Természetesen a nyárról beszélek. Meglepő volt, fordulatos, és felkavaró is. Ez mind, együtt. Meditációval és új olvasmányokkal, új zenékkel teli.
Kezdem ott, hogy a Kati Burns Ntett-tel (megszenvedjük még, hogy így kell toldalékolni a nevünket!) felléptünk a Dürer Kertben, a Tilos Maratonon... aztán pedig a Völgyben is.
Tovább érik a szefárd pszichedélé, a torokénekkel színesített görög Saranta palikaria, a pandzsábi Csori csori, meg a magyar népdalos blokk. Aki először hall minket, annak szerencsére összeáll a kép: a multikulti vegyesfelvágottat a játékkedvünk, meg a négy fő hangszer által megszabott ethno-jazzes hangzás köti össze. Hoztuk a formánkat, főleg ebben a hangszeres csángó impróban. Képzeljétek el a bőgőt, az elektromos gitárt meg a mindenféle ütőhangszert, amint népi furulyákkal együtt szólalnak meg. És felelgetnek. Ne képzeljétek el: hallgassátok meg! Hát, igen. Mindig mondom: aki nő létére fúvóssá lett, az a kemény szólók idejére háttérbe helyezi a nőiességét. Én legalábbis, a csángó imprókkal így élem meg a dolgot. Éneklés közben van nemem, furulyázás közben nincs. Ott csak áradás van, átüt a hangszeren, a lélegzetemen az erős lüktetés, a tempóval való versengés, és ha a torkom már-már belehal, akkor is tolom (magyar népi furulyázás, tehát időnként dünnyögés erősíti fel a hangot, értitek).
A nyár végére váratlanul megtalált egy különös feladat a Ji Csing Labirintusban, az Élőkép Színházzal. Erről szólt az előző bejegyzésem. Itt szertartásmester voltam, aki a nyolcas csoportokat közös éneklésre, összehangolt zajkeltésre bírja. A hét elteltével megacélozódtam. Ha olyan csoport ült le körém, amelyik egyáltalán nem volt vevő a kántálásra, azzal a bambuszbotokkal kreáltunk vihar- vagy máglyajellegű hangzást, pattogó parazsat, égdörgést. Jó volt látni az embereken a belefeledkezést, a meglepetést. Persze, ez a megtapasztalás azt az élményt követte, hogy a látogatók a Társulat tagjaival, a Kuákkal egyéni vizualizáción és mozgásos szerepjátékon vettek részt. A Labirintus légkörét időnként a szomszédos Fidelio Színpad zajai hatották át, a látogatók bolyongás közben Mozartot, Erkelt, egyebeket hallgattak az esti órákban, a Bánk Bán áriáira történt a Ji Csing Labirintus beavató szertartása. Vagy éppen tibeti hangtálbemutató nyomta el az elmélkedésből visszahívó kolompomat. Finoman szürreális látványt nyújtottunk színes kínai kalapjainkban és mezeinkben, a Sziget hangjai közepette. Szereplőként is hatalmas élmény volt a lepedőfalak közt tevékenykedni.
Kezdem ott, hogy a Kati Burns Ntett-tel (megszenvedjük még, hogy így kell toldalékolni a nevünket!) felléptünk a Dürer Kertben, a Tilos Maratonon... aztán pedig a Völgyben is.
Tovább érik a szefárd pszichedélé, a torokénekkel színesített görög Saranta palikaria, a pandzsábi Csori csori, meg a magyar népdalos blokk. Aki először hall minket, annak szerencsére összeáll a kép: a multikulti vegyesfelvágottat a játékkedvünk, meg a négy fő hangszer által megszabott ethno-jazzes hangzás köti össze. Hoztuk a formánkat, főleg ebben a hangszeres csángó impróban. Képzeljétek el a bőgőt, az elektromos gitárt meg a mindenféle ütőhangszert, amint népi furulyákkal együtt szólalnak meg. És felelgetnek. Ne képzeljétek el: hallgassátok meg! Hát, igen. Mindig mondom: aki nő létére fúvóssá lett, az a kemény szólók idejére háttérbe helyezi a nőiességét. Én legalábbis, a csángó imprókkal így élem meg a dolgot. Éneklés közben van nemem, furulyázás közben nincs. Ott csak áradás van, átüt a hangszeren, a lélegzetemen az erős lüktetés, a tempóval való versengés, és ha a torkom már-már belehal, akkor is tolom (magyar népi furulyázás, tehát időnként dünnyögés erősíti fel a hangot, értitek).
A nyár végére váratlanul megtalált egy különös feladat a Ji Csing Labirintusban, az Élőkép Színházzal. Erről szólt az előző bejegyzésem. Itt szertartásmester voltam, aki a nyolcas csoportokat közös éneklésre, összehangolt zajkeltésre bírja. A hét elteltével megacélozódtam. Ha olyan csoport ült le körém, amelyik egyáltalán nem volt vevő a kántálásra, azzal a bambuszbotokkal kreáltunk vihar- vagy máglyajellegű hangzást, pattogó parazsat, égdörgést. Jó volt látni az embereken a belefeledkezést, a meglepetést. Persze, ez a megtapasztalás azt az élményt követte, hogy a látogatók a Társulat tagjaival, a Kuákkal egyéni vizualizáción és mozgásos szerepjátékon vettek részt. A Labirintus légkörét időnként a szomszédos Fidelio Színpad zajai hatották át, a látogatók bolyongás közben Mozartot, Erkelt, egyebeket hallgattak az esti órákban, a Bánk Bán áriáira történt a Ji Csing Labirintus beavató szertartása. Vagy éppen tibeti hangtálbemutató nyomta el az elmélkedésből visszahívó kolompomat. Finoman szürreális látványt nyújtottunk színes kínai kalapjainkban és mezeinkben, a Sziget hangjai közepette. Szereplőként is hatalmas élmény volt a lepedőfalak közt tevékenykedni.
Az ősz új terveket hoz, többek közt, jön az Ars Sacra Fesztivál a régi zenekarommal, a Hajnával. A többit még nem árulom el...
Ahogy azt sem, mire készülünk nyár eleje óta Dóra Tiborral, amikor ilyen, régies hangulatú fotók (valójában green screen-re forgatott filmkockák) születnek... A zene már áll a lábán, a videó még készül...
Köszönöm mindenkinek, akivel nyáron együtt munkálkodhattam. Annak is, aki koncerten meghallgatott, esetleg utána odajött, megszólított, koccintott velem... és persze, aki otthon a megosztott linkjeinkre kattintott!
Jó volt ez a nyááár. Ugye?
:))))))))
Jó volt ez a nyááár. Ugye?
:))))))))
