Hogy kerül Zola Nanája az indiai étterembe?

Hejj, be kell valljam, kicsit összecsaptak a hullámok a fejem felett, kedves Linet. Ezért voltam távol olyan sokáig. Tudod, hivatásszerűen is kezelek webtartalmakat, ami napi felelősség. Aztán meg mindig adódik valami plusz fordítás, írás, önmarketing, hogy gyermekemről és a családról ne is szóljak... És hát mégiscsak fontosabb a dolgokat csinálni, mintsem írni róluk. Igazából ilyenkor észre sem veszem az idő telését.

Múltkor beszámoltam neked egy meghívásról Nyugat-Afrikába, Mr Tariq telefonhívásáról, és a projektet körüllengő rejtélyekről... Ezután gyermekem azt álmodta, hogy beszakad alattam a Duna jege, és én láb nélkül mászok elő alóla. Tudni kell, hogy ő minden külföldi utamat ellenzi, mennem viszont kell. Ha nem is mindjárt Togóba.

Tegnap sort kerítettem a pandzsábi dalszöveg tisztázására is. A facebookon kértem segítséget a helyi indiai közösség tagjaitól, és Charanjeet Kumar, a Haveli Indiai Étterem vezetője felajánlotta, hogy átrágja velem a Chori Chori fonetikáját. Ha nem ő, akkor a felesége. Az első időpontot sajnos meg kellett változtatnom, a második már sikeres volt. Nem is lett volna tanácsos lemondani, mert nagyon rákészültek.

Sikerült pontosan érkeznem a Szinyei Merse utcához. Kumar a felesége, Ruti mellé ültetett le, aki már várt az egyik asztalnál a nagylánya és a kisbabája társaságában. Ott aztán a jó hangerővel szóló bhangra zenék közepette elmagyaráztam, hogy énekes vagyok, meg akarom tanulni a helyes kiejtést, és elővettem a füzetemet, benne a latin betűkkel leírt Chori Chori dalszöveggel. Ruti a telefonján rákeresett a videóra, és mivel a régi Reshma felvétel kicsit karcos és hosszú volt, egy újabb feldolgozást használtunk, a Coke Studio Pakistan-tól. Igazából én pontosan erről a Meesha Shafi felvételről hallottam először a dalt. 

Ennek a nőnek az énektudása zavarba hoz. Nem azért, mert olyan jó, hanem mert időnként megcsillan, mennyivel jobb lehetne... 

Ez egy nagyon érdekes pakisztáni színésznő-modell, aki éneklésre is adta a fejét, sokak felháborodására, mások örömére. Utóbbit mutatja, hogy igencsak sikeres lett énekesként is, bár a tévés interjúk végén megsértődik, ha arra kérik, mutassa be az énektudását. Nos, no komment. Olyan, mintha a kisugárzásából táplálkozna minden, amit csinál. Az pedig van neki, bőven.

(A legszebben és legautentikusabban a legendás Reshma énekelte ezt a dalt, akiről már szóltam.)

Mivel nem először egyeztettem dalszöveget, már tudom, hogy amiről az ember azt hiszi, hogy hallja, az nem biztos, hogy a száján keresztül is ugyanazzal a hanghatással távozik. Amikor először ismerkedtem a hindi/urdu nyelv nazálisaival (orrhangokkal, amelyek némelyik francia szóvégződéshez hasonlíthatóak és átírásban néma n-nel végződnek), azt hittem, sok új ennek a vidéknek a nyelveiben nem érhet. Főleg, ha az ember egy kis sejpítést is alkalmaz, bár ez nem tudományos vélemény (Viszont igaz!) 

Nos, szó sincs róla. A legtöbb időt a jhalli szó kiejtésével töltöttük, amelynek 'jh'-vel jelölt hangját ugyanúgy jelölhetném 'ch'-val is. Ugyanis a dzs és a cs közé esik, egy enyhe hehezettel... ha ez neked mond valamit. A pandzsábi tonális nyelv, emiatt még egy kicsit meg is kellett hajlítani az egészet, míg azon nem kaptam magam, hogy vitatkozunk Rutival, egyetlen szót, a jhallit hangoztatva, egymást túlkiabálva (meg a bhangra zenét).

Tudom, hogy az indiai hölgyek szemérmesek, ezért nem akartam mindenáron fotót készíteni erről a találkozóról. Amikor a baba felébredt, igyekeztem rövidre fogni a dolgokat. Még huszonnégy órája sincs, hogy ott ültünk az asztalnál, megosztoztunk a fülhallgató két bogyóján, és hallgattuk Reshmát meg Meesha Shafit. A végén szőröstül-bőröstül el is énekeltem neki a dalt, és mintha kicsit el is érzékenyült volna.

Lassan mennem kell, Linet... a kislányomnak ma iskolai fellépése van. Ígértem a családnak ünneplésként egy kis banános-csokis muffint.

Jaj, ha érdekel, hogy mit olvasok most: egy kis pikáns régiséget. Émile Zolától a Nanát. Sok meglepetést nem tartogat a cselekmény erről a csábos nőcskéről (még sose használtam ezt a szót!), akit nem annyira színészi tehetsége, mint mellbősége és erotikus kisugárzása miatt szeretnek a férfiak. (Hm. Nem emlegettem ma már egy ilyen típusú hölgyet?) De a szöveg jó, és félig már elfogyasztottam. Ivántól nyúltam le:

  

Most sietek tovább. Az iskolai szereplés előtt még muszáj beférnie egy rövid rágaleckének is.

Az ethno jazz mindent visz!

Hajj, Linet, hogy írhatnám le azt az érzést, amikor a telefonom megszólal, és a kijelzőn egy idegen ország kódja látszik... Nem azt akarom mondani, hogy éteri érzés. Ellenkezőleg. A pánik vesz rajtam erőt, ha arra gondolok, hogy egy akadozó, vagy épp folyékony, de rossz angoltudású emberrel kell beszélnem a telefonon, miközben a vonal rendkívül gyenge, és percek múltán se jutunk dűlőre egymással.

A pakisztáni kódot három számjegy előzte meg, ami egy akciós hívásra utalt. S hogy nem vettem fel, jött egy esemes. A hívó Mr Tariq Belge volt (már a neve is gyanús), a belga-pakisztáni ügynök, aki egy éve már bepróbálkozott, hogy egy togói turnéra csábítson. Csakhogy Togó meg Nyugat-Afrika nem Pakisztán, nem is India. Nem tudok róla semmit azon kívül, hogy nincs magyar konzulátusa, és veszélyes környék.

Plusz, hogy is mondjam, engem oda a show-business vérkeringésébe akartak bekapcsolni, esetleges magyar zenésztársakkal, és női néptáncosokkal, hogy legyen valami szép, bájos-erotikus pofája is a dolognak.

A kalandvágy miatt igazából nem volna kifogásom ellene, ha az is érdekelné őket, hogy valójában milyen zenével foglalkozom... És fájdalom, de magyar erotikus néptáncosokkal sem fogok tudni szolgálni.

Szerencsére, enélkül is van bőven dolgom.

A facebookon sokaknak tetszett a kép, amelyet Iván készített rólam ezzel a guzlával vagy guzlicával. Balkáni hangszer, de persze az indiai-pakisztáni hozzászólók ignorálták a képaláírást. Dícsérgették a szép egyhúros tumbámat... Miért ábrándítsam ki őket?

Egyébként Ivánnal most nagyon forr köztünk a levegő. Ugyebár, a készülő koncertanyagunk magva az a tamburabrácsa-ének anyag, amelyet sok éve írt meg. Népdalok, kortársos-jazzes kísérettel. Csakhogy nekem nem minden jön be, és meg kellett tanulnom időnként összetörni a szívét. Ennek vagy az lett az eredménye, hogy valamelyik dalt kiszórtuk, vagy az, hogy új szöveget kellett rájuk találnom. Ezért aztán röpködnek köztünk az emailek, nap mind nap.

Például így:

Én: megvan! Verje Isten a szeretőm házát / De még jobban az édesanyját / Őt szólítom a nagy Isten előtt / Miért tiltott el egy igaz szeretőt?  (ez egy erősen manipulált népdalszöveg, amit a szótagszám szerint megcsonkítottam.)

Iván: Na ez az! A dráma fokozódik! Így tovább!

VAGY
(egy református zsoltár szabása-vágása után, hogy jól megférjen a moldvai dal mellett):

Iván: Végre közeledem az ideálhoz! Ez elég régi darab, koncerten még nem szerepelt, most utóérésben vesz részt. d(t) ls / dr dt / dz / dr mm / rd d-rm / m z // mm ls / ms fm /d z / dm rd / lád d-rt / d z

                                                                        mm ls / ms fm /d z / dm rd / lád d-rd / d zzz 

Én: Jó, majd a gyakorlatban kiderül. (Gondolatban: már megint egy módosítás. Hogy fogom ezt mind megjegyezni?)

És így tovább.

Aztán meg, egy profi koncertügynök kért tőlem linkeket, ezért összeférceltem valamit a Trió egyik fellépéséről, sűrűn hangsúlyozva, hogy ez csak házi felvétel, és bizalmas jellegű. Ez egy pandzsábi nyelvű népdal, amiből jazzes imprót csináltunk buzgón. Érdekes szövete lett... El is küldtem egy pandzsábi anyanyelvű koncertszervezőnek Lahorba, kíváncsiságból. Veled is megosszam? Na jó... de szigorúan köztünk maradjon, hiszen ez messze áll a profi felvételtől:

A drága Usmantól elsősorban a kiejtésemmel kapcsolatban kértem véleményt. Azt mondta, lehetne finomítani rajta, de nagyon közel állok az életszerű pandzsábihoz... Az is elég bíztató volt, hogy értette, mit énekelek, le is írta a chat ablakba a szöveget, amit a számból hallott (stimmelt... akkor meg mi a baja?) Nos, úgy döntöttem, örülök ennek a véleménynek. Hiszen a magyarok is mosolyognak, ha külföldi énekel valamit magyarul, magukban meg legyintenek, hogy áh, tökéletes úgyse lesz!

Na most, az általam ismert indiai facebook csoportokban kiraktam, hogy konzultációra van szükségem, ki érhető el Budapesten? Találtam is egy konzulenst, drukkolj, hogy jól süljön el...

Egyébként a fenti dal avatott előadója egy pakisztáni legenda, Reshma, aki sajnos már nem él. Mások is énekelték, de inkább őt linkelem ide, mert nála van meg a dal sava-borsa. Meg azért is, mert a hajlításokat tőle lehetett a legjobban ellesni, hogy aztán a kedvemre cincálhassam őket:

 A múltkori fordítómunkával egyébként kész lettem! Most pedig megyek cikkezni a fejfájás okairól. További szép napot neked!

Sör és kathak

Írok gyorsan, Linet, mert annyi munkám lett, hogy három napig biztos nem járok erre. Az előbb jött meg a fájl, itt van előttem megnyitva: Törökország, Dubaj meg az Arab Emírségek megváltoztatják a világot... valami ilyesmiről szól a fordítás.

Ma valaki igazán inspiráló jutott az eszembe. Egy nagyon öntudatos művész, egy mélyen érző ember, akinek hidegből-melegből bőven kijutott:

Nahid Siddiquivel lahori otthonában találkoztam. A klasszikus indiai kathak tánc legendás művelője, de mivel az vajmi kevés a megélhetéshez, jógaoktató is. A világ minden tájáról érkeznek hozzá diákok, akik tőle akarják megtanulni a kathak táncot... ez az a táncforma, ami számomra a szubkontinens táncai közül a legrokonszenvesebb, mert állandó erő, energia és ritmus hatja át... kivéve, ha thumrira táncolnak, mert az csupa érzelgés.

Nahid saját spirituális utat alakított ki magának, és zavarban lennék, ha definiálnom kellene, hogy inkább muszlim vagy buddhista. Valószínűleg egyiknek sem tartja magát. Nyugodt és egyben vérbő lelki atmoszféra veszi körül gyönyörű otthonában (már ha épp tartósan otthon van), ahol a tetőtérben gyakorol és meditál. Mindig tud sörrel és cigivel szolgálni (bár én csak az előbbiben voltam érdekelt).

A 90-es években Nahidnek el kellett hagynia Pakisztánt, mert akkoriban a tálibok nem engedték, hogy a nők színpadon vagy máshol szerepeljenek. Nagy-Britanniába utazott, aztán 2000 körül visszatért szeretett városába. Most Birminghamben van, mert ott időnként sikerül megélnie a művészetéből.

Ez a videó a Lahori Irodalmi Fesztiválon készült, tavaly. Látszik, Nahid milyen izgulós, ha beszélnie kell. Az elején ritmusszavazik... A számomra igazán érdekes rész, maga a kathak tánc 2:35 körül indul.

Itt az a pláne, ahogy a tablás és a táncos, hogy képzavarral éljek, 'egy húron pendül', és úgy kommunikálnak, hogy teljes összhangban érkeznek a frázisok végére. Egyébként itt Nahid fia tablázott... Így mindjárt más érzés nézni a felvont szemöldököt és az elragadtatott pillantásokat is, amelyeket Nahid a fia felé küld.

A dob mellett egyébként csak a gungru (bokára erősített csörgő) és a meztelen talp ritmusa hallatszik. Valaki szőnyeget teremt alájuk egy harmóniummal.

Amikor Nahiddal sörözgettem, alig bírtam levenni a szemem a lábfejéről. Mit mondjak neked? Táncosi, igénybevett lábfejeket láttam, bütykökkel, elszíneződésekkel. Mégis kevés nőiesebb művészt ismerek, mint Nahid Appi Dzsi. Még mindig van a füstölőből, amit Baliról hozott el, és amiből nekem két csomaggal ajándékba adott.

A Guruja, Maharaj Ghulam Hussain Kathak már rég nem él. Itt van helyette egy (szerintem) rokon, Birju Maharaj. Őszintén szólva nekem ő kicsit hivalkodónak tűnik, de mindenképp ide akartam linkelni, hogy lásd: így lehet a kathak segítségével viccet mesélni! 

A történet a lusta és a tevékeny barátról szól, vagyis egy kis bemutató az ő beszélgetésükből. (nem hagyhatom szó nélkül, hogy a legendás Zakir Hussain kíséri tablán).

És akkor az egyik kedvenc kathak táncosom, Fasih Ur Rehman. Ugyanaz volt a Guruja, mint Nahid Siddiquinek. Ez az úriember egyszerűen varázslatos! Egyszerre finom és energikus. Egyébként egy másik videót akartam idetenni, de akárhogy próbálkoztam a beágyazással, mindig a bhangrára pattogó turbános kisfickóim jelentek meg helyette, hogy Chrudinák Alajosom ne hagyj el...

Hát, ez a kathak, bár még sokáig lehetne folytatni... Hihetetlen költőiség van ezekben a táncokban, és néhány táncos személyiségét, hozzáállását ismerve, sok lelkiség is. Főleg a kedves (az isteni lény) iránti szerelmes epekedés, vágyakozás... sokszor hiába várakozás, ami mégis gyönyört okoz, és kiteljesít.

Na, indulok kiteljesedni a közel-keleti részvényesekről szóló szöveg által. Az elkövetkező napokban csak akkor jelentkezem, Linet, ha nagyon hiányzol.

Ezeregyéjszaka, amerikai fűszerekkel

Fura történetek járnak a fejemben ma, Linet... és ez nagyrészt köszönhető a könyvnek, amit épp olvasok. Már mondtam, melyik az: Tahir Shah: Kalandozások az Ezeregyéjszakában. Előre vetítettem abbéli félelmedet, hogy valami szirupos ponyváról lehet szó. Én már rég nem gondolkodom arról a határsávról, ami a magas irodalom és a sikerkönyvek szférája között húzódik. Egy könyvesboltban magához vonz egy borító, és a borítóval kapcsolatos megérzésem - tudniillik, hogy az a könyv milyen erősségű szöveget tartalmaz, és hogy az adott időszakban tud-e nekem valamit nyújtani - többnyire beigazolódik.

Ebben a könyvben arról van szó, hogyan szövik át a mesék az életünket, a lakhelyünket, a legprózaibb történéseinket. Az ember néha jár valahol, és érez valami különöset, ami annak a helynek a sajátja. Aztán álmában vagy a gondolataiban visszakalandozik, és ettől az érzéstől nem bír szabadulni. Keresgéltem a képeim között, hogy ilyen helyet tudjak mutatni. Itt van például ez a Számnábádi háztető (Lahorban), ahol testben is és lélekben is sokat jártam:

Még neked se árulhatok el sokat arról, mi az oka, hogy ez a hely lényegessé vált... Egyszer talán mesélek róla. Legyen most elég annyi, hogy nagyon sokat olvastam, várakoztam, szomjaztam és terveztem ezen a háztetőn... illetve visszadobtam bizonyos labdákat, amelyek a szomszédból "véletlenül" repültek át erre a térfélre, hogy aztán a gyerekek "madam, madam" kiáltásokkal beszédbe elegyedhessenek velem.

Hogy, hogy nem, ma eszembe jutott David története. Nyilván a könyv furcsa történéseiről, a váratlan fordulatokról. És akkor itt kapcsolok be a sok keleties sztoriba egy amerikai erecskét.

Szabadúszó életem egy szakaszán elmentem egy munkamegbeszélésre, ahol egy amerikai-magyar úriemberrel találkoztam. Azt mondta, egy érdekes történetet szeretne tollba mondani. Megadta a címét, és közölte, hogy a történetmeséléssel egy időben filmforgatás is lesz a helyszínen. A Síp utcai lakásban felesége és pici lánya fogadott. David leültetett egy gép mögé, és elmondta, hogy a riportalany pillanatokon belül megérkezik. Kiment a szobából, visszajött, magára kapta a vállfán lógó zakót, és közölte, hogy a riportalany ő maga. Felesége a kamera mögé helyezkedett, én magam elé húztam a billentyűzetet, és elkezdődött David története a nagyapjáról, akit végtelenül szeretett, és akit a többi családtag, amíg ő Magyarországon gimnáziumba járt, Amerikában hidegvérrel meggyilkolt. Időnként megálltunk, a család salátát, pizzát rendelt, aztán folytattuk a tollbamondást. Összesen két vagy három intenzív találkozóval járt ez a megbízásos munka. November táján aztán David azt mondta, ha egy héten belül elkészülök a tisztázással, jó kis karácsonyi bónusz üti a markomat. Rákapcsoltam, kész lettem, megkaptam a pénzt, és hónapokig nem hallottam róluk. Februárban írt a felesége, hogy küldjem át még egyszer a szövegfájlt, mert David pár napja öngyilkos lett.

Hű. Ilyen komor színeket még sohasem csempésztem a beszámolóimba. De az a helyzet, adódik ilyen munka is, ha valaki szabadúszó. Az embert néha megtalálják az ehhez hasonló helyzetek. Sokat segített, amikor a feleségével később összefutottam, és ő elmondta, az utóbbi időben David már nem a való világban élt.

Azt hiszem, a történetek hatalmáról gondolkodtam épp, ezért jutott eszembe ez az időszak.

Gyorsan megpróbálok más vizekre evezni!

Ma Nusrat Fateh Ali Khant hallgattam a reggeli kávé közben. Én nem találkozhattam vele, évek óta halott (na tessék, nem bírok szabadulni a témától). Hihetetlenül magával ragadó a hangja, amelyet a honfitársai is kénytelenek beismerni, bár a pakisztáni zenészek közül sokan lenézik a művészetét amiatt, hogy több nyugati produkcióhoz, filmzenéhez is adta a hangját. (Mondjam, hogy irigykednek?)

Itt ez a dala Eddie Vedderrel, a Dead Man Walking-ból. Vannak filmek, amelyeket nem tudok újranézni, mert annyira szívbemarkolóak. Ugyanezt néhány dalról is el tudom mondani. Ezt a linket épp csak beágyazom ide, mert meghallgatni most képtelen vagyok:

No, mára ennyit tudtam összefoldozni... Anyák napja van, suhanok a családi ebédre, hogy anyaként fogadjam a köszöntést... és hogy köszöntsek! Milyen fura, hogy egy ilyen kedves napon ennyire sötét gondolatok jutottak az eszembe. Vajon hol jártam álmomban?

Guru Nanak és a gyorstalpaló

Képzeld, Linet, miközben a pandzsábi ábécével barátkoztam, a youtube felhozta ezt a videót. Ugyan felveti, hogy a segítségével 30 nap alatt meg lehet tanulni pandzsábiul, sajnos ilyen szempontból teljesen használhatatlan. Pedig amióta benyomtam, nem bírom abbahagyni a mosolygást:

A szíkhek, akik Indiában és Pakisztánban ezt a nyelvet a legnagyobb számban beszélik, sokszor hordanak ilyen szakállat, néha turbánnal... Akárcsak a vallásalapítójuk, akit úgy hívnak: Baba Guru Nanak.

Azt nem tudom, a tiszteletre méltó Nanak miért ilyen őszöreg minden képen. De az biztos, hogy a megvilágosodása pillanatában fontos következtetésre jutott: "Nincs se hindu, se muszlim. Kinek az útját kövessem tehát? Isten útjára lépek. Mert Isten se nem hindu, se nem muszlim." Így született a szíkhek vallása! 

Nem annyira vallási téma, de a Pandzsáb nagy pozitívuma még a bhangra tánc. Mint hallom, az indiai hadsereg katonaállománya nagyrészt szíkhekből áll... és látni fogod, hogy a táncuk is milyen vérbő és mozgalmas. Mivel én lélekben néprajzos vagyok, jobban szeretem az olyan videókat, ahol helyi, önjelölt  emberkék táncolnak, semmint profik, egy színpadi produkcióban. A bhangrában egyébként néha bottal, vagy egy másik, expanderre emlékeztető tornaszerrel is szoktak táncolni.

(Ez az egyik kedvenc videóm, bár jobb lenne, ha 1:30-nál véget érne... és a karatekosztümöt sem értem igazán):

  

Valami azt súgja, nem ez lesz az utolsó bhangra videó, amit itt megosztok veled!
Ezen a vidéken olyan dobok szólnak, hogy bármikor lealáznak egy színpadi dobszerkót. Engem nagyon lázba hoz ez a fajta ritmus és lendület. Na jó, a dallam is.

Személyesen kevés tapasztalatom volt szíkhekkel. Volt egy londoni énekes, aki chattelni akart velem, de amint odaírtam, hogy énekelek, éreztem benne valamiféle leereszkedést. Nem akarom az összes szíkhet rajta keresztül megítélni, de igazán nem tudom, mennyire ismerik el a női ambíciókat. Na, azért van egy kanadai szíkh énekesnő, akit nagyon szeretek... Kiran Ahluwalia sokoldalúságát dícséri, hogy itt afrikai tuareg rock zenészekkel játszik, de erről majd máskor.

Egyik kedvenc pandzsábi dalomat, a Csori csorit már többször elénekeltem, mivel szerencsére urdu írással is megtaláltam a neten. Egyelőre úgy érzem, hogy a magyar közönség kicsit értetlenül hallgatja a pandzsábi zenét. Még kísérletezem a tálalásával, ahogy a szibériaihoz is kell néhány előzetes szó, nehogy aztán a hangzásvilág kiüsse a biztosítékot. Itt azt a számot énekeltem, mint amit Kiran Ahluwalia az előbb, Kiss Gergellyel és Bártfai Gáborral:

   

És a Kárászy Szalon közönsége speciel vevő volt rá!

Előbb-utóbb videóval is szolgálhatok, ha érdekel... Tudod, Linet, Pakisztánból sokszor keresnek meg azzal, hogy töltsek fel dalokat az ő nyelvükön (nyelveiken), és szerencsére eljutottam oda, hogy már nem akarok a föld alá süllyedni, ha kritika ér. Éppenséggel lehet, hogy egy szíkh eme poszt után megtalál, és külön kéri, hogy énekeljek valamit Guru Nanak tiszteletére.

Kaafi Lahorból - és amit művelt velem

Ha most megállítanánk az időt, mondjuk, úgy három óra hosszára, akkor bizonyára utol tudnám érni magamat.

De így is megoldom valahogy!

Tudod, Linet, most még részt veszek a magazin összeállításában, leadás van, dőlnek az anyagok... De közben a zenével is haladnom kell. Sőt, milyen jó is volna leakasztani valami ponyvaregényt, amit angolra vagy magyarra kellene, rekord gyorsasággal lefordítani!

Na, ezt nem is annyira viccből mondtam. Ilyenekre, anyagi megfontolásból, folyamatosan vadászom. Az a jó, ha egy szöveg az ölembe hull, én meg fogom az ölgépet, beülök például a Dérynébe egy tejeskávéra, és nyomom ebédig... Vagy a lakásban állok neki, és akkor meg-megállhatok, hogy két fejezet között egy dalt is megtanuljak. Esetleg megírjak egy dalszöveget, ha arra van szükség.

Ilyenkor tejberizst szoktam főzni. Pontosabban, 'vízileg' jól megfőzöm, de a tejhez már kevés a türelmem és az időm. Átforralom, aztán tessék, vegye magába. Mire felszívta, kész egy újabb fejezet!

Tudod, Linet, amióta beindítottam a híres Triómat...

(...bocs, Bence: )

... azóta tudom, hogy az álmok megvalósulásának is lépcsőfokai vannak.

Merthogy nem elég leakasztani két jó zenészt, akik szeretnek is, sőt, hajlandóak is velem agyalni, hanem rá is kell venni őket arra, hogy rálépjenek velem arra az útra, amiről azt hiszem, hogy létezik.

Tényleg létezik?

Na, lássuk csak.

Nem műhelytitok, ezért elmondhatom, hogy min munkálkodom. Ebben az évben azért csaptam a dolgok sűrejébe, hogy mások projektjeiben lehessek, párbeszédbe léphessek olyan zenészekkel, akiket tisztelek és szeretek, de közben elkezdjem kialakítani azt is, ami kifejezetten az enyém. Nem vagyok híve az életen át tartó álmodozásnak. Csináljuk!

Amilyen hatás ért (főként magyar, de emellett szibériai, balkáni, most már szefárd is, és ami az improvizáció szempontjából labdába rúg, indiai-pakisztáni), abból kell gyúrnom egy saját kifejezési formát. Ha imprózni kell, nincs kérdés: indiai stílusban csinálom. Nem tudom, miért van így, de rendre így van. Itthon valahányszor pályáztam, hogy válogatáslemezre kerüljek, azt mondták, túl ázsiaira veszem a figurát (ami nem volt kifejezetten hátrány). Pakisztánban, persze, nyugati voltam.

Sok előadót említhetnék, akiktől az impróról tanultam, de egy pár sor álljon most itt a régi pakisztáni énekestársaimról, akikkel kint felléptem. Gondolom, másokról is beszélhetnék, de főleg az ő stílusukat ismerhettem meg igazán közelről. 

Amit ők csinálnak, annak az alapja az impró. Lejjebb linkelek egy káfit az ő előadásukban, ami a tipikus rága koncerteknél jóval könnyedebb muzsika, de az alapdallamot, a szöveget így is meg kell variálni, és addig kell díszíteni, amíg a közönség sorai közt ülő szaktekintélyek üdvözülten fel nem kiáltanak, vagy a közönség hálás tapsba nem kezd. Aki csak hallgatja, nem is tudja, hogy a színpadon ülő énekes időnként majdnem beleszakad abba, hogy a díszítés fordulatos legyen, máskor meg olyan könnyedén szalad ki a száján, vagy épp olyan akkordot fog le a harmóniumon, hogy saját magát is meglepi. Ez az igazi pillanatművészet! Szinte minden pillanatukról tudnék valamit mondani ezen a felvételen, mint egy meccs közvetítése közben. Szerencséd, Linet, hogy nem ülök most melletted! Mert az az igazság, hogy bármennyire mesterek, és önmagukat folyamatosan felülmúlják, azért ismerem a paneljeiket is. Meg a rutinos betoldásaikat. Mintha a dallam füzérére néha már jól ismert sormintákat illesztenének. Egy kicsit el is kell játszani, hogy az ember rögtönöz, nem mindig lehet megengedni magunknak a teljes kockázatot.  

Hatalmas élmény volt a fellépésüket az első sorból végignéznem (iszonyú hőség volt áprilisban is Lahorban, ezért még látszom is, ahogy zsepit adok nekik.)

Amiért pedig ezt elmeséltem: a magamfajta európainak szóló tanulság. Volt, hogy alig pár perces próba után ültünk a színpadra, és a tízperces műsorszám közben néha, a mikrofontól elhajolva megböktek: na, most nyomj egy imprót! 

Részben ezekből a benyomásokból, részben a többiből alakítom ki a Triónak azt a részét, aki én vagyok. Aztán pedig ezt viszem magammal máshová is, ahol a keretek tágak, és a játék megengedett!

   

Misztikus költő, szalámis szendviccsel

Ó, Linet, hihetetlen aprózódásban vagyok...

Miközben lelkesen forgatom a pandzsábi nyelvkönyvet, készülök a nyári koncertekre. Gyűjtöm a dalokat, keresem a dallamokhoz illeszthető szövegeket, meg a linkeket a Trió fellépéséhez a Völgybe. Az indiai rága gyakorlatok sem maradhatnak el, pedig nehéz őket egy darabban beilleszteni a nap folyásába. Másrészt, régi együttesemmel, a Hajnával is megyek a Völgybe, ott is új színekkel kellene frissíteni a jól bevált műsort.... de nem panaszkodom, mivel pont ezt akartam!

Annál jobb érzés, amikor este felveszek egy fülest, és belenézek a kedvenc videóimba.

Egy pörgős nap után néha keresek egy szép dervistáncot, inkább nyugisabbat, a török részről.

Ami persze, inkább csak nézve nyugis, táncolva nem annyira. Nem kis rutin kell ahhoz, hogy valaki ennyi ideig, ilyen stabilan keringjen! A kerengő dervisek tánca igazából szertartás, nem műsorszám. Rúmi, akinek nevéhez ez a hagyomány fűződik, az egyik leggyakrabban idézett költő keleten, és annyiszor látni lépten-nyomon, giccses fotókon, romantikus levelezőlapokon a sorait, hogy az ember már-már arra gyanakszik, a versekből kiragadott apró idézetek mögött inkább "önjelölt Rúmik" rejtőznek, akik előszeretettel hígítják fel az inspiráló gondolatokat. Nagy a kísértés, hogy elidőzzek még ennél a témánál... később még visszatérek rá. Addig is, van itt bőven szép, igényesen lefordított Rúmi vers.

A tánc alatt csak részben autentikus a zenei kíséret, inkább fúziós, de nekem tetszik... Főleg, amikor teljesen belehelyezkedik a pörgésbe, és kicsit megdönti a fejét, hogy teljesen a saját tengelye körül forogjon. Mint aki része a csodálatos Nagy Egésznek... de hát ezt te, Linet, nálam sokkal jobban tudod!

Na igen, a pakisztáni dervisek ennél jóval zabolátlanabbul egyesítik elméjüket a Teremtővel... nem kispályások... Ha túl súlyosnak találod, menj 1:10-ig, ott van a forgás, a dhamaal. Látni kell, annyira hihetetlen:

Én mindkettőben tudok gyönyörködni, de ez utóbbival talán jobban azonosulok. Én azt szeretem, ha valami felkavar, és csak néha köt le az, ami megnyugtat.

Most vissza kell kapcsolnom egy tegnapi eseményre, ami egyszerre vicces és tanulságos. Megosztottam ezt a képet:

És míg indiai-pakisztáni ismerőseim hálásan lájkolgatták e tiszteletben álló misztikus költő képét, egy magyar ismerősöm fejében felmerült, hogy a fazon bal kezében talán egy szalámis szendvics van... és ezt oda is írta egy kommentbe (de miért pont szalámis??) Egyébként az ott egy hangszer, amit kattogtatni lehet, bár a nevének utána kellene kérdeznem. Neked is csak azért írtam ezt le, mert tipikus a történet: ismerőseim a "két oldalról" egyszerre reagálják le a megosztásaimat, ki európai humorral, ki az ikonikus alakoknak kijáró vallásos tisztelettel, én meg örülök, hogy mindezt nem egységes nyelven teszik... mert voltam már villámhárító, kaptam hideget-meleget.

Ezért kell időnként lejönni a netről. (Mondom szigorral most magamnak is.)

Szerdán pedig folytatjuk Ivánnal a készülődést a tamburabrácsás műsorra. Van még másfél hónapunk, hogy egymáshoz idomítsuk az ízlésünket. Nagyon szépen kijöttem Iván tamburabrácsájával, jó kis hangszer...

... egészen addig, amíg meg nem hallottam a tamburacsellót. Egyik nap, amikor a próba végén az ajtóból visszahívott, hogy igyak még egy kupica áfonyalikőrt, és megszólaltatta, feldúlta a tamburabrácsával kialakított jó viszonyomat. A tamburacselló kíséret szempontjából korlátoltabb, de sokkal alkalmasabb a misztikus közeg megteremtésére, a felelgetésre. No, majd a legközelebbi koncerteken alkalmazzuk. Most is belefér néhány moldvai népdal, az új stílusú népdalokat pedig - ezeket szégyenszemre kevésbé szeretem, és sokszor a témájukkal meg a szövegükkel is bajom van - majd megfűszerezzük. Így is, az egyik dalhoz nekem kell szöveget írni, mert ahhoz az akkordkíséret túl jól sikerült, hogy csak a szöveg miatt kihajítsuk.

Na várnak a jegyzetek, Linet. Legközelebb már ez a repertoár is kész lesz!