Fura történetek járnak a fejemben ma, Linet... és ez nagyrészt köszönhető a könyvnek, amit épp olvasok. Már mondtam, melyik az: Tahir Shah: Kalandozások az Ezeregyéjszakában. Előre vetítettem abbéli félelmedet, hogy valami szirupos ponyváról lehet szó. Én már rég nem gondolkodom arról a határsávról, ami a magas irodalom és a sikerkönyvek szférája között húzódik. Egy könyvesboltban magához vonz egy borító, és a borítóval kapcsolatos megérzésem - tudniillik, hogy az a könyv milyen erősségű szöveget tartalmaz, és hogy az adott időszakban tud-e nekem valamit nyújtani - többnyire beigazolódik.
Ebben a könyvben arról van szó, hogyan szövik át a mesék az életünket, a lakhelyünket, a legprózaibb történéseinket. Az ember néha jár valahol, és érez valami különöset, ami annak a helynek a sajátja. Aztán álmában vagy a gondolataiban visszakalandozik, és ettől az érzéstől nem bír szabadulni. Keresgéltem a képeim között, hogy ilyen helyet tudjak mutatni. Itt van például ez a Számnábádi háztető (Lahorban), ahol testben is és lélekben is sokat jártam:
Még neked se árulhatok el sokat arról, mi az oka, hogy ez a hely lényegessé vált... Egyszer talán mesélek róla. Legyen most elég annyi, hogy nagyon sokat olvastam, várakoztam, szomjaztam és terveztem ezen a háztetőn... illetve visszadobtam bizonyos labdákat, amelyek a szomszédból "véletlenül" repültek át erre a térfélre, hogy aztán a gyerekek "madam, madam" kiáltásokkal beszédbe elegyedhessenek velem.
Hogy, hogy nem, ma eszembe jutott David története. Nyilván a könyv furcsa történéseiről, a váratlan fordulatokról. És akkor itt kapcsolok be a sok keleties sztoriba egy amerikai erecskét.
Szabadúszó életem egy szakaszán elmentem egy munkamegbeszélésre, ahol egy amerikai-magyar úriemberrel találkoztam. Azt mondta, egy érdekes történetet szeretne tollba mondani. Megadta a címét, és közölte, hogy a történetmeséléssel egy időben filmforgatás is lesz a helyszínen. A Síp utcai lakásban felesége és pici lánya fogadott. David leültetett egy gép mögé, és elmondta, hogy a riportalany pillanatokon belül megérkezik. Kiment a szobából, visszajött, magára kapta a vállfán lógó zakót, és közölte, hogy a riportalany ő maga. Felesége a kamera mögé helyezkedett, én magam elé húztam a billentyűzetet, és elkezdődött David története a nagyapjáról, akit végtelenül szeretett, és akit a többi családtag, amíg ő Magyarországon gimnáziumba járt, Amerikában hidegvérrel meggyilkolt. Időnként megálltunk, a család salátát, pizzát rendelt, aztán folytattuk a tollbamondást. Összesen két vagy három intenzív találkozóval járt ez a megbízásos munka. November táján aztán David azt mondta, ha egy héten belül elkészülök a tisztázással, jó kis karácsonyi bónusz üti a markomat. Rákapcsoltam, kész lettem, megkaptam a pénzt, és hónapokig nem hallottam róluk. Februárban írt a felesége, hogy küldjem át még egyszer a szövegfájlt, mert David pár napja öngyilkos lett.
Hű. Ilyen komor színeket még sohasem csempésztem a beszámolóimba. De az a helyzet, adódik ilyen munka is, ha valaki szabadúszó. Az embert néha megtalálják az ehhez hasonló helyzetek. Sokat segített, amikor a feleségével később összefutottam, és ő elmondta, az utóbbi időben David már nem a való világban élt.
Azt hiszem, a történetek hatalmáról gondolkodtam épp, ezért jutott eszembe ez az időszak.
Gyorsan megpróbálok más vizekre evezni!
Ma Nusrat Fateh Ali Khant hallgattam a reggeli kávé közben. Én nem találkozhattam vele, évek óta halott (na tessék, nem bírok szabadulni a témától). Hihetetlenül magával ragadó a hangja, amelyet a honfitársai is kénytelenek beismerni, bár a pakisztáni zenészek közül sokan lenézik a művészetét amiatt, hogy több nyugati produkcióhoz, filmzenéhez is adta a hangját. (Mondjam, hogy irigykednek?)
Itt ez a dala Eddie Vedderrel, a Dead Man Walking-ból. Vannak filmek, amelyeket nem tudok újranézni, mert annyira szívbemarkolóak. Ugyanezt néhány dalról is el tudom mondani. Ezt a linket épp csak beágyazom ide, mert meghallgatni most képtelen vagyok:
Ebben a könyvben arról van szó, hogyan szövik át a mesék az életünket, a lakhelyünket, a legprózaibb történéseinket. Az ember néha jár valahol, és érez valami különöset, ami annak a helynek a sajátja. Aztán álmában vagy a gondolataiban visszakalandozik, és ettől az érzéstől nem bír szabadulni. Keresgéltem a képeim között, hogy ilyen helyet tudjak mutatni. Itt van például ez a Számnábádi háztető (Lahorban), ahol testben is és lélekben is sokat jártam:
Hogy, hogy nem, ma eszembe jutott David története. Nyilván a könyv furcsa történéseiről, a váratlan fordulatokról. És akkor itt kapcsolok be a sok keleties sztoriba egy amerikai erecskét.
Szabadúszó életem egy szakaszán elmentem egy munkamegbeszélésre, ahol egy amerikai-magyar úriemberrel találkoztam. Azt mondta, egy érdekes történetet szeretne tollba mondani. Megadta a címét, és közölte, hogy a történetmeséléssel egy időben filmforgatás is lesz a helyszínen. A Síp utcai lakásban felesége és pici lánya fogadott. David leültetett egy gép mögé, és elmondta, hogy a riportalany pillanatokon belül megérkezik. Kiment a szobából, visszajött, magára kapta a vállfán lógó zakót, és közölte, hogy a riportalany ő maga. Felesége a kamera mögé helyezkedett, én magam elé húztam a billentyűzetet, és elkezdődött David története a nagyapjáról, akit végtelenül szeretett, és akit a többi családtag, amíg ő Magyarországon gimnáziumba járt, Amerikában hidegvérrel meggyilkolt. Időnként megálltunk, a család salátát, pizzát rendelt, aztán folytattuk a tollbamondást. Összesen két vagy három intenzív találkozóval járt ez a megbízásos munka. November táján aztán David azt mondta, ha egy héten belül elkészülök a tisztázással, jó kis karácsonyi bónusz üti a markomat. Rákapcsoltam, kész lettem, megkaptam a pénzt, és hónapokig nem hallottam róluk. Februárban írt a felesége, hogy küldjem át még egyszer a szövegfájlt, mert David pár napja öngyilkos lett.
Hű. Ilyen komor színeket még sohasem csempésztem a beszámolóimba. De az a helyzet, adódik ilyen munka is, ha valaki szabadúszó. Az embert néha megtalálják az ehhez hasonló helyzetek. Sokat segített, amikor a feleségével később összefutottam, és ő elmondta, az utóbbi időben David már nem a való világban élt.
Azt hiszem, a történetek hatalmáról gondolkodtam épp, ezért jutott eszembe ez az időszak.
Gyorsan megpróbálok más vizekre evezni!
Itt ez a dala Eddie Vedderrel, a Dead Man Walking-ból. Vannak filmek, amelyeket nem tudok újranézni, mert annyira szívbemarkolóak. Ugyanezt néhány dalról is el tudom mondani. Ezt a linket épp csak beágyazom ide, mert meghallgatni most képtelen vagyok:
No, mára ennyit tudtam összefoldozni... Anyák napja van, suhanok a családi ebédre, hogy anyaként fogadjam a köszöntést... és hogy köszöntsek! Milyen fura, hogy egy ilyen kedves napon ennyire sötét gondolatok jutottak az eszembe. Vajon hol jártam álmomban?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése