Segítség! Összehajtják a komfortzónámat!

Tudod, Linet, kiskoromban volt egy visszatérő álmom, amiből mindannyiszor szorongva ébredtem. Leszálltam a buszról, és a házunkig vezető út két oldalán, a szabad ég alatt mindenféle emberek: otthontalan, ágrólszakadt férfiak aludtak. Féltem tőlük, és féltem, hogy végképp elidegenedik tőlem, örökre megváltozik a házunkig vezető út. Amikor felébredtem, az érzés jó darabig nyomasztott még. Aztán addig igyekeztem, amíg sikerült elűznöm a gondolatot, hogy ilyen lesz a jövő.

Pedig mostanára megértem, hogy a buszmegálló padján hajléktalan takarózik, és amerre járok, falak tövében, vagy épp teljesen védtelenül, a szabad ég alatt is fekszenek, ücsörögnek olyanok, akiken látszik, hogy nincsen lakhelyük.

Amióta a menekülteknek először a híre jutott el hozzám, aztán az első kisebb csoportok is megjelentek szokásos útvonalaimon, megint sokat gondolkodom a régi álmon. Csak épp az az érdekes, hogy mostanára a félelmem elmúlt. Komolyan így van, Linet. Én sem tudom, miért... nyilván valahol mélyen már régóta készítgettem magam a helyzetre.

Először a facebookon csatlakoztam a Migration Aid csoporthoz, és eleget olvastam a helyzetről ahhoz, hogy képben legyek. Aztán egy magányos sétámon mentem el a Szent István körúton egy csoport mellett, akik a puszta földön ücsörögtek. Férfiak, nők, gyerekek. Azt gondoltam: na most. Bementem egy boltba, és visszamentem hozzájuk egy fürt banánnal meg egy üveg mentes vízzel (addigra már kiokosodtam, és tudtam, hogy ezek mindig jól jönnek). Odaadtam az egyik nőnek. 

Persze, én sem először tettem ilyet. Alkalmanként kéregetőknek is adok. Megérzés szerint. Nem szeretem a hatásvadászatot, a fülembe sugdosott, vagy kántált áldásokat, az elém rakott lábcsonkokat, az orrom alá tolt fotókat.

Egyik éjjel a Nyugati Tranzitban is voltam, bár nem a jótékonyság dúlt bennem, hanem nyelvet akartam gyakorolni. Kiírták a facebook csoportban, hogy jól jönne valami zenei produkció, én egyedül voltam, ráértem. Beültettek egy maroknyi pakisztáni csoport közepébe, és hajrá. Sötét volt, nem tudom, hogy néztek ránk a többiek a tranzitban, amikor dalra fakadtunk, de érdekes módon, a társaság tagjai hamar túltették magukat azon, hogy egy európai nő énekelget velük, a saját nyelvükön. A repertoárom egyelőre elég gyér, de szerencsére nem maradtam szégyenben. Biztos nem bánod, ha inkább egy eredeti, vérbő felvételt linkelek ide...

Most persze, figyelem az eseményeket a tévében, a facebookon. Nem volnék azoknak a magyaroknak a helyében, akiknek ma kellett vidékre utazni a Keletiből... de azokat a menekülteket jobban sajnálom, akik jegyet vettek Németországba, és nem szállhattak vonatra, sőt, meg sem magyarázták nekik, miért.

Nem vállalkozom rá, Linet, hogy összefoglaljam az eseményeket. A tömeg önmagában még nem ijeszt meg. Persze, nagyon várom, hogy megoldás szülessen; én azok közé tartozom, akik hisznek a dolgok jó, de legalábbis tűrhető kimenetelében. Meg azt is hiszem, hogy aki rosszat vetít előre, arra rossz következik.

Kétségtelen, hogy mára olyan ellentétek feszültek ki ország és ország, kontinens és kontinens között, hogy egyszer csak egy kéz jónak látta felemelni a világ egyik csücskét, hogy ráhajtsa a túlsó sarkára. Most aztán látnunk kell, sőt éreznünk kell azt is, ami több ezer kilométerrel odébb zajlik, a szereplők itt vannak, a város több pontján. Összeugrott a komfortzónánk, nem fordulhatunk el, már közünk van a dolgokhoz, nincs kifogás. És akiket ez váratlanul ér, azoknak fáj belátni, hogy a komfortzóna, a viszonylagos béke, a nyugodt utcakép, a lakás, ahova nem hatol be idegen, mind-mind ajándék, egy általunk megszokott körülmény, amire nincs, eddig se volt semmiféle garancia.

Hát, ez van, Linet. Nézem a tévét, hallgatom a híreket. De tévézés közben készülnöm is kell a szombati fesztiválra, Szigetváron. Előbb még csütörtökön lesz egy videóklipp-forgatás is. Nyugodt, békés pakisztáni dalt kell majd énekelnem, egy stúdióban, nem messze a Nyugati Tranzit eseményekkel teli zónájától.