Hadd kezdjem most, kedves Linet, egy nagy kedvencemmel. Vishaka Hari, ez az erős hangú és felejthetetlen stílusú énekesnő az elsők között volt, akiktől indiai éneket hallottam (sajnos, nem személyesen, csak a neten). Vele is szívesen zenélnék együtt, de valami azt súgja, nem az a fúziózós típus. Nagyon kemény zenész vérvonalat visz, a guruja fiához ment feleségül; a tehetség a családban marad...
Amiről őt főleg ismerik, az a harikatha nevű ősi műfaj. Vishaka világszerte ennek a legismertebb képviselője. A harikatha egy főleg tamil nyelven előadott történetet jelent, egy epizódot valamelyik istenség életéből. Persze, kellőképpen ki kell emelni annak az istennek a találékonyságát, szépségét, bölcsességét, az énekeket meg látványos odaadással kell énekelni (és ezt néha kötelező jellegű szemkiforgatás, szemfehérje-mutogatás is kíséri, amit nem csak hinduknál láttam). Ahogy elnézem, erre is születik az ember.... nagyon résen kell ám lenni a beszélt és az énekelt részek közti váltáskor. Amikor leginkább zaklatottá válik az előadás, és azt hisszük, Vishaka mindjárt transzba esik, valójában arról van szó, hogy alig kap levegőt, mert végig kell szolmizálnia azt a sűrű dallamrészt, és egyszerűen kifogy a szuszból. Én már tudom, hogy sikerülni fog neki, de még mindig drukkolni szoktam. Figyeld csak:
Időnként igényem van arra, hogy ezekből a műfajokból is hallgassak valamit, bár dél-indiai nyelveken semmit sem tudok. Viszont csodálom ezt az előadásmódot, ezt a lendületet, és biztos, hogy az egyik titka a gördülékenység, a résmentes haladás. Hm, ha a hangom alkalmas volna prózához, egész biztos tennék egy magyar nyelvű irodalmi kísérletet ebben a műfajban. De nem az.
Egyébként is, most főleg a Tilang rágára kell összpontosítanom, mert az Everness fesztiválra azt viszem, és nem is csontra klasszikus módon fogom prezentálni, ahhoz nem elég nagy az arcom. Azt kéne, hogy az elkövetkező 1-2 hónapban kizárólag Tilang hangsorú dallamokat hallgassak, de az úgysem fog menni. Alkalmanként el fog csábítani valami más, pedig már egész jól feltérképeztem magamnak ezt a rágát.
A június 14-ei fellépésen is, ahol Barvich Ivánnal zenélünk, lesz egy rágázós betétem az Arass, rózsám c. népdal közepette. Oda pedig nem jó a Tilang, hanem valami borongósabb, kevésbé 'ártatlan' hangsorhoz nyúltam. A rágát pedig nem tampura, hanem tamburabrácsa fogja kísérni. Atyaég, mibe keveredtem...
De hogy ne csak a zenéről legyen szó, most végre beszámolhatok neked egy új könyvről is, ami szépen visszarángat a Nyugatra, valahányszor a metrón kézbe veszem. Patrick Modiano, Nobel-díjas francia író egyik vékonyka regényét olvasom. A címe: A kis bizsu. Valaki a halottnak hitt anyját véli felismerni az aluljáró forgatagában, követni kezdi, napról napra vár rá, és tervezi, hogy megszólítja... Nagyon remélem, hogy mire legközelebb jelentkezem, már túl lesznek a találkozáson! Egyébként rájöttem, hogy a rövid elbeszélések nem nekem valók. Ha nagyon megszeretem őket, túl hamar véget érnek. (Pedig a táskában jobban elférnek.)
Látod, sosem azt írom le neked, amit előre elterveztem. Ezért nem merek ígérni semmit. Legfeljebb annyi a biztos, hogy a Tilangról egy ideig nem értekezem. Hiszen, a tervek szerint akkora része lesz a napjaimnak, hogy már nem lesz mit írnom róla.
Amiről őt főleg ismerik, az a harikatha nevű ősi műfaj. Vishaka világszerte ennek a legismertebb képviselője. A harikatha egy főleg tamil nyelven előadott történetet jelent, egy epizódot valamelyik istenség életéből. Persze, kellőképpen ki kell emelni annak az istennek a találékonyságát, szépségét, bölcsességét, az énekeket meg látványos odaadással kell énekelni (és ezt néha kötelező jellegű szemkiforgatás, szemfehérje-mutogatás is kíséri, amit nem csak hinduknál láttam). Ahogy elnézem, erre is születik az ember.... nagyon résen kell ám lenni a beszélt és az énekelt részek közti váltáskor. Amikor leginkább zaklatottá válik az előadás, és azt hisszük, Vishaka mindjárt transzba esik, valójában arról van szó, hogy alig kap levegőt, mert végig kell szolmizálnia azt a sűrű dallamrészt, és egyszerűen kifogy a szuszból. Én már tudom, hogy sikerülni fog neki, de még mindig drukkolni szoktam. Figyeld csak:
Időnként igényem van arra, hogy ezekből a műfajokból is hallgassak valamit, bár dél-indiai nyelveken semmit sem tudok. Viszont csodálom ezt az előadásmódot, ezt a lendületet, és biztos, hogy az egyik titka a gördülékenység, a résmentes haladás. Hm, ha a hangom alkalmas volna prózához, egész biztos tennék egy magyar nyelvű irodalmi kísérletet ebben a műfajban. De nem az.
Egyébként is, most főleg a Tilang rágára kell összpontosítanom, mert az Everness fesztiválra azt viszem, és nem is csontra klasszikus módon fogom prezentálni, ahhoz nem elég nagy az arcom. Azt kéne, hogy az elkövetkező 1-2 hónapban kizárólag Tilang hangsorú dallamokat hallgassak, de az úgysem fog menni. Alkalmanként el fog csábítani valami más, pedig már egész jól feltérképeztem magamnak ezt a rágát.
A június 14-ei fellépésen is, ahol Barvich Ivánnal zenélünk, lesz egy rágázós betétem az Arass, rózsám c. népdal közepette. Oda pedig nem jó a Tilang, hanem valami borongósabb, kevésbé 'ártatlan' hangsorhoz nyúltam. A rágát pedig nem tampura, hanem tamburabrácsa fogja kísérni. Atyaég, mibe keveredtem...
De hogy ne csak a zenéről legyen szó, most végre beszámolhatok neked egy új könyvről is, ami szépen visszarángat a Nyugatra, valahányszor a metrón kézbe veszem. Patrick Modiano, Nobel-díjas francia író egyik vékonyka regényét olvasom. A címe: A kis bizsu. Valaki a halottnak hitt anyját véli felismerni az aluljáró forgatagában, követni kezdi, napról napra vár rá, és tervezi, hogy megszólítja... Nagyon remélem, hogy mire legközelebb jelentkezem, már túl lesznek a találkozáson! Egyébként rájöttem, hogy a rövid elbeszélések nem nekem valók. Ha nagyon megszeretem őket, túl hamar véget érnek. (Pedig a táskában jobban elférnek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése