A lélek kész, és a test is

Tudom, tudom: szokatlan az ilyen erős és magabiztos kijelentés manapság... Annyi élmény és feladat közt az ember nem mindig tud teljes szívvel fordulni egy valami felé. De szerencsére most ez a helyzet. Ahonnan nem vártam, onnan talált meg egy csodálatos feladat. És én álmélkodom, mennyire testre szabott.

Talán két hete sincs, hogy Bérczi Zsófi, az Élőkép Színház szíve és lelke megkeresett, hogy sürgősen be kellene ugranom egy szerepre, bár a munka nem kevés, a felkészülés sűrű. Attól kezdve a napjaim angol versezetek gyártásával, az ősi kínai filozófia tanulmányozásával és szövegkönyv-tanulással teltek. Így csöppentem a Sziget Fesztivál forgatagába, a Ji Csing Labirintusba, és egy inspiráló alkotócsoportba.

Szerda óta a társaimmal beöltözöm, testileg-lelkileg felvérteződöm. Elfoglalom a helyem a Labirintus közepén, tibeti csengők és bambuszbotok társaságában, hogy a folyamatosan érkező szigetlakó "szitizenek" szertartásait levezényeljem, de főleg, hogy akik körém ülnek, azokat végigvezessem a közös kántálás folyamatán.

A feladat nem színészi, és zenei természete is áttételes. Jóval alázatosabb, szolgálattal teltebb, amit itt teljesítünk. Szereplőtársaim (köztük Gulyás Anna, akivel a szereposztásban váltjuk egymást) mélyen megélik az itteni történéseket. Én, aki a legkésőbb csöppentem a munkafolyamatba, még most is meglepve fordulok körbe a Középtérben, a köralakban felsorakozó Kuákat bámulva, akik Eget, Földet, Hegyet, vagy a nyolc trigramm másikát jelképező ruháikban, a szertartás kezdetét várva, a szerepük szerinti pózban várnak a gongra, aztán eltűnnek a beavatottakkal, teszik a dolgukat.

Ámulok a társulat tagjainak sokféleségén. A sokféle, hiteles lelkiségen. A szerepjátszók kreativitásán, kitartásán. A nyitottságon. A tiszteleten. Közösségbe kerültem, és ez ritkán fordul elő velem. Fürdőzöm benne. Napról napra, immár magam is felkészülten, örömmel hévezek ki a helyszínre, öltöm fel a fehér jelmezt, és kezdem a nem kis fizikai és szellemi erőt igénylő feladatot. Otthon vagyok a Labirintus közepén, a Kuákkal körülvéve. Egy vagyok a társulattal, ahogy a fekete ruhás Beavató bekíséri az új csoportot, a lépcső alján egy pillanatra megáll, és a szertartás szerint mélyen meghajlunk egymás előtt.

Napi nyolc órában szivárognak be a Labirintusba a fesztiválozók, és mind személyes üzenettel távozik. Az én feladatom a közös zene, a közös ritmus megteremtése. A feladat egy alapfélelmemet segíti terápiásan leküzdeni: vajon képes vagyok-e motiválni? Egy lelket megnyitni, énekre bírni? Levetkőzheti-e valaki a szégyenlősségét, ha a haverjai fél méterről figyelik az arcát? És mindezt egyszerre nyolc vegyes nációjú beavatottal, hogy aztán amikor megvan az összhang, a bambuszbotok kopogása közben (a demográfiai összetétel szerint, időnként ékes angol nyelven) kántáljak, improvizáljak áldást a hangkavalkádra. És csoda mindig van. A szégyenlősebbek és az erős hangúak között is: az összpontosítás, a kíváncsiság, és a végén az oldódás, az öröm, vagy a megkönnyebbülés.

Nagyon rám fért már, hogy ne csak a színpadról, hanem közvetlenebbül is "adhassak", azonosulhassak... de, épp ahogy képzeltem, leírhatatlanul sokat lehet kapni is. Ha a napjaim nem volnának meditálósak és imádságosak, nem tudom, honnan jönne az utánpótlás. És a java még hátravan. Megyek is, ma enyém az esti, "zseblámpás" idősáv.

*******

(Köszönöm, hogy ennyien jeleztetek, ennyien biztattatok, hogy folytassam a blogírást. Kicsit másképp viszem tovább, közvetlenül fogok hozzátok szólni, nem használok karaktereket... Jut eszembe, magyarázattal tartozom azok felé, akik régebben is olvasták a bejegyzéseimet.
Linet Saul egy Ankarában élő török operaénekesnő, aki kitartással segített nekem egy hajdani szefárd repertoár kiépítésén, ő volt a titokzatos Linet, akihez az írásokat címeztem. A mai napig nem tudja, hányan találgatták, kit, egyáltalán élő személyt takar-e ez a név.)

Moko kahan by Katalin Burns

Jazz, tappa, és a mi új zenei masszánk

Linet, kapaszkodok erősen ezen a hullámvasúton, mert kalandos ám ez az útszakasz!

Képzeld, Gergő és Gábor zenésztársaimmal forgattunk egy videóklippet a pakisztáni Lahooti stúdió számára. Tavaly vettük fel a zenei anyagot, és idén ősszel jön a lemez a sivatagos Dzsamshoróban! Szindhi nyelven énekeltem a dalt a lár törzsről, akik folyóparton élnek, és békésen megvannak egymással... Szerencsére a szöveget jól begyakoroltam, így adzsrak kendővel a vállamon teljes nyugalomban énekeltem el a dalt a forgatáson hússzor is. Még sosem történt velünk olyan, hogy egy stúdióban filmeztek le minket, inkább élő koncerteken születtek rólunk felvételek. Élveztük a dolgot, és szerintem szépek is voltunk. Az életben először arra is figyeltünk, hogy színharmóniát alkossunk a képernyőn!

Két nappal később meg már egész más tájakra kellett koncentrálnom. A hónap legesősebb napján utaztunk le a Burns Kati NTett-tel Szigetvárra, a Zrínyi Napokra. Szerencsére az eső ellenére nagyszerű volt a hangulat...

Nagyon lelkes voltam, hiszen ezen a koncerten már egy tappa is megszólalt, még ha nem is erőltettem az eredeti, egészen apró csomózású éneklési stílust, hiszen itt egy úszós, jazzes 'fílinget' hozunk, de a dalnak (Laalwala) ez volt a premierje, és úgy láttam-hallottam, be is jött sokaknak. Tehát: egy új NTett zenei massza született!

A dal alapja ez a csodálatos tappa volt: Laalwala joban, azaz pirospozsgás ifjú.

Remélem, egyszer egy saját felvételt is megmutathatok neked ebből... De akkor már mást is! A gyimesi csángó imprónkat, a szefárd pszichedélénket, a csori csorit. Rajta vagyunk!

Egyébként még beállás alatt megkaptam Somi Pannitól, a Sivasakti Kalánanda társulatvezetőjétől az üzenetet, hogy szeptember végén fellépés lesz, pár szólótáncukat fogom indiai énekkel kísérni. Naná, hogy igent mondtam, már elvonási tüneteim voltak, annyira hiányzik a társaságuk, meg a dramatikus jellegű táncokkal való munka. Megint előszedem a tamil jegyzeteket, a padamokat, jön a padlóra ülős, színházi zenés próbaidőszak!

Segítség! Összehajtják a komfortzónámat!

Tudod, Linet, kiskoromban volt egy visszatérő álmom, amiből mindannyiszor szorongva ébredtem. Leszálltam a buszról, és a házunkig vezető út két oldalán, a szabad ég alatt mindenféle emberek: otthontalan, ágrólszakadt férfiak aludtak. Féltem tőlük, és féltem, hogy végképp elidegenedik tőlem, örökre megváltozik a házunkig vezető út. Amikor felébredtem, az érzés jó darabig nyomasztott még. Aztán addig igyekeztem, amíg sikerült elűznöm a gondolatot, hogy ilyen lesz a jövő.

Pedig mostanára megértem, hogy a buszmegálló padján hajléktalan takarózik, és amerre járok, falak tövében, vagy épp teljesen védtelenül, a szabad ég alatt is fekszenek, ücsörögnek olyanok, akiken látszik, hogy nincsen lakhelyük.

Amióta a menekülteknek először a híre jutott el hozzám, aztán az első kisebb csoportok is megjelentek szokásos útvonalaimon, megint sokat gondolkodom a régi álmon. Csak épp az az érdekes, hogy mostanára a félelmem elmúlt. Komolyan így van, Linet. Én sem tudom, miért... nyilván valahol mélyen már régóta készítgettem magam a helyzetre.

Először a facebookon csatlakoztam a Migration Aid csoporthoz, és eleget olvastam a helyzetről ahhoz, hogy képben legyek. Aztán egy magányos sétámon mentem el a Szent István körúton egy csoport mellett, akik a puszta földön ücsörögtek. Férfiak, nők, gyerekek. Azt gondoltam: na most. Bementem egy boltba, és visszamentem hozzájuk egy fürt banánnal meg egy üveg mentes vízzel (addigra már kiokosodtam, és tudtam, hogy ezek mindig jól jönnek). Odaadtam az egyik nőnek. 

Persze, én sem először tettem ilyet. Alkalmanként kéregetőknek is adok. Megérzés szerint. Nem szeretem a hatásvadászatot, a fülembe sugdosott, vagy kántált áldásokat, az elém rakott lábcsonkokat, az orrom alá tolt fotókat.

Egyik éjjel a Nyugati Tranzitban is voltam, bár nem a jótékonyság dúlt bennem, hanem nyelvet akartam gyakorolni. Kiírták a facebook csoportban, hogy jól jönne valami zenei produkció, én egyedül voltam, ráértem. Beültettek egy maroknyi pakisztáni csoport közepébe, és hajrá. Sötét volt, nem tudom, hogy néztek ránk a többiek a tranzitban, amikor dalra fakadtunk, de érdekes módon, a társaság tagjai hamar túltették magukat azon, hogy egy európai nő énekelget velük, a saját nyelvükön. A repertoárom egyelőre elég gyér, de szerencsére nem maradtam szégyenben. Biztos nem bánod, ha inkább egy eredeti, vérbő felvételt linkelek ide...

Most persze, figyelem az eseményeket a tévében, a facebookon. Nem volnék azoknak a magyaroknak a helyében, akiknek ma kellett vidékre utazni a Keletiből... de azokat a menekülteket jobban sajnálom, akik jegyet vettek Németországba, és nem szállhattak vonatra, sőt, meg sem magyarázták nekik, miért.

Nem vállalkozom rá, Linet, hogy összefoglaljam az eseményeket. A tömeg önmagában még nem ijeszt meg. Persze, nagyon várom, hogy megoldás szülessen; én azok közé tartozom, akik hisznek a dolgok jó, de legalábbis tűrhető kimenetelében. Meg azt is hiszem, hogy aki rosszat vetít előre, arra rossz következik.

Kétségtelen, hogy mára olyan ellentétek feszültek ki ország és ország, kontinens és kontinens között, hogy egyszer csak egy kéz jónak látta felemelni a világ egyik csücskét, hogy ráhajtsa a túlsó sarkára. Most aztán látnunk kell, sőt éreznünk kell azt is, ami több ezer kilométerrel odébb zajlik, a szereplők itt vannak, a város több pontján. Összeugrott a komfortzónánk, nem fordulhatunk el, már közünk van a dolgokhoz, nincs kifogás. És akiket ez váratlanul ér, azoknak fáj belátni, hogy a komfortzóna, a viszonylagos béke, a nyugodt utcakép, a lakás, ahova nem hatol be idegen, mind-mind ajándék, egy általunk megszokott körülmény, amire nincs, eddig se volt semmiféle garancia.

Hát, ez van, Linet. Nézem a tévét, hallgatom a híreket. De tévézés közben készülnöm is kell a szombati fesztiválra, Szigetváron. Előbb még csütörtökön lesz egy videóklipp-forgatás is. Nyugodt, békés pakisztáni dalt kell majd énekelnem, egy stúdióban, nem messze a Nyugati Tranzit eseményekkel teli zónájától.  

Videóklipp, ékes szindhi nyelven

Linet, ennél izgalmasabb a nyár vége nehezen lehetne.

Most két dolgot kell vinnem, hajtanom, nyomatnom... már-már szó szerint. Tanulnom kell a vezetést, a projektek vezénylését, azzal együtt, hogy nem vagyok vezető alkat. Most főleg abba kell beletörődnöm, hogy ha valami nem rajtam múlik, azt hagynom kell menni a maga útján. És lépni akkor, ha lépéshelyzetbe kerülök.

Mondtam-e, hogy videóklippet kell készítenem két zenésztársammal? A megrendelő: a pakisztáni Lahooti Live Sessions. Tavaly nyáron szóltak először, hogy egy válogatás albumra szeretnének meghívni, néhány kísérőzenésszel együtt, így aztán Gergővel és Gáborral (Hajna zenekarom tagjaival) összehoztunk két számot, és lelkiismeretesen fel is vettük. Az egyik szám helyi dialektusban hangzik majd el, a másik egy általunk feldolgozott dunántúli magyar népdal, meditatív hangulatban... (na igen, észlelem, hogy ezt írásban eléggé lehetetlen vállalkozás érzékeltetni). Egy év alatt nagy nehezen megtörtént Pakisztánban a keverés, és most rebesgetik, hogy szeptemberben a lemez ki is jöhetne. Ehhez kell a promóciós videóklipp, a változatosság kedvéért élő zenével, és vágatlanul, mert a kinti zenészek is játszanak majd hozzá valamit. De vajon milyen hangszeren, és kik?

Talán kamacson? Nagyon szeretem a kamacsot. Itt egy igazán szép kamacsolás, hehe:

Mindenesetre, Gergőt és Gábort nehéz időben összeegyeztetni, hiszen messze is vannak, be is vannak fogva. A stúdiótól várok még egy visszajelzést, és ez az a helyzet, amikor néhány órára el kell engednem az ügyet. Majd lépek akkor, ha fejlemény van. Aztán egyszer csak ott fogunk ülni a stúdióban, a kamerák előtt, és nekem meggyőzően el kell énekelnem szindhi nyelven a kért dalt, oldalamon Gergővel és Gáborral, akik mosolyogva pengetik a gitárt. Érdekes lesz!

A másik projekt egy izgalmas koncert a szigetvári Zrínyi Napokon. Hát igen, a jövő szombat megint az utazás jegyében fog telni. De ismét velünk lesz a gitáros Los Davidos Pozsonyból, aki előbb-utóbb állandó tagjává válik a Burns Kati NTettnek... látod, már nem is hívom Triónak.

A fenti, elhíresült tech riderünk helyett álljon itt egy régi kedvenc fotó:

Ha meg nem épp a videóklipp időzítésével vagy az NTett próbáival, repertoárbővítésével foglalkozom, akkor még mindig a civil életbeli fordítómunkámat, a határidős romantikus regényt hajtom, tolom, vagy épp nyomatom... szeptember közepéig.

Tuva és Tappa

Mesélhetnék sokat, Linet, arról, hogy telnek mostanában a napok... Főként vadromantikával (hiszen egy romantikus regény fordításán fáradozom éppen, és időközben sikerült túljutnom a felén!) de emellett megy a gyakorlás, ami még mindig főleg a Tappát jelenti. Amióta ráharaptam erre a műfajra, mintha kicsit azt is jobban érteném, ki vagyok ezen a rendkívül színes zenei palettán, ami Magyarországon létezik... konkrétan: egy másik árnyalat!

Ide teszem neked Wajih Ull Hussnain Nizzami, egyik pakisztáni (és Pakisztánban leledző) zenésztársam képét, aki ízig-vérig klasszikus zenész, és nagyon nyíltan lenézi a fél-klasszikus és a népi műfajokat (mi tagadás, a Tappa is ide tartozik).

Amint a mellékelt ábra mutatja, eléggé kis zöldfülű még, bőven változhat... de amikor egy stúdiófelvétel után kimentünk a híres Habibi étterembe Iszlámábádban, és északi (afgán-pastun) népzene ment élőben a vacsora mellé, nagyon együttérzően hozzám hajolt, mondván, biztos az én fülemet is sérti ez a kifinomulatlan zene. Mondtam, hogy nem! És hát nem is értem, hogy felejthette el két óra stúdiózás után, hogy én is foglalkozom népzenével.

Na mindegy, végre valaki lépett dalszöveg ügyben is. Vagy négy-öt indiai, pakisztáni embert egzecíroztatok rendszeresen, hogy jegyezze le, küldje el nekem bizonyos dalok szövegeit. És jó ideig mind csak lapul! Viszont legutóbb, amikor kitettem a facebookra egy visszafogott poszt formájában, hogy túl régóta nem érkezik az ígért segítség, valaki azonnal reagált, hogy juttassam el hozzá is az mp3-at, majd ő megteszi, amit tud. Örömömre, nagyjából 90 százalékban le is tudta írni a szöveget (becsületére legyen mondva, a Tappa szöveg régi, ráadásul utazó emberek, tevehajcsárok nyelvén szól, amelyben pandzsábi, urdu, perzsa, púrvi stb szavak is keverednek). Még a fordítást is megkaptam tőle, persze angolul. Magyarul, kisebb szótologatás után így nézne ki:

a szerelem italát, mint a tappa cifra csomóját / Mian! kortyolni kell

a szerelem virágának illata / Shori Mian! utolsó lélegzetemig kitart

(Shori Mian a költő neve - 1742-1792.)

Ezt a gyönyörű szöveget olvasva a többi buzgó, de be nem teljesített ígéret mind elfelejtődött!

Na és, ki ne felejtsem a beszámolóból, hogy részt vettem egy torokének workshopon, a Belső Barlangban. A Huun Huur Tu tuvai együttes legifjabb tagja, Radik Tyulyush tartott énekórát, és a háromnapos kurzus tananyagában mindhárom fő torokéneklési mód, vagyis a hömei, a kargüra és a sigit is ismertetésre kerül. Én csak egy napra látogattam el a Barlangba, és hát ne tudd meg, minek kellett megfelelni! Radik keményen megdolgoztatott minket, és végre konzultálhattam a téma egyik világklasszisával. Elmondta, túl sok izommunkát alkalmazok, az eddigiekhez képest lazábban, levegősebben kell énekelni, ha nem akarok kipurcanni!

Ebben semmi meglepőt nem találok... A furulyázásomra is ezt szokták volt mondani, hogy ne feszítsek, próbáljak kicsit jobban ellazulni játék közben. Azt hiszem, a feszítés, ami persze nem tudatos, az igyekezettől, a bizonyítási vágytól, és hát a lelkesedéstől van. Bizony, Linet... Mintha a sok kihagyott évet akarnám hirtelen behozni a szívem segítségével, és szó szerint 'kemény' munkával. Ahogy az elején is mondtam, Linet, ha a tappa meghatározást ad a személyemnek, úgy a torokének is legalább annyira ezt teszi... de most már nem kell beleszakadnom. Talán már el is hiszem.

Völgy kétszer, és vakulásig romantika

Éjfél elmúlt, Linet, de már nagyon szégyenlem magam, amiért ennyi ideje nem írtam. Úgyhogy gyorsan egy pár sort...

Ha nem épp az ilyen-olyan formációimmal foglalkozom, akkor fordítok... romantikus irodalmat, magyarról angolra. Ezért is folyik ki a szemem, ha nem jöhetek le a gépről, amikor a napi adagot teljesítettem. Ugye, megérted?

Egyébként pedig, mindkétszer szuper volt a Völgyben.

Először a Triómmal léptünk fel a Tilos udvarban, és társult hozzánk kísérleti jelleggel egy gitáros is. Akkorát dobott az egész produkción, hogy bizony muszáj lesz egy gitárost is állandósítanunk... Egyébként pedig, a délutáni beállásunk alatt kinyílt a szomszéd helyszín hátsó bejárata, és kidugta rajta a fejét Hobó... Néhány percig hallgatott minket. A szomszédban készült fellépni, és meghallotta, hogy a Szarada palikarja (Negyven legény)  című görög dalt játsszuk épp. Ott volt az arcán, hogy ismeri, és kíváncsi, kinek jutott eszébe mostanában ezt eljátszani. (Ezen a képen csak a téglafalba vájt ajtó látszik, Hobo sajnos nem.)

Na, és a szefárd dalunk, amit az esti koncertig rendesen át se néztünk, a fellépésen olyan pszichedelikus impróba torkollott, amin még én is meglepődtem. Annyira közhely azt mondani, hogy lubickoltam abban a közegben, amit a zene körénk varázsolt... de mégis ezt kell mondanom, mert így történt.

(Mellettem, a földön egy önjelölt marionett-bábost láthatsz, nem egy leboruló muszlimot, amit a sapkája miatt gondolhat az ember... de szerintem pont ezért kérdezték többen a facebookon, hogy hol volt ez a koncert...)

Később aztán egy házzal arrébb, a Reformátuséknál duóztam, Kiss Gergővel. A kis templom megtelt, és a koncert nagyon szépre sikeredett. Ez pedig a fogékony közönség nélkül nem történt volna így, mert a közönség visszajelzésére sajnos (vagy szerencsére) nagyon érzékeny vagyok.

Ez volt most... és akkor egy darabig eltemetkezem a munkába. Még nem tartok a könyv felénél sem, de a szerelmesek máris majdnem egymásra találtak... mi lesz akkor később?

Majd elmondom!