Fokozódik a nemzetközi tarana!

Ahogy itt a tappát tanulmányozgatom, kedves Linet, és próbálok belebogozódni a szövetébe, eszembe jutott ez a fellépésem Qurban Niazival, Pandzsáb macsó énekesével:

Nem is tudom, hogy képzeltem ezt a fellépést! A szervező egy iszlámábádi diplomata magazin főszerkesztője volt, és könnyen kiderült, hogy nincs fogalma a fúzióról. Se a koncertszervezésről. Amikor meghívott, hogy az Iszlámábádi Nemzeti Könyvtár nagytermében zenéljek, még nem tudtam, hogy a környék egyik legnagyobb férfisovinisztáját kérte fel partneremül... Aki angolul nem tudott, urduul pedig vajmi keveset!

Nem akarok panaszkodni, sajátos élmény volt ez a műsor... de amikor épp megéltem ezeket a pillanatokat, úgy éreztem magam, mint egy túlélő showban.

A koncert előtt fél óra próba állt a rendelkezésünkre, ezalatt egy szindhi dalt tudtunk megnézni. Ez volt az egyetlen közösen előadott számunk. Qurban eljátszott a szúfi bandájával néhány számot, aztán végre engem is a színpadra szólítottak... De azt ne hidd, hogy akkor már énekelhettem! Dehogy. Qurban belekezdett egy újabb dalba, és a szöveg alapján bökdösött hol a szemem, hol a cipőm felé, hogy milyen szép, milyen kecses. Belementem a játékba. Szemérmesen az egyik zenész háta mögé futottam, eltakartam az arcomat. A közönség imádta: milyen jó is, hogy ez a kis fehér nő érti a dalszöveget! (30 százalék elég volt.)

Na most, amikor az első két számom után újabb tíz percre kisajátította a színpadot, és nem engedett megnyikkanni, ott hagytam. Persze, integetett utánam, és végül csináltunk egy finálét (ha ugyan tudta, hogy az volt), és a legnagyobb békességben fejeztük be a koncertet. Nem bántam nagyon, mert ezután egy sokkal jobb buli következett, klassz közönséggel.

De a Pandzsáb, az Pandzsáb. És a Pandzsáb nekem most a tappa éneklését jelenti. Sokat gyakorlom, még a buszmegállóban is, persze némán. Úgy rakosgatom, csoportosítgatom a hangokat, mint egy több módon megoldható egyenlet képletét. Főleg az alábbi videó alapján, Girija Devivel. Hadd büszkélkedjek azzal, hogy értem, amit az elején mond: 'Most egy kis tappa következik, mivel tappát gyakran énekelek. Bhairávi rágában van.'...Már azzal is megelégszem, ha olyan ügyes leszek, mint ez a kis tanítvány. 

Shubhrodeep, a bengáli szitáros barátom, aki karácsonykor járt Budapesten, megígérte, hogy leírja a szöveget, mert nem hindiül, hanem purviul vagy bradzsul van.
Jaj, egy kedves ismerősömmel, Sharif Awannal is konzultáltam a tappáról. Ő az egyetlen pakisztáni producer, aki benne van a Grammy bizottságban, mivel az Indus Raag című mammutprojektje jelölést is kapott.

Kérdezgettem őt is erről a technikáról, erről a gyorsan váltó dallampergetésről, a taranáról. Elmondta, hogy amiben tud, segít... és hogy szerinte ez a technika, mint a legtöbb autentikus éneklési mód, a közös emberi örökség része. Nem híve annak az elméletnek, hogy csak indiaiak tudják megtanulni, elítéli az efféle nagyképű kisajátítást. Még akkor is, ha egy európainak bizony többet kell nyüstölnie, mielőtt szépen megszólal bármelyik technika, már csak a szöveg miatt is.

Milyen lenne tappába kezdeni a mozgólépcsőn? Vagy megröcögtetni az áruház forgóajtójában?

Az első gyakorlatok után különösen tudatába kerültem annak, hogy a nyelvem a torkomban folytatódik. Olyan lett, mint egy ostor, amit előtte sokáig suhogtattak.

Rá kell kapcsolnom egyébként is a dolgokra. Hiszen nem tappa repertoárt építek, hanem gyakorlás közben lassacskán teszek egy lépést hátra, és megnézem, hogy tehető bele ez a színfolt a koncertprogramokba. Az Evernessen is, de főleg a Völgyben. A Burns Kati Triót is gatyába kell addig rázni...

Linet, most sietek. Vasárnap este 7-kor lesz Ivánnal a koncert a Kultúrkúrián, gyakorolni kell. Gyere te is...