Karácsony - Menekülteknek énekeltem

Az ünnep előtti napokban sokat magoltam. Dalszövegeket. Már megint. 

Déja-vu érzés... Tavaly tatárul, banglául, pandzsábiul magoltam főleg, Buszon, metrón, összegyűrt fecniről, vagy telefonra mentett screenshot-ról.

Most arabul és perzsául készültem. Az urduhoz - mert ilyet is kértek - már nem volt szükség sok tanulásra, az a repertoárom elég izmos, sokszor előveszem. (Igaz, ez a dalocska legalább annyira elmegy hindinek, mint urdunak.)


Jelen esetben egyedül kellett fellépnem, kísérőzenészek nélkül, és tudtam, hogy negyedórányi műsorhoz kell vagy öt dal. Meg valami dob a kezembe. És persze, a dalok közé valami furulya.

A meghívást a Kalunbától (menekülteket segítő szervezet) kaptam, hogy rövid műsorral szórakoztassam a karácsonyi bulira összegyűlt multikulti társaságot. A magyar és amerikai önkéntesek mellett egy irániakból, irakiakból, afgánokból, szomáliaiakból és pakisztániakból álló népes csoport várt rám a St. Columba skót missziós gyülekezet Webster Halljában. Ahogy körülnéztem, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy arabul nyilvánosan még soha nem énekeltem. Perzsául, legalább, már előfordult, az urdu pedig - ahogy már mondtam is - a koncert szilárd pontját jelentette.

Eljött a pillanat. A szervezők leültették a vendégeket, a gyerekek zöld lufival a kezükben szaladgáltak össze-vissza. Megkaptam a mikrofonomat, a kottatartót. Amikor nincs kísérőzenész velem, akkor fontos, hogy olyan dallal indítsak, ami ismerős terepet jelent. Ezért választottam az urdut. Egy pakisztáni fiatalember felpattant, pár méterrel előttem megállt, és rám irányította a mobilját. Aztán elővettem a moldvai kavalt is. Magyarul szóltam a társasághoz, elmondtam, hogy korábban már kavaloztam irániaknak, akik számára a hangzás nem volt idegen. Pár keleties futam után rákezdtem az övestánc dallamára, erősen dünnyögtem is (ami rendszerint még az átlagos magyar hallgatóságból is meglepetést vált ki). Kis bíztatás után sikerült elérni, hogy tapsoljanak hozzá.

Aztán jött a Ha leyli perzsa dal, a nagy titokról, ami Leyli hajában rejtezik... ez az ünneplő sokadalom nem biztos, hogy ilyen mélységeket akar megélni egy ilyen bulin, de hát mit csináljak, én szeretem a klasszikust, és habkönnyű zenét ütőhangszeres kísérő nélkül elég nehéz produkálni. Na de végre eljutottunk az andalúz arab műsorszámhoz is, ami ugyan szintén nem egy slágerdarab, de valahogy megváltozott közben az atmoszféra. Def hiányában a szibériai sámándobomat ütögettem hozzá. A taps erejéből azt mértem le, hogy arab anyanyelvű volt a többség. Vagy csak nagyon hallatszott, hogy ez a dal a kedvencem? Nem is tudom.

Végül megint perzsául énekeltem, és az önkéntesek vezetőjével megbeszéltek szerint megénekeltettem a társaságot; a refrént (daram ommidi - a remény szikrái) közösen énekeltük.

Kipirultan távoztam a mikrofon mögül. Az emeleti szobában várt a táskám, a kabátom. A lépcsősor tetején egy magyar önkéntes és egy menekült lány ücsörgött, ők onnan hallgatták végig a műsort. A magyar lány utánam jött, és elmondta, hogy Ajna, az arab tinilány szemét elfutotta a könny az andalúz szám közben. “Próbáltam megkérdezni tőle, hogy miről szól a dal, amit énekelsz” –mesélte a magyar önkéntes. "De Ajna csak a fejét rázta."

“Nem vagyok meglepve, hogy nem állt neki lefordítani ezt az igencsak felkavaró szerelmes dalt" - magyaráztam az önkéntesnek. "Nem mindenki képes ilyen intim gondolatokat kimondani, még akkor se, ha csak dalszöveget idéz" - mondtam még. “Szerelmes dal volt? Aha, akkor már értem!” – kacsintott a magyar lány. 

Nagyon köszönöm a Kalunbának, a vendégeknek és a St. Columba gyülekezetnek, hogy ott lehettem az eseményen, és megidézhettem az otthon - sokak otthonának - hangulatát az élő zene segítségével. Daram ommidi. A remény szikrái. Zöld lufival rohangáló srácok.