Innuit torokének... Tanya, mit művelsz velem?

Akik jártak már valamelyik koncertemen, azok tudják, hogy néha szeretek a torokének-technikákhoz nyúlni. Ebben Szibéria ihletett meg leginkább, és amikor részt vettem a Hun Huur Tu legifjabb tagja, Radik Tyulyush által vezetett torokének workshopon, rá kellett jönnöm, hogy ezen a téren bőven vannak még távlatok...

Szibériát most csak azért említem, mert mifelénk az észak-ázsiai torokének formái ismeretesek... Pedig szinte mindenhol létezett és létezik ilyenfajta technika, a természetes hangképzési módtól eltérő, valamilyen okból (transzállapot, ősökkel való érintkezés, a hideg elleni védekezés, viccelődés, unaloműzés) használatos hangképzési mód.

Az innuit asszonyok például (eszkimó helyett ezt a kifejezést fogom használni, manapság egyébként is ajánlatos erre áttérni) előszeretettel szórakoztatják magukat és egymást párban ezzel a felelgetős "játékkal" -  a kataddzsával. Addig csinálják, amíg bele nem fáradnak, vagy el nem nevetik magukat. Közben olyan hangrezgések is megszólalnak, mint a szibériai torokénekben (amit, egyébként, a hagyomány szerint csak férfiak művelhetnek - bár ma már hölgyektől is hallható a világzenei fesztiválokon).

(Megragadnám a lehetőséget: aki kedvet érez ennek a kipróbálására, írjon nekem privátban! Egyelőre nem találtam partnert.) 

Hiába mondta Kodály, hogy még az is zene, ahogy a kisbaba a csörgőjét rázza. Számunkra ez a fajta éneklés nem igazán hordoz zeneiséget. Pedig az északi népek - itt Korják térségre, Kamcsatkára is gondolok - ilyen zenei kultúrával rendelkeznek.

Az innuitok egyik leghatásosabb képviselője Tanya Tagaq énekesnő, akihez képest a hangképzés sokoldalúságában még Björk is igazi kispályás (egyébként valamikor dolgoztak is együtt). Nos, én elhatároztam, hogy végignézem az alábbi felvételt, de bevallom, nagy kihívást jelentett. Amennyire inspirálónak tartom, amit csinál, annyira nehezen tudom elképzelni, hogy élőben hallgassam meg őt. (A közeljövőben amúgy is főleg Kanada és az USA vonzáskörzetében turnézik.)

Nagyon nem semmi, amit művel, átélésben, hitelességben, de hangi állóképességben is kenterbe ver sok énekest... nem beszélve arról, hogy eltökélt nagykövete az innuit kultúrának. Amikor az állatvédők a fókavadászat ellen tiltakoztak, ő saját kisgyermekét fotózta le egy elejtett fóka mellett, így tájékoztatva a közvéleményt, hogy az innuitoknak egyetlen elesége a fókahús, a fóka bőre és zsírja nélkül az életük lehetetlenné válna - igen, még ma is, mert sokan ragaszkodnak zord klímájú lakóhelyükhöz, pedig nem hagyja őket békében a kanadai kormány. A fókás fotó következménye: Tanya is kapott egy megmachinált fotót, amelyiken saját kisgyereke látszik megnyúzva... hm. Hát, ezt a játszmát még játsszák egy darabig.  

És akkor egy személyes sztori...

Kevés furcsább dolog történt velem, mint amikor egy Cable nevű településen (Minnesota, USA), egy amerikai professzor házaspárral találkoztam. Tom és Joan Correll harminc évet töltöttek az innuitok közt. A házaspár jó barátságban van sógorommal és sógornőmmel, és mivel én nem ismertem őket igazán, szerényen meghúzódtam a vacsoraasztalnál, inkább csak hallgattam, ahogy a többiek beszélgetnek. Tom, aki igencsak nyolcvan körül jár, hamar elkezdett beszélni szakterületéről, az etnológiáról, és kis idő múlva rólam is kiderült, hogy érdekel a népi kultúra... de aztán a szó visszaterelődött a teológiára… amihez én nem sokat tudok hozzátenni.

Amikor menni készültünk, és Tom a konyhában elkérte az email címemet, visszatért az innuit témára. Nekem is bevillantak a kataddzsa videók, és megragadtam a velem szemben álló Tom könyökeit, ő pedig izgatottan az arcomhoz hajolt, és a pillanat hevében az orromhoz dörzsölte az orrát. Hogy pontosan mi minden történt ezután, nem tudom... egymás szavába vágtunk, és Tom izgatottan azt részletezte, hogy az innuit páros éneklésben az a lényeg, hogy az élményben osztozó két ember “ellopja egymás lélegzetét”… ezt már-már demonstráltuk is, de aztán egycsapásra elmúlt a varázslat, szétrebbentünk, és zavartan pislogtunk a minket körülálló családtagokra.

Akkor még nem ismertem Tanya Tagaqot, de most megnyugtat, ha arra gondolok, vannak Amerikában olyan emberek, mint Tom, akik tudják hova tenni Tanya kijelentését... miszerint: "egy levadászott fóka képe a számunkra olyan, mint az amerikaiaknál a hálaadásnapi sült pulyka fotója a terített asztalon." 

forrás: NOW Magazine

Tuva és Tappa

Mesélhetnék sokat, Linet, arról, hogy telnek mostanában a napok... Főként vadromantikával (hiszen egy romantikus regény fordításán fáradozom éppen, és időközben sikerült túljutnom a felén!) de emellett megy a gyakorlás, ami még mindig főleg a Tappát jelenti. Amióta ráharaptam erre a műfajra, mintha kicsit azt is jobban érteném, ki vagyok ezen a rendkívül színes zenei palettán, ami Magyarországon létezik... konkrétan: egy másik árnyalat!

Ide teszem neked Wajih Ull Hussnain Nizzami, egyik pakisztáni (és Pakisztánban leledző) zenésztársam képét, aki ízig-vérig klasszikus zenész, és nagyon nyíltan lenézi a fél-klasszikus és a népi műfajokat (mi tagadás, a Tappa is ide tartozik).

Amint a mellékelt ábra mutatja, eléggé kis zöldfülű még, bőven változhat... de amikor egy stúdiófelvétel után kimentünk a híres Habibi étterembe Iszlámábádban, és északi (afgán-pastun) népzene ment élőben a vacsora mellé, nagyon együttérzően hozzám hajolt, mondván, biztos az én fülemet is sérti ez a kifinomulatlan zene. Mondtam, hogy nem! És hát nem is értem, hogy felejthette el két óra stúdiózás után, hogy én is foglalkozom népzenével.

Na mindegy, végre valaki lépett dalszöveg ügyben is. Vagy négy-öt indiai, pakisztáni embert egzecíroztatok rendszeresen, hogy jegyezze le, küldje el nekem bizonyos dalok szövegeit. És jó ideig mind csak lapul! Viszont legutóbb, amikor kitettem a facebookra egy visszafogott poszt formájában, hogy túl régóta nem érkezik az ígért segítség, valaki azonnal reagált, hogy juttassam el hozzá is az mp3-at, majd ő megteszi, amit tud. Örömömre, nagyjából 90 százalékban le is tudta írni a szöveget (becsületére legyen mondva, a Tappa szöveg régi, ráadásul utazó emberek, tevehajcsárok nyelvén szól, amelyben pandzsábi, urdu, perzsa, púrvi stb szavak is keverednek). Még a fordítást is megkaptam tőle, persze angolul. Magyarul, kisebb szótologatás után így nézne ki:

a szerelem italát, mint a tappa cifra csomóját / Mian! kortyolni kell

a szerelem virágának illata / Shori Mian! utolsó lélegzetemig kitart

(Shori Mian a költő neve - 1742-1792.)

Ezt a gyönyörű szöveget olvasva a többi buzgó, de be nem teljesített ígéret mind elfelejtődött!

Na és, ki ne felejtsem a beszámolóból, hogy részt vettem egy torokének workshopon, a Belső Barlangban. A Huun Huur Tu tuvai együttes legifjabb tagja, Radik Tyulyush tartott énekórát, és a háromnapos kurzus tananyagában mindhárom fő torokéneklési mód, vagyis a hömei, a kargüra és a sigit is ismertetésre kerül. Én csak egy napra látogattam el a Barlangba, és hát ne tudd meg, minek kellett megfelelni! Radik keményen megdolgoztatott minket, és végre konzultálhattam a téma egyik világklasszisával. Elmondta, túl sok izommunkát alkalmazok, az eddigiekhez képest lazábban, levegősebben kell énekelni, ha nem akarok kipurcanni!

Ebben semmi meglepőt nem találok... A furulyázásomra is ezt szokták volt mondani, hogy ne feszítsek, próbáljak kicsit jobban ellazulni játék közben. Azt hiszem, a feszítés, ami persze nem tudatos, az igyekezettől, a bizonyítási vágytól, és hát a lelkesedéstől van. Bizony, Linet... Mintha a sok kihagyott évet akarnám hirtelen behozni a szívem segítségével, és szó szerint 'kemény' munkával. Ahogy az elején is mondtam, Linet, ha a tappa meghatározást ad a személyemnek, úgy a torokének is legalább annyira ezt teszi... de most már nem kell beleszakadnom. Talán már el is hiszem.