Keleti zenész? Az meg mi?

Nem árulok el újat azzal, hogy vannak népszerű, és kevésbé népszerű zenei műfajok... és van olyan zene, ami egyszerűen besorolhatatlan. Ez utóbbi, bármilyen izgalmasan hangzik is, igencsak megnehezíti a zenész helyzetét. Főleg, ha utálja a zenéléssel járó prózaibb feladatokat. Például, összekeresni néhány épkézláb szót a zenéje jellemzésére, amit a demóhoz csatol. Emaileket írni, és ami még rosszabb, telefonálni. És: időnként kérdezni a közönségét.

Aki ismer, az tudja jól, hogy kitaposatlan ösvényeken járok. Magyar népzenével kezdtem, de már az elejétől ott volt a Kelet. Előbb Szibéria, aztán India. Pakisztánban, ahol megannyi zenei tűzkeresztségen estem át (ez külön posztot érdemelne), elvarázsolt a rögtönzés izgalma.  Aztán egy hatalmas szívű és hangú énekes (Nógrádi Gergely) felvetette, hogy jól állna nekem a szefárd. Hallgattam rá. Másképp keleti, mint az eddigiek, de a Kati Burns Ntett világzenei koncertjeinek fontos színfoltjává vált.

A zenész nem tehet arról, hogy merre húzza a szíve. Nem a piaci igények szerint igazítja a lelki-szellemi forrásait (hm, jó esetben).

Emlékszem, amikor először énekeltem dorombéneket közönség előtt. A koncert után sokan odajöttek megkérdezni, hogy kell képezni ezt a hangot (ez így van azóta is). Az emberek leginkább a torokénekhez kezdték kötni a nevemet, pedig csak két ilyen dal hangzott el a koncerteken, a többi nagyrészt magyar népzene volt. Nem akartam a "dorombéneket éneklő csodabogár énekes" lenni. El kellett gondolkodnom, kinek énekelek, mit szeretnék... Megkezdődött egy önismereti folyamat. Figyeltem a zenészvilág visszajelzéseit, hallgattam a belső iránytűre.

Hosszú út vezetett odáig, hogy a kitaposatlan ösvény helyére stabil utat kezdjek építeni, vagyis tudatosan munkálkodjak azon, hogy felkerüljek a világzenei térképre - és itt elsősorban a közönségre gondolok.

Egyszer egy kedves barátommal, jóakarómmal kávézgattunk. Arról kérdezett, hogyan jellemezném a zenémet egyetlen mondatban. Végighallgatott, aztán kerek perec megmondta a véleményét: "Keleti zene? ázsiai beütés? Biztos vagy ebben? Leszámítva a művelt kivételt, a többség azt fogja gondolni: ez egy nagy sz*r. Már előre unják az egészet, mert Indiáról a jóga, a bealvás jut eszükbe. Egyébként is, a Távol-Kelet itt van a szomszéd kerületben."

Fontos dologra mutatott rá: tény, hogy a szívem rejtélyes módon kelet felé húz, de a magyar zenének benne kell lennie a definícióban, rajta kell lennie a palettán. Szerencsére, ezzel nem hazudtolom meg magamat: mindig is szerepeltek magyar népdalok a koncertjeimen. A misztikus hangvételűeket, a rituális énekeket, a balladákat szeretem a legjobban. Nem véletlenül állnak olyan közel hozzám: a Kelethez kötő láncszemek ezek. Hozzájuk mindig nyúlhatok, akár egy szál kavallal a kezemben, akár zenekari kísérettel. Mert a nagyvilágot ez érdekli leginkább, és a magyarok is "erre varrnak gombot".

Gondolkodóba estem (nem először). Zenei menedzsment iskolába iratkoztam. Mire eljutottam oda, hogy egy mondattal le tudjam írni, milyen zenét játszom (vagyis hogy magyar népzenei gyökerekre építve tekintek kelet felé, improvizatív énektechnikákat is megvillantva), valamivel könnyebb lett minden.

Persze, a meghatározás keretei szorítanak. Ha igazán le kellene csupaszítanom, mit akarok és miben hiszek, akkor az a játék, a zenei párbeszéd. Minél kevesebb szereplővel (zenésszel) a színpadon. Az, amit a pillanat hoz. Mint a jazz-ben. Mint az indiai klasszikus zenében. És ehhez igazából mindegy, milyen hangszerek vannak jelen. Amikor ezt sikerült először hangosan kimondanom, a mellettem ülő menedzser beszélgetőpartnerem megértette, mit értek "keleti" alatt. A kreativitást, a színeket. Hogy mindez egyetlen gitár kíséretével is megoldható, és tökéletesen megfér egy jazz színpadon, a jazz-t szerető közönség előtt is. Ez volt az egyik legnagyobb megerősítésem.

Szóval, a zeném egymondatos leírása lett a "horgony", még akkor is, ha a kísérletezőkedvemet soha nem fogom megtagadni, és kitekintek más műfajok felé, vagy színházi szerepet vállalok. Vagy olyan álmaim teljesülnek, hogy csontra indiai repertoárral koncertezhetek egy indiai kulturális helyszínen.

Ti, akik ezt olvassátok, talán már láttatok színpadon... vagy eljutottatok a YouTube, esetleg a SoundCloud oldalamra. Az is lehet, hogy csak a blogomba lapoztatok bele. Akár régi ismerősök vagyunk, akár frissek, sokat segítene egy kis visszajelzés tőletek. Ezért állítottam össze életem első kérdőívét, ami nektek szól... Bizony ám!

A kérdőív ezen a linken található.

Ezer köszönet minden egyes kitöltésért! Néhány rövid feleletválasztós kérdés csupán, de lehetőség van olyan keresetlen vélemény-nyilvánításra is, mint amilyen az ismerősömé volt... értékelni fogom!

Hihetetlen volt.

Természetesen a nyárról beszélek. Meglepő volt, fordulatos, és felkavaró is. Ez mind, együtt. Meditációval és új olvasmányokkal, új zenékkel teli.

Kezdem ott, hogy a Kati Burns Ntett-tel (megszenvedjük még, hogy így kell toldalékolni a nevünket!) felléptünk a Dürer Kertben, a Tilos Maratonon... aztán pedig a Völgyben is.

Tovább érik a szefárd pszichedélé, a torokénekkel színesített görög Saranta palikaria, a pandzsábi Csori csori, meg a magyar népdalos blokk. Aki először hall minket, annak szerencsére összeáll a kép: a multikulti vegyesfelvágottat a játékkedvünk, meg a négy fő hangszer által megszabott ethno-jazzes hangzás köti össze. Hoztuk a formánkat, főleg ebben a hangszeres csángó impróban. Képzeljétek el a bőgőt, az elektromos gitárt meg a mindenféle ütőhangszert, amint népi furulyákkal együtt szólalnak meg. És felelgetnek. Ne képzeljétek el: hallgassátok meg! Hát, igen. Mindig mondom: aki nő létére fúvóssá lett, az a kemény szólók idejére háttérbe helyezi a nőiességét. Én legalábbis, a csángó imprókkal így élem meg a dolgot. Éneklés közben van nemem, furulyázás közben nincs. Ott csak áradás van, átüt a hangszeren, a lélegzetemen az erős lüktetés, a tempóval való versengés, és ha a torkom már-már belehal, akkor is tolom (magyar népi furulyázás, tehát időnként dünnyögés erősíti fel a hangot, értitek).




A nyár végére váratlanul megtalált egy különös feladat a Ji Csing Labirintusban, az Élőkép Színházzal. Erről szólt az előző bejegyzésem. Itt szertartásmester voltam, aki a nyolcas csoportokat közös éneklésre, összehangolt zajkeltésre bírja. A hét elteltével megacélozódtam. Ha olyan csoport ült le körém, amelyik egyáltalán nem volt vevő a kántálásra, azzal a bambuszbotokkal kreáltunk vihar- vagy máglyajellegű hangzást, pattogó parazsat, égdörgést. Jó volt látni az embereken a belefeledkezést, a meglepetést. Persze, ez a megtapasztalás azt az élményt követte, hogy a látogatók a Társulat tagjaival, a Kuákkal egyéni vizualizáción és mozgásos szerepjátékon vettek részt. A Labirintus légkörét időnként a szomszédos Fidelio Színpad zajai hatották át, a látogatók bolyongás közben Mozartot, Erkelt, egyebeket hallgattak az esti órákban, a Bánk Bán áriáira történt a Ji Csing Labirintus beavató szertartása. Vagy éppen tibeti hangtálbemutató nyomta el az elmélkedésből visszahívó kolompomat. Finoman szürreális látványt nyújtottunk színes kínai kalapjainkban és mezeinkben, a Sziget hangjai közepette. Szereplőként is hatalmas élmény volt a lepedőfalak közt tevékenykedni.

Az ősz új terveket hoz, többek közt, jön az Ars Sacra Fesztivál a régi zenekarommal, a Hajnával. A többit még nem árulom el...

Ahogy azt sem, mire készülünk nyár eleje óta Dóra Tiborral, amikor ilyen, régies hangulatú fotók (valójában green screen-re forgatott filmkockák) születnek... A zene már áll a lábán, a videó még készül...

Köszönöm mindenkinek, akivel nyáron együtt munkálkodhattam. Annak is, aki koncerten meghallgatott, esetleg utána odajött, megszólított, koccintott velem... és persze, aki otthon a megosztott linkjeinkre kattintott!

Jó volt ez a nyááár. Ugye?

:))))))))

A lélek kész, és a test is

Tudom, tudom: szokatlan az ilyen erős és magabiztos kijelentés manapság... Annyi élmény és feladat közt az ember nem mindig tud teljes szívvel fordulni egy valami felé. De szerencsére most ez a helyzet. Ahonnan nem vártam, onnan talált meg egy csodálatos feladat. És én álmélkodom, mennyire testre szabott.

Talán két hete sincs, hogy Bérczi Zsófi, az Élőkép Színház szíve és lelke megkeresett, hogy sürgősen be kellene ugranom egy szerepre, bár a munka nem kevés, a felkészülés sűrű. Attól kezdve a napjaim angol versezetek gyártásával, az ősi kínai filozófia tanulmányozásával és szövegkönyv-tanulással teltek. Így csöppentem a Sziget Fesztivál forgatagába, a Ji Csing Labirintusba, és egy inspiráló alkotócsoportba.

Szerda óta a társaimmal beöltözöm, testileg-lelkileg felvérteződöm. Elfoglalom a helyem a Labirintus közepén, tibeti csengők és bambuszbotok társaságában, hogy a folyamatosan érkező szigetlakó "szitizenek" szertartásait levezényeljem, de főleg, hogy akik körém ülnek, azokat végigvezessem a közös kántálás folyamatán.

A feladat nem színészi, és zenei természete is áttételes. Jóval alázatosabb, szolgálattal teltebb, amit itt teljesítünk. Szereplőtársaim (köztük Gulyás Anna, akivel a szereposztásban váltjuk egymást) mélyen megélik az itteni történéseket. Én, aki a legkésőbb csöppentem a munkafolyamatba, még most is meglepve fordulok körbe a Középtérben, a köralakban felsorakozó Kuákat bámulva, akik Eget, Földet, Hegyet, vagy a nyolc trigramm másikát jelképező ruháikban, a szertartás kezdetét várva, a szerepük szerinti pózban várnak a gongra, aztán eltűnnek a beavatottakkal, teszik a dolgukat.

Ámulok a társulat tagjainak sokféleségén. A sokféle, hiteles lelkiségen. A szerepjátszók kreativitásán, kitartásán. A nyitottságon. A tiszteleten. Közösségbe kerültem, és ez ritkán fordul elő velem. Fürdőzöm benne. Napról napra, immár magam is felkészülten, örömmel hévezek ki a helyszínre, öltöm fel a fehér jelmezt, és kezdem a nem kis fizikai és szellemi erőt igénylő feladatot. Otthon vagyok a Labirintus közepén, a Kuákkal körülvéve. Egy vagyok a társulattal, ahogy a fekete ruhás Beavató bekíséri az új csoportot, a lépcső alján egy pillanatra megáll, és a szertartás szerint mélyen meghajlunk egymás előtt.

Napi nyolc órában szivárognak be a Labirintusba a fesztiválozók, és mind személyes üzenettel távozik. Az én feladatom a közös zene, a közös ritmus megteremtése. A feladat egy alapfélelmemet segíti terápiásan leküzdeni: vajon képes vagyok-e motiválni? Egy lelket megnyitni, énekre bírni? Levetkőzheti-e valaki a szégyenlősségét, ha a haverjai fél méterről figyelik az arcát? És mindezt egyszerre nyolc vegyes nációjú beavatottal, hogy aztán amikor megvan az összhang, a bambuszbotok kopogása közben (a demográfiai összetétel szerint, időnként ékes angol nyelven) kántáljak, improvizáljak áldást a hangkavalkádra. És csoda mindig van. A szégyenlősebbek és az erős hangúak között is: az összpontosítás, a kíváncsiság, és a végén az oldódás, az öröm, vagy a megkönnyebbülés.

Nagyon rám fért már, hogy ne csak a színpadról, hanem közvetlenebbül is "adhassak", azonosulhassak... de, épp ahogy képzeltem, leírhatatlanul sokat lehet kapni is. Ha a napjaim nem volnának meditálósak és imádságosak, nem tudom, honnan jönne az utánpótlás. És a java még hátravan. Megyek is, ma enyém az esti, "zseblámpás" idősáv.

*******

(Köszönöm, hogy ennyien jeleztetek, ennyien biztattatok, hogy folytassam a blogírást. Kicsit másképp viszem tovább, közvetlenül fogok hozzátok szólni, nem használok karaktereket... Jut eszembe, magyarázattal tartozom azok felé, akik régebben is olvasták a bejegyzéseimet.
Linet Saul egy Ankarában élő török operaénekesnő, aki kitartással segített nekem egy hajdani szefárd repertoár kiépítésén, ő volt a titokzatos Linet, akihez az írásokat címeztem. A mai napig nem tudja, hányan találgatták, kit, egyáltalán élő személyt takar-e ez a név.)

Moko kahan by Katalin Burns