóra, megjött Kriszti is, de előbb még egy hölgy, aki Andráshoz tartozhatott, de engem ultra jegesen mért végig. Na, kezdődhetett a munkatárs párjával való ügyeskedés, a jó benyomás keltése. Neked ilyet sose kellett?

Jó sokan lettünk. És akkor megjelent Herczku Ági, körbejárt, nézegette a rajzokat a falon. Tudtam, hogy András barátja, de nem gondoltam, hogy eljön. Na, amikor a beszéd után rám került a sor, elég hamar belejöttem, és hálásan vettem tudomásul, hogy az emberek vevők a dologra, adják a taktust... Közben láttam, hogy Ági is lelkesen tapsol és mosolyog. A végén odajött beszélgetni... Azt mondta, nem hallott még nőtől ilyen dorombéneket, és hogy hol tanultam azt is, meg az indiait is. nagyon őszinte beszélgetés volt; hát igen, ő már egy kialakult úton halad, és tudja, mit akar. Sikert kívántunk egymásnak.

Nem mentem Budakeszire. Inkább Kőbányára, a skarlátos kislányomhoz. A műsor közben jött az üzenet, hogy az van neki, nem allergia. A nagyszobában alszom, van külön lámpám. Olvasok. Dédelgetem a pandzsábi nyelvkönyvet. Linet, nem hanyagoltam a ladino dalokat se, csak épp Zolival nehezebb próbát egyeztetni, és most már Anatolijra is szükség lesz, hogy haladjunk.