Akik jártak már valamelyik koncertemen, azok tudják, hogy néha szeretek a torokének-technikákhoz nyúlni. Ebben Szibéria ihletett meg leginkább, és amikor részt vettem a Hun Huur Tu legifjabb tagja, Radik Tyulyush által vezetett torokének workshopon, rá kellett jönnöm, hogy ezen a téren bőven vannak még távlatok...
Szibériát most csak azért említem, mert mifelénk az észak-ázsiai torokének formái ismeretesek... Pedig szinte mindenhol létezett és létezik ilyenfajta technika, a természetes hangképzési módtól eltérő, valamilyen okból (transzállapot, ősökkel való érintkezés, a hideg elleni védekezés, viccelődés, unaloműzés) használatos hangképzési mód.
Az innuit asszonyok például (eszkimó helyett ezt a kifejezést fogom használni, manapság egyébként is ajánlatos erre áttérni) előszeretettel szórakoztatják magukat és egymást párban ezzel a felelgetős "játékkal" - a kataddzsával. Addig csinálják, amíg bele nem fáradnak, vagy el nem nevetik magukat. Közben olyan hangrezgések is megszólalnak, mint a szibériai torokénekben (amit, egyébként, a hagyomány szerint csak férfiak művelhetnek - bár ma már hölgyektől is hallható a világzenei fesztiválokon).
(Megragadnám a lehetőséget: aki kedvet érez ennek a kipróbálására, írjon nekem privátban! Egyelőre nem találtam partnert.)
Hiába mondta Kodály, hogy még az is zene, ahogy a kisbaba a csörgőjét rázza. Számunkra ez a fajta éneklés nem igazán hordoz zeneiséget. Pedig az északi népek - itt Korják térségre, Kamcsatkára is gondolok - ilyen zenei kultúrával rendelkeznek.
Az innuitok egyik leghatásosabb képviselője Tanya Tagaq énekesnő, akihez képest a hangképzés sokoldalúságában még Björk is igazi kispályás (egyébként valamikor dolgoztak is együtt). Nos, én elhatároztam, hogy végignézem az alábbi felvételt, de bevallom, nagy kihívást jelentett. Amennyire inspirálónak tartom, amit csinál, annyira nehezen tudom elképzelni, hogy élőben hallgassam meg őt. (A közeljövőben amúgy is főleg Kanada és az USA vonzáskörzetében turnézik.)
Nagyon nem semmi, amit művel, átélésben, hitelességben, de hangi állóképességben is kenterbe ver sok énekest... nem beszélve arról, hogy eltökélt nagykövete az innuit kultúrának. Amikor az állatvédők a fókavadászat ellen tiltakoztak, ő saját kisgyermekét fotózta le egy elejtett fóka mellett, így tájékoztatva a közvéleményt, hogy az innuitoknak egyetlen elesége a fókahús, a fóka bőre és zsírja nélkül az életük lehetetlenné válna - igen, még ma is, mert sokan ragaszkodnak zord klímájú lakóhelyükhöz, pedig nem hagyja őket békében a kanadai kormány. A fókás fotó következménye: Tanya is kapott egy megmachinált fotót, amelyiken saját kisgyereke látszik megnyúzva... hm. Hát, ezt a játszmát még játsszák egy darabig.
És akkor egy személyes sztori...
Kevés furcsább dolog történt velem, mint amikor egy Cable
nevű településen (Minnesota, USA), egy amerikai professzor házaspárral találkoztam.
Tom és Joan Correll harminc évet töltöttek az innuitok közt. A házaspár jó barátságban
van sógorommal és sógornőmmel, és mivel én nem ismertem őket igazán, szerényen
meghúzódtam a vacsoraasztalnál, inkább csak hallgattam, ahogy a többiek
beszélgetnek. Tom, aki igencsak nyolcvan körül jár, hamar elkezdett beszélni
szakterületéről, az etnológiáról, és kis idő múlva rólam is kiderült, hogy
érdekel a népi kultúra... de aztán a szó visszaterelődött a teológiára…
amihez én nem sokat tudok hozzátenni.
Amikor menni készültünk, és Tom a konyhában elkérte az email
címemet, visszatért az innuit témára. Nekem is bevillantak a kataddzsa videók, és
megragadtam a velem szemben álló Tom könyökeit, ő pedig izgatottan az arcomhoz
hajolt, és a pillanat hevében az orromhoz dörzsölte az orrát. Hogy pontosan mi
minden történt ezután, nem tudom... egymás szavába vágtunk, és Tom izgatottan azt részletezte, hogy az
innuit páros éneklésben az a lényeg, hogy az élményben osztozó két ember
“ellopja egymás lélegzetét”… ezt már-már demonstráltuk is, de aztán egycsapásra
elmúlt a varázslat, szétrebbentünk, és zavartan pislogtunk a minket körülálló
családtagokra.
Akkor még nem ismertem Tanya Tagaqot, de most megnyugtat, ha arra gondolok, vannak Amerikában olyan emberek, mint Tom, akik tudják hova tenni Tanya kijelentését... miszerint: "egy levadászott fóka képe a számunkra olyan, mint az amerikaiaknál a hálaadásnapi sült pulyka fotója a terített asztalon."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése