Tudom, tudom: szokatlan az ilyen erős és magabiztos kijelentés manapság... Annyi élmény és feladat közt az ember nem mindig tud teljes szívvel fordulni egy valami felé. De szerencsére most ez a helyzet. Ahonnan nem vártam, onnan talált meg egy csodálatos feladat. És én álmélkodom, mennyire testre szabott.
Talán két hete sincs, hogy Bérczi Zsófi, az Élőkép Színház szíve és lelke megkeresett, hogy sürgősen be kellene ugranom egy szerepre, bár a munka nem kevés, a felkészülés sűrű. Attól kezdve a napjaim angol versezetek gyártásával, az ősi kínai filozófia tanulmányozásával és szövegkönyv-tanulással teltek. Így csöppentem a Sziget Fesztivál forgatagába, a Ji Csing Labirintusba, és egy inspiráló alkotócsoportba.
Szerda óta a társaimmal beöltözöm, testileg-lelkileg felvérteződöm. Elfoglalom a helyem a Labirintus közepén, tibeti csengők és bambuszbotok társaságában, hogy a folyamatosan érkező szigetlakó "szitizenek" szertartásait levezényeljem, de főleg, hogy akik körém ülnek, azokat végigvezessem a közös kántálás folyamatán.
A feladat nem színészi, és zenei természete is áttételes. Jóval alázatosabb, szolgálattal teltebb, amit itt teljesítünk. Szereplőtársaim (köztük Gulyás Anna, akivel a szereposztásban váltjuk egymást) mélyen megélik az itteni történéseket. Én, aki a legkésőbb csöppentem a munkafolyamatba, még most is meglepve fordulok körbe a Középtérben, a köralakban felsorakozó Kuákat bámulva, akik Eget, Földet, Hegyet, vagy a nyolc trigramm másikát jelképező ruháikban, a szertartás kezdetét várva, a szerepük szerinti pózban várnak a gongra, aztán eltűnnek a beavatottakkal, teszik a dolgukat.
Ámulok a társulat tagjainak sokféleségén. A sokféle, hiteles lelkiségen. A szerepjátszók kreativitásán, kitartásán. A nyitottságon. A tiszteleten. Közösségbe kerültem, és ez ritkán fordul elő velem. Fürdőzöm benne. Napról napra, immár magam is felkészülten, örömmel hévezek ki a helyszínre, öltöm fel a fehér jelmezt, és kezdem a nem kis fizikai és szellemi erőt igénylő feladatot. Otthon vagyok a Labirintus közepén, a Kuákkal körülvéve. Egy vagyok a társulattal, ahogy a fekete ruhás Beavató bekíséri az új csoportot, a lépcső alján egy pillanatra megáll, és a szertartás szerint mélyen meghajlunk egymás előtt.
Napi nyolc órában szivárognak be a Labirintusba a fesztiválozók, és mind személyes üzenettel távozik. Az én feladatom a közös zene, a közös ritmus megteremtése. A feladat egy alapfélelmemet segíti terápiásan leküzdeni: vajon képes vagyok-e motiválni? Egy lelket megnyitni, énekre bírni? Levetkőzheti-e valaki a szégyenlősségét, ha a haverjai fél méterről figyelik az arcát? És mindezt egyszerre nyolc vegyes nációjú beavatottal, hogy aztán amikor megvan az összhang, a bambuszbotok kopogása közben (a demográfiai összetétel szerint, időnként ékes angol nyelven) kántáljak, improvizáljak áldást a hangkavalkádra. És csoda mindig van. A szégyenlősebbek és az erős hangúak között is: az összpontosítás, a kíváncsiság, és a végén az oldódás, az öröm, vagy a megkönnyebbülés.
Nagyon rám fért már, hogy ne csak a színpadról, hanem közvetlenebbül is "adhassak", azonosulhassak... de, épp ahogy képzeltem, leírhatatlanul sokat lehet kapni is. Ha a napjaim nem volnának meditálósak és imádságosak, nem tudom, honnan jönne az utánpótlás. És a java még hátravan. Megyek is, ma enyém az esti, "zseblámpás" idősáv.
*******
(Köszönöm, hogy ennyien jeleztetek, ennyien biztattatok, hogy folytassam a blogírást. Kicsit másképp viszem tovább, közvetlenül fogok hozzátok szólni, nem használok karaktereket... Jut eszembe, magyarázattal tartozom azok felé, akik régebben is olvasták a bejegyzéseimet.
Linet Saul egy Ankarában élő török operaénekesnő, aki kitartással segített nekem egy hajdani szefárd repertoár kiépítésén, ő volt a titokzatos Linet, akihez az írásokat címeztem. A mai napig nem tudja, hányan találgatták, kit, egyáltalán élő személyt takar-e ez a név.)
Talán két hete sincs, hogy Bérczi Zsófi, az Élőkép Színház szíve és lelke megkeresett, hogy sürgősen be kellene ugranom egy szerepre, bár a munka nem kevés, a felkészülés sűrű. Attól kezdve a napjaim angol versezetek gyártásával, az ősi kínai filozófia tanulmányozásával és szövegkönyv-tanulással teltek. Így csöppentem a Sziget Fesztivál forgatagába, a Ji Csing Labirintusba, és egy inspiráló alkotócsoportba.
Szerda óta a társaimmal beöltözöm, testileg-lelkileg felvérteződöm. Elfoglalom a helyem a Labirintus közepén, tibeti csengők és bambuszbotok társaságában, hogy a folyamatosan érkező szigetlakó "szitizenek" szertartásait levezényeljem, de főleg, hogy akik körém ülnek, azokat végigvezessem a közös kántálás folyamatán.
A feladat nem színészi, és zenei természete is áttételes. Jóval alázatosabb, szolgálattal teltebb, amit itt teljesítünk. Szereplőtársaim (köztük Gulyás Anna, akivel a szereposztásban váltjuk egymást) mélyen megélik az itteni történéseket. Én, aki a legkésőbb csöppentem a munkafolyamatba, még most is meglepve fordulok körbe a Középtérben, a köralakban felsorakozó Kuákat bámulva, akik Eget, Földet, Hegyet, vagy a nyolc trigramm másikát jelképező ruháikban, a szertartás kezdetét várva, a szerepük szerinti pózban várnak a gongra, aztán eltűnnek a beavatottakkal, teszik a dolgukat.
Ámulok a társulat tagjainak sokféleségén. A sokféle, hiteles lelkiségen. A szerepjátszók kreativitásán, kitartásán. A nyitottságon. A tiszteleten. Közösségbe kerültem, és ez ritkán fordul elő velem. Fürdőzöm benne. Napról napra, immár magam is felkészülten, örömmel hévezek ki a helyszínre, öltöm fel a fehér jelmezt, és kezdem a nem kis fizikai és szellemi erőt igénylő feladatot. Otthon vagyok a Labirintus közepén, a Kuákkal körülvéve. Egy vagyok a társulattal, ahogy a fekete ruhás Beavató bekíséri az új csoportot, a lépcső alján egy pillanatra megáll, és a szertartás szerint mélyen meghajlunk egymás előtt.
Napi nyolc órában szivárognak be a Labirintusba a fesztiválozók, és mind személyes üzenettel távozik. Az én feladatom a közös zene, a közös ritmus megteremtése. A feladat egy alapfélelmemet segíti terápiásan leküzdeni: vajon képes vagyok-e motiválni? Egy lelket megnyitni, énekre bírni? Levetkőzheti-e valaki a szégyenlősségét, ha a haverjai fél méterről figyelik az arcát? És mindezt egyszerre nyolc vegyes nációjú beavatottal, hogy aztán amikor megvan az összhang, a bambuszbotok kopogása közben (a demográfiai összetétel szerint, időnként ékes angol nyelven) kántáljak, improvizáljak áldást a hangkavalkádra. És csoda mindig van. A szégyenlősebbek és az erős hangúak között is: az összpontosítás, a kíváncsiság, és a végén az oldódás, az öröm, vagy a megkönnyebbülés.
Nagyon rám fért már, hogy ne csak a színpadról, hanem közvetlenebbül is "adhassak", azonosulhassak... de, épp ahogy képzeltem, leírhatatlanul sokat lehet kapni is. Ha a napjaim nem volnának meditálósak és imádságosak, nem tudom, honnan jönne az utánpótlás. És a java még hátravan. Megyek is, ma enyém az esti, "zseblámpás" idősáv.
*******
(Köszönöm, hogy ennyien jeleztetek, ennyien biztattatok, hogy folytassam a blogírást. Kicsit másképp viszem tovább, közvetlenül fogok hozzátok szólni, nem használok karaktereket... Jut eszembe, magyarázattal tartozom azok felé, akik régebben is olvasták a bejegyzéseimet.
Linet Saul egy Ankarában élő török operaénekesnő, aki kitartással segített nekem egy hajdani szefárd repertoár kiépítésén, ő volt a titokzatos Linet, akihez az írásokat címeztem. A mai napig nem tudja, hányan találgatták, kit, egyáltalán élő személyt takar-e ez a név.)
