Bőröndpakolás... hamarosan... Pakisztán!

Katt ide az aktuális indiai-magyar videóklippemhez:

Az Arab-tenger mellett, a sivatagos Szindh tájain rendezik meg a Lahooti Melo fesztivált, ahová megint nagyon készülök... Ez lesz a negyedik pakisztáni meghívásom. Már jelezték, hogy két új dalt kell megtanulnom, amit a nagyszínpadon, helyi zenészekkel fogok elénekelni... mivel szindhiül nem tudok, igencsak értékelném, ha minél előbb elküldenék ezt a két dalt nekem, mert januárig még a "véremmé kell válniuk"... már látom, hogy a repülőn is ezt fogom magolni :) Szóval, nagyon készül a szívem a 2018-as Lahooti Melo fesztiválra... amelynek a színpadán legutóbb, 2017 januárjában így néztem ki.

Meg így:

Majd mesélek, ha hazajöttem... de addig még játszunk a Kati Burns Ntett-tel a Pótkulcsban, december 15-én, este 8-kor. Ez lesz jeles bandámmal a karácsonyi koncertünk! (Tájékozódni itt lehet.)

És ha már multikulti, az előző blogposztomban már megosztottam egy régebben megjelent novellámat, japános témával. Most, ahogy az idő közeleg, gondoltam, ide másolom az egyik pakisztáni színezetű írásomat. Ezt az Újforrás hozta 2013-ban. 

Természetesen fikcióról van szó! Csak hát, nálam ilyen írásokban desztillálódnak az élmények.

***********************************************************************

Burns Katalin:

Betegségem Akbárnál

Sietve pakoltam, a bőröndöt elő se kerestem a pincéből, épp csak egy sporttáskát tömtem tele, mint aki menekül. A vízumot hamar kiállították, a repülőjegyre szűkösen bár, de megvolt a bankszámlámon a keret. Onnan messziről Akbár és Aszgár már hónapok óta, újra és újra leadta a hívójelet, de mennem eddig nem lehetett. Határidők szorítottak keretek közé, egyik feladat a másikat érte, mint hívatlan látogatók a haldokló ágyánál. Csak annyit mondhattam nekik, hogy megyek, valamikor biztosan eleget teszek a meghívásnak. Akbár és Aszgár pedig várt rám, a maga időtlenségében.

            A készülés napjaiban többször is elővett a kétely. A repülőjegy kis híján kéthavi fizetésemet tette ki. Teendőim minden elvégzett feladat után alaktalan csomókban kezdtek ismét sokasodni, de a húszórás repülőút kizárta a rövidebb kiutazás ésszerűségét. Ha meg óvatosan rákérdeztem, meddig nem volnék a terhükre, Akbár és Aszgár nem adott kézzelfogható választ. A  lényeg a jövetelem ténye volt, ott-létem időtartamának egyszerűen nem tulajdonítottak jelentőséget. Bármennyire is aggódtam, hogy terhessé válhatok a számukra, ők ebben az aggodalmamban a legkevésbé sem osztoztak. A hazautazás időpontjának megválasztása ezért egyedül az én gondom maradt.

Már régóta telt úgy az életem, hogy a függöny széthúzódott, én kézbe vettem a mikrofont, kiálltam a transzparens elé, és végigmondtam a szövegemet. A reflektorfénytől kivert a víz, de legalább ha megvilágítottak, a fénycsóva minden mást kitakart a teremben, és a hallgatóság egyetlen, egysejtűként pulzáló körvonallá változott. Máskor természetes fényben kellett rögtönzött emelvényekre állnom, és jól láthattam az embereket, amint sámlikon feszengenek, vagy úrias karosszékekben terpeszkednek odalent, épp csak fél szemmel figyelve rám, de azért ujjukkal ütve a taktust, ahogy ömlenek belőlem a termékismertető szavai, a betanult szlogenek, mint a salak gyomorrontáskor. Oldalt hosszú, leterített asztalokon érintetlen hidegtálak, kávégép és fagylalt sorakoztak. Golyóstoll lifegett az egyik kezemben, a másikban mikrofont szorongattam, amely tízpercenként sípolni kezdett. Naponta másztam meg az emelvényeket, léptem ki a takarásból a hallgatóság elé, és az emberek néha kivetítőkön figyelték, ahogy színes dobozaim mellett végigmondom a brossúrák szövegét.

           

Akbár és Aszgár lakhelye, ha részleteiben nem is, de méretében és funkcionális bútorait tekintve olyan volt, amilyennek még itthoni zaklatott létezésemben elképzeltem. A közös szoba falán  nemrég elmozgatott szekrények kísértetalakjai fehérlettek, a sarokban geometrikus mintájú, patyolattiszta kanapé terpeszkedett. Ajándékaimat, a literes mézet és a piros fóliás, kerek sajtdarabot  hálásan, de minden meghatottság nélkül vették át. Akbár habozva ereszkedett a számomra elkészített ágy szélére, míg én farmeromból és combközépig érő tunikámból kivetkeztem. Aztán festékhiányos bőröm gyengéd és alapos áttanulmányozása után rám segítette az ajándékomat, a párnára kiterített kétrészes lepelruhát.

            Az első napon, kábultan az időeltolódás okozta kimerültségtől, Akbár és Aszgár magas alakja közt vonultam végig a város utcáin. Amikor a hogylétemről kérdezősködtek, meg sem kíséreltem leírni a bemutatókat, a magentaszínű termékmintás dobozokat, a kezemben reszkető mikrofont, a bújkáló pánikot. Inkább a nyakam köré fontam az ujjaimat, és dekoratívan, de annál lassabban imitáltam a fulladásos halált. Arcukra kiült az elképedés, mint mindig, ha az otthoni életem folyásáról beszéltem nekik. Nem is kérdezősködtek tovább; a saját nyelvükön, egymás közt vitatták meg a dolgot. Valamin össze is szólalkoztak a fejem fölött, a selyemszövetű nyelv durva csomókba rándult, kezük az orrom előtt, indulatosan kaszálta a levegőt. Hosszú lépteiket lelassítva fogtak közre és terelgettek sarokról sarokra, egészen addig, amíg a sötétszürke, de enyhet mégsem nyújtó árnyékok ki nem nőttek a falak tövéből. Az este beálltakor értünk haza, amikor is ők ketten elővették billentyűs hangszerüket, és maguk mellé parancsoltak a szőnyegre, a patyolat sarokkanapé elé, hogy a reggelig tartó órákat végigskálázzam velük.

Az ajtónál megjelenő idegenek érkezését semmilyen figyelmeztető jel nem előzte meg. A házban a  tévé sohasem ment, az internet kávézót szándékosan kerültem, nem gondoltam az olvasatlan üzenetekkel, az Akbár és Aszgár házán kívüli világgal; semmi sem emlékeztetett a gombnyomásra szétszaladó színházi függönyökre, a művházak előterében csicsergő tévésorozatokra. A két aktatáskás férfi a bejáratnál ácsorogva várta a bebocsájtást, mivel a csengő nem működött. A külvilágot Akbár és Aszgár csak a nekik tetsző időközökben engedték be a házba, akárcsak a huzatot. A két férfi a korlátra könyökölve, a karhatalom munkásaira jellemző eltökéltséggel töltötte a várakozás perceit, és eszük ágában sem volt angolra váltani a szót, amikor az ajtórésen kidugtam a fejemet. Akbár és Aszgár alakja mögül méregettem a  kormánybiztosokat (az egyiknek nyúlszája volt); kimérten csattogó mondataik nyelvtörőkként visszhangoztak a fülemben. Amikor végre felém fordultak, egy vaskos borítékot nyomtak a kezembe. „Mindent az előírás szerint, és ágynyugalom, mert ha nem, jön a reptéri karantén” - záporozta rám sánta angolsággal a nyúlszájú, még mielőtt bármit kérdezhettem volna. Ahogy távoztak, Akbár a patyolat kanapé elé kuporodott, hogy bekapcsolja a tévét.

            Szembe-szomszédasszonyunk éppen akkor lépte át a küszöböt, amikor az egyórás híradó szalagcímei elárasztották a képernyőt. A kormánybiztosok által említett járvány tényét alig két napja hozták nyilvánosságra, a számláló tizenhat halálos áldozatról akkor ugrott tizenhétre. Az asszonyság a patyolat kanapé sarkára helyezkedett, elhűlve suttogott a szőnyegen gubbasztó Akbár és Aszgár feje fölé hajolva, mintha én ott se lennék, aztán sajnálkozva megcsipkedte kortalan, festékhiányos arcomat, és villámgyorsan hátat fordítva igyekezett ki a házból.                       

            Kinyitottam a borítékot. Nagy méretű, fehér tabletták voltak benne, három levéllel, a közepüket csík szelte át. A vízumom lejártának dátuma a boríték legalján szerepelt, az adagok száma megegyezett a hátralévő napokéval. Az egészségügyi minisztérium által sebtében összeállított kúrához irányításul épp csak annyi angol szöveget mellékeltek, amennyi a címzés helyére fért (napi egy darab, bő vízzel bevéve), egyébként pedig a borítékon széltől szélig, díszesen hullámzó írás húzódott, mint húsvéti tojáson a minta. Akbárnak hasztalan mutogattam, a jelentését nem árulta el, válaszul épp csak együttérzően megsimogatta az arcomat, és visszaültetett a tévéhez, az angol szalagcímek elé. Hascsikarás, ájulás, láz, mindig ugyanaz a tünetegyüttes. Kizárólag kaukázusi típusú áldozatok, férfiak és nők, akik turistavízummal, rövid időre látogattak a városba. Néhány órás kórházi kezelés, halál a kórházban, halál a buszon. Halál otthon.

              Kipattintottam az egyik tablettát, és egy korty vízzel lenyeltem. A szobámban szétráztam az ágyneműt, kihúztam a párna alól egy tépett, sötétkék hajgumit, Akbárét. Ebédig cincálgattam róla a fekete hajszálakat.

           

            A gyógyszeres kezelés második napján, az utcán megtántorodtam, a tenyerem, a térdem lassított felvételben érte a betont. Akbár és Aszgár egyszerre nyúlt utánam, felváltva cipeltek haza a hátukon; a számból sűrű ragacs folyt az ingjükre. Jöttünkre az alagsorból előkerültek a nők, mindhárman tolakodva tapogattak; igyekezetüktől, ahogy a takaró alá tuszkoltak, a fejem hátra nyaklott. Még nem féltem igazán, mert ha az utazás előtti napok kapkodással teltek is, a javasolt védőoltásokat nem mulasztottam el beadatni: testileg felkészültem. Megadtam magam a gondolatnak, hogy történjen bármi is, annak itt és most különös oka van.

            Még át tudtam fordulni egyik oldalamról a másikra. Lehámoztam magamról a ruhát, amelyet Akbártól kaptam (a bő nadrágszár az izzadságtól átázva már a combom tetejéig gyűrődött), és ha valaki az ágyamhoz jött, alvást színleltem.

Kirángatták alólam a lepedőt. A testemet rágörgették egy másik, szárazabb felületre, kicsomagoltak, betekertek. A napszakok hosszú, sötét aknáján zuhantam lefelé, faltól falig csapódva, a fejem kótyagos volt, nem kívántam semmit, legkevésbé nem a hidegtálat vagy a kávét, csak az érdekelt igazán, hogy a kezem szabad-e vagy tele van, és hogy mikor gerjed a mikrofon. Egyelőre tudtam a szöveget, könnyedén haladtam mondatról mondatra; a lentiek unalommal, de elégedetten verték a taktust. Hátam mögött, a takarásban az ügyelő megkönnyebbülten nézett az órájára: a brossúra szövegének a felén már túljutottam.

            Akbár ült az ágyam szélén. Égett a villany, a számba savanyú íz gyűlt. A falon, Akbár feje körül és az ablak előtt lengedező függönyön tapintatlanul, közönségesen kiabáltak a színek. Nagyot sóhajtva erőt gyűjtöttem, hogy a falnak forduljak. Akbár megértette, mit akarok, megragadta a lepedő szélét, a szövetet kissé megemelte, és a testem egyszerűen, engedelmesen a falnak gurult. A kezem, amelyikben máskor a mikrofont tartom, kicsavarodva alám szorult, de a fal ismerős  festékszagától azonnal megnyugodtam.

            Nem tehettem mást, bíznom kellett a gyógyszeres kezelés hatásában, azzal együtt, hogy a tünetek egyre erősödtek. Értetlenül szemléltem testem reakcióját az új vírusra, és nyugalmat egyedül az adott, hogy fajtársaim szervezete is pontosan úgy reagált, mint az enyém. Kezemet a hasamra szorítva naphosszat tűnődtem otthoni lótás-futásom értelmetlenségén, őszintén szerettem volna rájönni a rettegés okára, hogy miért tartottam annyira a rám szegeződő tekintetektől, és ha így volt, miért nem változtattam már régen pályát.

            Számolni akartam a magamhoz téréseket és az álomba zuhanásokat. Abból tudtam, milyen napszak van, hogy Akbár vagy Aszgár ül az ágyam mellett, bár olyan is volt, hogy az egyik nővérük kuporgott mellettem, míg lent szólt a harmónium. Lehunyt szemem előtt láttam Akbárt és Aszgárt törökülésben, a patyolat kanapé előtt énekelni, hallottam vitaszerű felelgetésüket, az egymásba vágó, kántáló hadoválást. Ha a szemem csukva volt, még a hangjukat is meg tudtam különböztetni, mint két izmos, a szobámig kapaszkodó kúszónövényt.

            Úgy hadakoztam a kórral, hogy közben észre se vettem, ki áll győzésre. Reméltem, hogy meghalni nem fogok, mert a nagy méretű, fehér tablettát időről időre leöntötték a torkomon, a számat megtörölték, és a dátumot kipipálták a falon. A nők közül ketten, naponta ötször megfogták a könyökömet, kiemeltek az ágyból, és csoszogva az árnyékszékre cipeltek. A rekeszizmom hasogatott egy egész héten át, a nyirokcsomóim pofazacskóként dagadtak ki a nyakamon. Hiába igyekezték a háziak lehalkítani a híradót, az angol tudósításokból így is megértettem, hogy már negyven fehér áldozatot szedett a járvány, a tetőzés idején Allah legyen hozzánk irgalmas, és reménykedjünk, hogy akarata szerint, pár rövid nap alatt lecseng ez az áldatlan időszak.

            Nem zárkózhattam el, hagynom kellett, hogy Akbár és Aszgár váltsa egymást az ágyam mellett, hogy jöjjenek, rám telepedjenek, és okos szemükkel, csendben nézzék végig a betegség fázisait. Néma együttérzéssel tűrték, ha a tehetetlenségbe belefáradva el akartam őket zavarni a paplan széléről. A többiek pedig, akik a sötétben, a takaráson túl, sámlikon és kempingszékeken ücsörögve bámultak, hosszas suttogással kísérték szavaim alkalmankénti elapadását, amint felvont szemöldökkel adtam nyomatékot a mondandómnak. A késő nyári időszakban, amikor a levegő nem járt, annyiszor rugtam le a paplant, ahányszor rám terítették, és a langyos vizet, amelyet pohárban hordtak az ágyamhoz, a mellkasomra csorgattam, aztán végignéztem, ahogy a köldökömben összegyűlik. A szókincsem az elutasításra alkalmas, legdurvább urdu elemekre csupaszodott. Mindez mégsem befolyásolta  a háziakat abban, hogy a soha be nem csukott ajtón hívatlanul belépjenek, mint a színfalak mögé merészkedő, kíváncsi közönség, majd a paplan szélét finoman félreseperve, kíváncsian az ágyamra ereszkedjenek. Végül már a nyelvváltással sem törődtem, de az anyanyelvemen sem válogattam meg a szavakat, egyszerűen csak acsarkodva követeltem, hogy takarodjanak a közelemből. Erre felnyaláboltak, árnyékszékre tettek, vagy kicserélték az ágyneműt makacs mozdulatlanságba dermedt testem alatt.  

            Akbár csillogó szemmel meredt rám az ágy szélén, kinyitotta a száját, de a hang még nem jött ki rajta; az idő szétcsúszott, mint egy rosszul szinkronizált filmben. A könyökömre tornáztam magam. Borostája volt, nem lehetett később hajnali fél hatnál. „Menj el!” - kiáltottam fel olyan erővel, amilyet a lentről figyelő hallgatósággal szemben eddig nem mertem alkalmazni. Ebben a kivételes pillanatban kívülről is láttam magamat: szorításom Akbár vállán, kidagadó szemgolyóm mint egy fuldoklóé, vagy egy vajúdó asszonyé.  Ő zavartan pislogott rám, a fejét sajnálkozva megcsóválta, és óvatosan elhajolt állott szájszagomtól. 

            Visszahanyatlottam a párnára, homlokomat a laminált fa ágytámlához nyomtam, kezemmel hárító mozdulatot tettem Akbár felé, mielőtt eszébe jutna, hogy a párnára igazítson. 

            Délelőtt a paplan igazodásából észrevettem, hogy Akbár mellettem fekhetett az éjjel. A fejem kótyagos volt, ugyanakkor furcsán, féloldalasan könnyű is; kétkedve túrtam, markolásztam a hajamat. Meglepett kiáltozásomra feljöttek a nők, és egy szatyorból előkotorták a fejem jobb oldaláról hiányzó hajtömeget, amelytől az éjjel szabadítottak meg. Szurkos ragacs csöpögött a tincsekről, beborította egészen addig a pontig, ahol az olló határozottan lemetszette rólam. Elfelejtettem becsukni a számat, csak meredtem az asszonyokra, meg a ragacsos hajcsomóra Akbár nővérének puszta kezében. Akkor egy asszony hozzám lépett, nyugtatólag megsimította a homlokomat, majd lassú csigavonalat rajzolt a hasára, az ujját feltolta a mellén, a torkán a szájáig, és a végén a hajamra mutatott. Ahogy végzett a gyomrom tisztulásának magyarázatával, gyengéden megtámasztotta az államat, és a számat egy marék széntablettával tömte tele. 

            Még aznap este, vagy másnap hajnalban bekövetkezett, hogy elfelejtettem a szöveget. Az első sorban szuszogó túlsúlyos háziasszonyok gyanakvón hunyorogtak rám, a kertiszékek műanyag lába ívesen meghajolt alattuk. Őket még jól láttam, mert a színpad pereméhez közel helyezkedtek el (ilyen színpaddal még sohasem volt dolgom, jobban megnézve inkább hasonlított kifutóhoz). Soha jobban nem voltam tudatában annak, hogy hol vagyok, csak az járt az eszemben, hogy kiestem a brossúra szövegéből, és a taktus odalent elhallgatott. Nem lepett meg ez a fordulat; a tény, hogy mindig ettől rettegtem, próféciaként magában hordozta valamikori beteljesedését. Most pedig, hogy a brossúra bemagolt mondatai megsemmisültek, a színpadi rutin az asztalkához vezérelt, ahonnan a sűrűsödő köhintések közepette, remegő kézzel leemeltem egy magentaszínű dobozt. Előhúztam belőle a sikerterméket: az áramvonalas kertigrill-gyújtót, és magasra emeltem, mint valami relikviát. Nagy levegőt vettem (a fülkagylómból kipiszkáltam Akbár sötétkék hajgumiját), és útjukra eresztettem a maguktól nyelvemre gyűlő szavakat, saját, rögtönzött termékismertetőmet, szemléltetésként kétszer-háromszor megnyomva a szerkezet gombját, így lőve keskeny, kardszerű lángcsóvákat a színpad állott levegőjébe. A mondataim most könnyedén követték egymást, a gondolatok egymásból következtek, és egyik kezemben a mikrofonnal, másikban a grillgyújtóval a kifutó szélére álltam, hogy hangsúlyos befejezést adjak a monológnak.

            A háziasszony sikkantása szelte ketté az utolsó mondatot. Jobbomon, a függöny szegélyén akkor harapództak el a lángok, valaki már poroltóval tüsténkedett lentről, de a tűz hirtelen a színpadi kötélzetbe kapott. „Gyorsan, le!” - intett felém az est háziasszonya, mielőtt a másik poroltót a lángokra irányította volna. A nézőtéren már csak az egymásra borogatott székek meredeztek a kikapcsolt szpotlámpa alatt.

            Ácsorogtam egyedül a gyorsan harapódzó lángok között, és most az egyszer, épp úgy, mint amikor az ágyamból Akbárra kiáltottam, kívülről láttam magamat. A lángoló kötélzet a magasból pontosan elém zuhant; a csattanás, miután ujjaim a grillgyújtót elengedték, alig volt hangosabb a lángok sercegésénél. A  tűz, ez a váratlanul kínálkozó megoldás egyre csak emésztette a színfalakat, nyakatekert életem folyásának díszleteit, miközben a veszély teljes tudatában, mégis csodálatosan megkönnyebbülve álltam magamra hagyatva, a lángokban úszó színpad közepén.

             

            Akbár egy széken állt, kicserélte a csillárban a villanykörtét. Háttal ügyködött vele, mégis tudta, hogy ébren vagyok. Ahogy elkészült és az ágy szélére helyezkedett, már csak megszokásból csattantam rá. Idegesített, hogy kivár, már megint vár valamire. Hogy hőség van, de a homloka száraz. Felülről nézett rám, és rejtélyesen mosolygott, mint egy tévés kvizzjáték műsorvezetője. Felhajtotta a paplant, megragadott a két karomnál, és előre döntött, mint egy bábút. A hátamon feltűrte a ruhát, és egy nedves rongyot nyomott a bőrömhöz. Ültömben ugrottam egyet, fahangon felnevettem. A hideg víz végigszaladt a gerincemen, átáztatta a lepedőt. Amikor Akbár nővére megjelent, hogy tovább mosdasson,  kiszőrösödött lábszáraimat már a magam erejéből emeltem meg. Az asztalkán, az utolsó megkezdett levélen öt tabletta maradt. Aznap este keltem föl először.

            A díszletégéses éjszaka óta sikerült elhinnem, hogy a szérum nehezen bár, de felülkerekedett a kóron. A kenyérlepényt még két napig kihánytam, később is csak úgy maradt bennem, ha étkezés után egyenes, felpolcolt derékkal ültem végig egy órát. A hazautazás gondolatát először még nem tudatosan idéztem fel, csak hagytam, hogy meglepjen az egyik lépcsőfordulóban, vagy amikor a számhoz emeltem a kanalat. Volt, hogy elnehezültem tőle, megfeküdt, mint gyors vacsora a szűk gyomrot. Hat hete nem láttam otthoni postát, a telefonom lemerülve kallódott az útitáska mélyén. Nagyjából felgyógyultam már, a napok telésével tudatosan vettem búcsút itteni életem minden rendszeres történésétől, főleg a harmóniumszótól, a két vaskos folyondár-hangtól. Hálás voltam, ha Akbár vagy Aszgár felmászott hozzám a lépcsőn, nem küldtem el az asszonyokat sem, akik adagonként, összehajtogatva hordták fel frissen mosott régi és új ruháimat, hogy a táskámba rendezgessék őket. 

            Éjjel nem álmodtam, már harmadszor volt így. Segítség nélkül bújtam be az ágyba, tisztálkodtam és ettem. Összesodort selyemkendőbe kötve hordtam a hajamat (a hosszabbik felét, hogy egyforma legyen, álmomban levágta valaki). A nemzetközi hírcsatornán kerekasztal-beszélgetést tartottak a járványról. A kór terjesztője a boncvizsgálatok szerint az egyik fehér áldozat volt, és a megfertőződésnek még az sem volt feltétele, hogy mi, gyanútlan kaukázusi férfiak és nők, ebben a távoli országban egymás közvetlen közelébe kerüljünk. A helyi hírcsatornák a járvány végső stádiumáról tudósítottak, pedig a nem-hivatalos statisztikák szerint így is jutott minden napra egy haláleset.

            A hazaút előtt három nappal, az esti híradó előtt visszatértek a kormánybiztosok. Egy fehérköpenyes orvost is hoztak, aki a nyúlszájú utasításáig meg sem mozdult, csak a korlátnak  dőlve méregetett hidegen, vizsgálgatva az arcszínemet, a fogyásom mértékét. Aztán az utcai fényre hívott, óvatosan lehúzgálta az alsó szemhéjamat, megtapogatta a nyirokcsomóimat, majd szó nélkül félreállt, hogy egy kartonra firkálja a vizsgálat eredményét. Akbár besietett a házba, és hamarosan visszatért a majdnem üres gyógyszerlevelekkel. Nem árulta el, mit mondott neki az orvos miközben a paksamétát meg a pecsétjét a táskájába pakolta, mint ahogy egész este senki sem szólt hozzám, még a tévétől sem parancsoltak el, párnákkal bástyáztak körül a patyolat kanapé tetején.

            Sötét a ház, ahogy felriadok egy rugó pattanására a derekam alatt, és zoknit húzva elcsoszogok a lépcsőig. Csend van, nyilván mind a mecsetbe mentek. Az alhasam lefelé húz, mintha álmomban súlyokkal rakták volna meg. Akbár nővérét hívom, hátha egy falat kenyértől erőre kapok; először csak megemelem a hangom, aztán már kiabálok is, de hiába, ő sincs itthon. A tévészobában, ahol tegnap a járványügyi állomás aktuális jelentését néztük, a függönyöket elhúzva találom; a kevés bútor közt könnyen haladok az alagsorig. A kenyerek elfogytak, a kosár alján egyetlen vöröshagyma szárad, de a belseje még ép, ha sikerül kiegyenesednem, oda is rakom a vizet. Csak előbb felmegyek még egy kicsit a kanapéra, pokróc híján egy díszpárnával betakarom a derekamat. Ágynyugalom. Itt fognak megtalálni, a patyolat ágyon, ide nem szabad hánynom. A rekeszizmom remeg, de hiába húzódzkodom a kanapé szélére, nem ürül semmi. Nem értem, hogy eshettem vissza egyetlen éjszaka alatt; minden olyan jól alakult tegnapig, a minisztériumi emberek érkezéséig. Jól emlékszem a naptárra a fenti szoba falán: egyetlen szem gyógyszer sem maradt ki. Otthon az augusztusi burjánzások ideje van, ha hazajutok, a nagy fehér tablettát kis kékre kell cserélnem. Jó Isten, ne hagyj el. Ha mégsem jutnék haza, a kór, a kúra is értelmét veszíti, hiába volt a tűz, a díszletégés. Mikrofonos kezemet a homlokomhoz szorítom. Jó Isten, adj most erőt. Lehunyom a szemem. Akbár és Aszgár kísér az utcán, kétoldalról közrefognak; a város határán, a reptér felé vezető terelőútnál magamra hagynak, és visszatérnek oda, ahonnan az első jelet is leadták: a maguk időtlenségébe.   

Egy japános novellám... vigyázat, magyar értelmiségi realitás!

Eszembe jutott ez a valamikori novellám... a Jelenkorban jelent meg. Jót röhögtem rajta. Még mindig szeretem. Ide pottyantom:

Miért sírt a japán nő?

Jelenkor, 2013, 56. évfolyam, 11. szám

Tíz per­ce is ül­tem már a nagy­bá­tyám tér­dén, de a busz még min­dig nem in­dult. Cip­zá­ras sport­tás­ká­ját a lá­ba alá gyűr­te, úgy tar­tott az ölé­ben, a zsú­folt busz egyes ülé­sén. Se­hogy sem ta­lál­tam az egyen­súlyt raj­ta, de ő sem ül­he­tett túl ké­nyel­me­sen, mert idő­ről idő­re fész­ke­lő­dött alat­tam, és az ál­lát hát­ra­szeg­ve ki­húz­gál­ta a sza­kál­lá­ból a haj­szá­la­i­mat. Mind­ket­ten za­var­ban vol­tunk egy kis­sé; hi­á­ba, az élet­ko­rom már alig­ha in­do­kol­ta, hogy az ölé­be ve­gyen.

      – Mi­kor in­dul már a busz? – kér­dez­tem.

      – Még vagy öt perc – szu­szog­ta bor­sza­gú­an, ahogy az ácsor­gó uta­sok kö­zött ki­né­zett az ab­la­kon, az idő­jel­ző­re.

     

A ven­dég­ség Zsibi bá­csi­nál elég gyat­ra volt; iga­zá­ból csak azért vitt ma­gá­val a nagy­bá­tyám, hogy ne le­gyek öt na­pig egy­foly­tá­ban egye­dül, amíg anyá­ék ha­za nem jön­nek a kör­uta­zás­ról. „Ez egy fél-ér­tel­mi­sé­gi bu­li lesz” – ké­szí­tett fel ko­moly­kod­va, már na­pok­kal az ese­mény előtt. Csak a hang­súly­ból sej­tet­tem, mit je­lent­het ez: ven­dég­ség­be me­gyünk ugyan, de kö­zel se szá­mít­sak olyan har­sány han­gu­lat­ra, ami­lyen anyá­ék­nál szo­kott len­ni, ha meg­te­lik a la­kás min­den­fé­le za­jos, egy­más tér­dét csap­ko­dó, ha­ho­tá­zó né­pek­kel.

      Zsibi bá­csi­nál a tár­sal­gót úgy pró­bál­ták a ven­dég­se­reg szá­má­ra ki­tá­gí­ta­ni, mint­ha ab­ban re­mény­ked­tek vol­na, hogy a fa­lak gu­mi­ból van­nak. Kör­be ki­rak­ták az ös­­szes fel­lel­he­tő pil­le­szé­ket és kissámlit, de még a kis­szo­ba aj­ta­ját is ki­tár­ták, hogy a be­ug­ró­ba is ül­hes­sen va­la­ki. Zsibi bá­csi ta­valy öz­ve­gyült meg, de sen­ki nem be­szélt ar­ról, mi­ben halt meg a fe­le­sé­ge. An­­nyi azért ma­radt ben­nem Vi­ki né­ni­ről, hogy aszt­más volt, és hogy egy ré­gi dél­utá­non, ami­kor egy kert­mo­zi­ban, a film kez­de­te előtt az ar­com­hoz ha­jolt, az or­ra he­gye úgy mo­cor­gott, mint­ha kü­lön éle­tet élt vol­na. Sut­to­gott va­la­mit, aköz­ben fi­gyel­tem fel er­re a je­len­ség­re, de ta­lán még fe­lel­ni is el­fe­lej­tet­tem, an­­nyi­ra meg­döb­ben­tett a do­log.

      Vi­ki né­ni te­hát nem volt köz­tünk. De Zsibi bá­csi­nak most már ott volt a ja­pán as­­szony, hó­na­pok óta la­kott a há­zá­ban, ta­lán már há­zas­sá­got is kö­töt­tek, bár ha ez volt a hely­zet, ak­kor egész biz­tos, hogy nem ver­ték nagydob­ra az es­kü­vőt. Azt is csak ta­lál­gat­tuk, hogy hív­ják a ja­pán nőt. Az­az, a pár­nás mel­lű Jut­ka né­ni, aki a kony­há­ban a ke­nye­re­ket ken­te, el­árul­ta a ne­vét, csak­hogy mind­annyi­an azon­nal el­fe­lej­tet­tük megint.

      A ja­pán nő, mert ma­gam­ban kény­te­len vol­tam így hív­ni őt, ap­ró volt és so­vány; so­vá­nyabb és ki­sebb, mint Vi­ki né­ni. Zsibi bá­csi ad­dig to­lo­gat­ta ma­ga előtt, amíg min­den­ki­nek büsz­kén, szép sor­ban be nem mu­tat­ta: „Az új pá­rom – Ipar­mű­vész – Bi­zony!” Ezért is nem ér­tet­tem, mi­ért for­dult elő, hogy a ja­pán as­­szony úgy egy óra múl­va le­te­le­pe­dett az elő­szo­ba és a tár­sal­gó köz­ti kü­szöb­re, és ma­ga elé bá­mul­va elő­ször köny­­nyez­ni, az­tán meg sza­bá­lyo­san zo­kog­ni kez­dett. A tu­cat­nyi ven­dég za­var­tan el­hall­ga­tott. Zsibi ös­­sze­té­veszt­he­tet­len ka­ca­gá­sa va­la­hon­nan a fel­ső szint­ről, a há­ló­ból hal­lat­szott le hoz­zánk; egy ki­sebb cso­por­tot kí­sért kör­be ép­pen, köz­tük a nagy­bá­tyá­mat is, aki meg­hagy­ta, hogy ha unat­ko­zom, bár­mi­kor utá­nuk me­he­tek. Így vi­szont, hogy a ja­pán as­­szony ott ült a kü­szö­bön, nem mer­tem ki­men­ni a szo­bá­ból. Fő­leg, hogy a tár­sal­gó­ban tar­tóz­ko­dók mind ál­ló­kép­pé me­re­ved­tek, és két­ség­be­es­ve fi­gyel­ték hol a ja­pán as­­szonyt, hol pe­dig egy­mást.

– Mi­ért sírt az a ja­pán nő?

      A nagy­bá­tyám fan­csa­li ar­cot vá­gott, fel­jebb hú­zódz­ko­dott a busz­ülé­sen, az­tán le­gyin­tett a sza­bad ke­zé­vel.

      – Ó, sem­mi. Amint meg­hal­lot­tuk a sí­rást oda­fent, Zsibi bá­csi el­ma­gya­ráz­ta, hogy Ja­pán­ban, fő­leg a ré­gi idők­ben így pró­bál­ták a nők a ven­dé­gek tud­tá­ra ad­ni, hogy ide­je ha­za in­dul­ni­uk. Mi meg nem akar­tuk tu­do­má­sul ven­ni, mi­vel alig tíz per­ce gyűlt ös­­sze a tár­sa­ság. Tu­dod, jobb len­ne, ha meg­pró­bál­nád el­fe­lej­te­ni az egész hü­lye ese­tet. És fő­leg, ne na­gyon em­lítsd anyá­dék­nak, jó?

A pár­nás keb­lű Jut­ka né­ni a ja­pán as­­szony mel­lé gug­golt, és meg­pró­bál­ta a vál­lá­nál fog­va fel­emel­ni.

      – Er­re sem­mi szük­ség, hagyd csak! – in­tett oda Zsibi bá­csi, aki épp ak­kor ért le a fel­ső szint­ről. Ő is le­ha­jolt a ja­pán as­­szony­hoz, és sú­gott ne­ki va­la­mit, mi­re az bó­lin­tott egyet, és hal­kabb­ra fog­ta a hüp­pö­gést. Zsibi bá­csi fel­egye­ne­se­dett, ked­ves­ked­ve meg­ko­cog­tat­ta a ja­pán nő há­tát, át­lé­pett a kü­szö­bön, és el­ter­pesz­ke­dett a fo­tel­já­ban. Jut­ka né­ni a kony­há­ból be­ho­zott egy tál szend­vi­cset, az­tán még egyet for­dult, és is­mét meg­je­lent egy kis tál­cá­val, po­ha­ra­kat egyen­sú­lyoz­va a te­te­jén. Olyan ügye­sen ke­rül­te ki a ja­pán nőt, hogy hoz­zá se ért. Ne­kem is ho­zott egy pi­ros ször­pöt; ahogy be­le­it­tam, lan­gyos volt. Nyil­ván nem nyi­tot­ta ki jól a csa­pot.

     

– Hol is nya­ral­ta­tok, ami­kor Vi­ki­nek a víz­ben ma­radt a bikinifelsője? – Ezt Zol­tán kér­dez­te Zsibi bá­csi­tól. Azért csak „Zol­tán”, mert még al­sós ko­rom­ban kü­lön meg­kért, hogy ne bá­csiz­zam. A kér­dés­re ket­ten-hár­man kény­sze­rű­en fel­ne­vet­tek, de az­tán ők is be­húz­ták a nya­ku­kat, ami­kor Zsibi bá­csi úgy kez­dett el bó­lo­gat­ni, mint azok a kis ál­lat­kák az au­tó ka­lap­tar­tó­ján. Egy­re csak bó­lo­ga­tott, kör­be-kör­be löty­köl­ve az italt a po­ha­rá­ban. Az­tán csak en­­nyit mon­dott:

      – Mit tu­dom én.

      Zol­tán ga­val­lé­ro­san in­tett egyet a le­ve­gő­be. Mint anyá­ék­nál, ami­kor a ven­dé­gek éj­fél­táj­ban da­no­lá­szás­ba kez­de­nek.

      – Akarattya! – rik­kan­tot­ta hoz­zá.

      – De leg­alább ki­ha­lász­tad – tol­dot­ta meg fél­han­go­san Zsibi, az­tán úgy moz­gat­ta a szá­ját, mint­ha egy ré­gen fél­re­tett rá­gót kez­de­ne megint rág­csál­ni, vagy mint aki még akar­na mon­da­ni va­la­mit, csak épp a sza­vak el­sza­lad­nak elő­le.

      – Szép volt a Vi­ki min­dig – me­ren­gett most egy so­vány­ka nő a túl­ol­da­lon. A fér­jé­ből csak a moz­du­lat­lan, nad­rá­gos láb­szá­ra lát­szott. Ő ült azon a szé­ken, ame­lyik a ficakba ke­rült. – Zsibi, nem te­szel fel va­la­mi ze­nét?

      En­nek töb­ben is örül­tek vol­na, de a há­zi­gaz­da el­eresz­tet­te a fü­le mel­lett a ja­vas­la­tot. Fel­állt ugyan a he­lyé­ről, de csak azért, hogy még egy italt tölt­sön ma­gá­nak.

      – Szép volt a Vi­ki, szép – dün­­nyög­te ma­ga elé Zol­tán, és su­nyin Zsibire pil­lan­tott. Mint­ha tény­leg el­in­dí­tot­tak vol­na egy dzsessz­le­mezt, hogy hát­te­ret ad­jon a be­szél­ge­tés­nek, úgy ütöt­te a tak­tust a comb­ján. – Fő­leg hos­­szú haj­jal. – Elő­ször nem mer­tem Zsibi bá­csi­ra néz­ni, de az­tán nem bír­tam ki, mu­száj volt oda for­dul­nom. Még tar­tot­ta ma­gát, épp csak a pil­lan­tást vi­szo­noz­ta, de azt ki­tar­tó­an, mint aki­ben va­la­mi ré­gi, el­hall­ga­tott sé­re­lem éb­red fel.

      Ahogy a tű­zön fe­lej­tett ká­vé­fő­ző­ből ki­szö­kik a gőz, úgy sis­ter­gett fel a kü­szö­bön a ja­pán as­­szony. Meg­emel­tem ma­gam a szé­ken, de csak a vál­lát lát­tam, ami nem volt szé­le­sebb az enyém­nél; ráz­kó­dott, de a hang már alig volt hall­ha­tó, csak az ele­jét nyom­ta meg erő­seb­ben, az­tán vissza­vett ma­gá­ból, mint aki­nek eszé­be ju­tott, hogy nem akar za­var­ni. Zol­tán vi­szont, aki­nek már az elő­ző po­hár­nál is elég las­san járt a nyel­ve, to­vább­ra is kö­töz­köd­ni akart.

      – Rit­ka­ság a vö­rös haj. Már a ter­mé­sze­tes – mo­tyo­gott ma­ga elé.

      – Ki­nyi­tom a má­sik bort – pat­tant fel a he­lyé­ről Zsibi bá­csi, és el­húz­ta ma­ga mö­gött a füg­gönyt, hogy az er­kély­aj­tó­hoz fér­hes­sen. – Ma­radj csak! – szólt hal­kan a ló­far­kas re­me­té­hez, aki se­gí­tő­ké­szen ar­rébb akart csus­­szan­ni a szé­ké­vel.

      A hu­zat meg­lib­ben­tet­te a füg­gönyt, mi­re Zol­tán is ki­zök­kent a tak­tu­sá­ból. Túl­ol­dalt hár­man ös­­sze­dug­ták a fe­jü­ket, és tün­te­tő­leg ol­vas­gat­ni kezd­ték há­tuk mö­gött a könyv­ge­rin­cek fel­ira­ta­it. Az er­ké­lyen nyílt és csu­kó­dott a mű­anyag­pár­nás hű­tő­aj­tó.

      – Ilyet még nem it­ta­tok. Tu­dom, a vö­rö­set nem szo­kás be­hű­te­ni, de én ar­ra es­kü­szöm, hogy ilyen me­leg­ben min­den csak hi­de­gen jó! – Zsibi elé­ge­det­ten át­ve­re­ked­te ma­gát az asz­tal­hoz, és ki­nyi­tot­ta a pa­lac­kot. – Tisz­ta po­ha­ra­kat ké­rünk!

      Jut­ka né­ni elő­re ké­szül­he­tett, mert már­is meg­je­lent a kony­ha­aj­tó­ban. Óva­to­san el­ol­da­la­zott a ja­pán as­­szony mel­lett, és a zsúr­ko­csi­ra tet­te a tál­cát, raj­ta a fris­sen mo­sott, fejreállított po­ha­rak­kal.

      – Izikém, se­gíts már – ka­csin­tott rám Zsibi bá­csi, úgy­hogy fel­áll­tam, és egyen­ként a tal­puk­ra for­gat­tam a po­ha­ra­kat. Zsibi ke­zé­ben fel-le járt az üveg nya­ka. A po­ha­rak­ról a tál­cán ka­ri­má­ba gyűlt a víz.

      – Le ne csö­pög­tesd a sző­nye­get! – szi­szeg­te a nagy­bá­tyám.

      Egész a kö­nyö­kö­mig csor­gott a lé, de a kö­zel­ben nem lát­tam ron­gyot, még egy szal­vé­tát sem. In­dul­tam vol­na a kony­há­ba, Jut­ka né­ni­hez, de eszem­be ju­tott a ja­pán nő a kü­szö­bön. Le­eresz­ked­tem hát a szé­kem­re, és Zsibi bá­csi há­tát néz­tem, amint az er­kély­re tá­vo­zik az üres üveg­gel. Min­den­ki más en­gem bá­mult, jó­in­du­la­tú mo­soly­gás­sal, ezért vár­tam ki­csit, mi­e­lőtt a ke­ze­met a nad­rá­gom­ba tö­röl­tem vol­na.

      Zsibi kör­be­vit­te a po­ha­ra­kat, adott egyet az én ke­zem­be is.

      – Igyál be­lő­le nyu­god­tan – ha­jolt hoz­zám a nagy­bá­tyám. – Épp csak an­­nyit, amen­­nyi jól­esik. A töb­bit meg add ide, ne­kem.

      Be­le­it­tam a bor­ba. Fa­nya­rabb volt, mint amit ott­hon ad­tak.

      – Anyá­ék­nál csak egy ujj­nyit szok­tam kap­ni – szól­tam a nagy­bá­tyám után, de már a sa­ját ita­lát kor­tyol­ta, nem vett ró­lam tu­do­mást.

      – Oda­fent épp a bal­da­chint mu­to­gat­tam – szó­lalt meg Zsibi bá­csi har­sá­nyan, két korty kö­zött. – Nyil­ván őrült­ség ide az ilyen flinc-flanc, nem va­gyunk mi a Nap­ki­rály ud­va­rá­ban! De a szú­nyo­gok el­len is jó. Egy nép­mű­vész ba­rá­tom ter­vez­te, po­én­ból. Az­tán meg­ren­del­tem tő­le. Majd néz­zé­tek meg ti is! Szép mun­ka, igaz, Pe­ti­kém?

      – Bi­zony, szép – he­lye­selt mér­sé­kelt lel­ke­se­dés­sel a nagy­bá­tyám. – Csak va­la­mi hoz­zá­il­lő szek­rény­ke kel­le­ne oda. Vagy le­cse­rél­het­néd azt a ran­da ál­ló­lám­pát.

      Zol­tán egy­elő­re szót­la­nul jár­kált kör­be-kör­be a szo­bá­ban, big­­gyesz­tett száj­jal vizs­gál­gat­ta a pol­con az ök­löm­nyi kőbuddha-fejeket meg a mandalákat, és szem­te­le­nül húz­ta vé­gig az uj­ját a vé­kony­ka por­ré­te­gen.

      Zol­tán csak egy­szer járt anyá­ék­nál. Az­tán töb­bet nem, mert anya egyik ta­nár ba­rát­nő­je te­le­kür­töl­te a kör­nyé­ket az­zal, hogy el­csá­bí­tot­ta az egyik ta­nít­vá­nyát, akit fi­zi­ká­ból kor­re­pe­tált. Zol­tán­nak min­dig ugyan­ott volt lyu­kas a zok­ni­ja, ahogy fel-alá jár­kált ná­lunk, a sző­nyeg­pad­lón, de itt, a per­zsa­sző­nyeg min­tá­in fe­ke­te lakk­ci­pő­ben lép­ke­dett. Nem fél­tem at­tól, hogy meg­szó­lít, még­is el­ural­ko­dott raj­tam va­la­mi szo­ron­gás-fé­le, ahogy po­hár­ral a ke­zé­ben, szó­ra­ko­zot­tan kö­röz­ni kez­dett a szo­ba kö­ze­pén. Előt­tem állt meg, mint va­la­mi óvo­dás kör­já­ték­ban, de a hang­ja kö­hö­gés­be ful­ladt; a bor­ból kilöttyent a sző­nyeg­re egy csepp, a nagy­láb­uj­jam elé. Szét­ter­jed­ve sza­bá­lyos kör­ala­kot vett fel, és ahogy a sző­nyeg rost­jai be­szív­ták, bor­dó­ból hal­vány­li­lá­ra vál­tott.

      – Még meg is ful­la­dok itt, a hí­res vö­rös­bo­rod­tól – pró­bált de­rül­ni, de alig jött ki hang a tor­kán. – A vö­rös­bor is olyan, mint a vöröshajú asz­­szony.

      Éle­sen koc­cant meg az asz­tal üveg­lap­ja Zsibi po­ha­ra alatt. Zol­tán­hoz ug­rott, és két te­nyér­rel csé­pel­ni kezd­te a há­tát, ahol ér­te, pe­dig Zol­tán már rég nem kö­hö­gött. Ak­kor ahá­nyan vol­tak, mind fel­pat­tan­tak a szé­kek­ről, ki­a­bál­va ha­do­nász­tak; a túl­ol­da­li né­ni fér­je is elő­ke­rült a ficakból, a hom­lo­kát dör­zsöl­get­te, és ad­dig nem hagy­ta ab­ba, amíg Ica né­ni min­den­ki­nél han­go­sab­ban oda nem ki­a­bált, hogy:

      – Most állj le, Zo­li.

Zol­tán­nak vé­gig a sze­me se reb­bent, il­let­ve csak egy egész ki­csit, ami­kor a ja­pán nő megint je­lent­ke­zett a kü­szöb­ről. Egy el­nyúj­tott, ke­ser­ves hang kí­sé­re­té­ben nyom­ta a hom­lo­kát a pad­ló­ra, úgy hin­tá­zott jobb­ra-bal­ra.

      – Az Is­ten sze­rel­mé­re, Zsibi! – sza­ladt oda Jut­ka né­ni, egy szá­zas cso­mag papírzsebkendővel. A ke­zé­ről für­tök­ben ló­gott a mo­so­ga­tó­szer hab­ja. – Ki­nyit­ná ezt va­la­ki?

      Em­lék­szem, hogy fel­áll­tam, el is ju­tot­tam Jut­ka né­ni­ig. A ja­pán nő most resz­ket­ve mu­to­ga­tott a szá­já­ra, nyil­ván tel­je­sen ki­szá­radt, hi­szen vagy egy órá­ja zo­ko­gott ki­sebb meg­sza­kí­tá­sok­kal.

      – Igen­is, ak­kor már rö­vid volt a ha­ja! El­ment meg­csi­nál­tat­ni az új sze­mé­lyi­jét, az még el­ké­szült sze­gény­nek – hüp­pög­te el ma­gát Zsibi bá­csi a há­tam mö­gött. – Meg­van még a kép, nem dob­tam én ki sem­mit!

      – Már a ha­já­ra sem em­lék­szel – vá­gott köz­be fél­han­go­san Zol­tán. – Pe­dig hosszú volt az, ha ki­csit meg is rit­kult.

      – Rö­vid volt, te szív­te­len ba­rom! Az előbb mu­tat­tam fent nek­tek az utol­só ké­pet. Ott tar­tom, az éj­je­li­szek­rény fi­ók­já­ban. Így van, Pe­ti? A vé­gén már nem hagy­ta a fény­ké­pe­zést, csak az ok­mány­kép ma­radt.

      Nem tu­dom, hol kés­he­tett Jut­ka né­ni a po­hár víz­zel. Fog­tam ma­gam, át­lép­tem a ja­pán as­­szo­nyon, és ki­me­ne­kül­tem a kony­há­ba. Ar­ra is em­lék­szem, hogy Jut­ka né­ni csap­víz­zel kezd­te löty­köl­ni az ar­co­mat, mi­köz­ben oda­kint és a fe­jünk fö­lött is ki­tört a ri­csaj, a fel­ső szin­ten lá­bak dü­bö­rög­tek, Jut­ka né­ni meg el­en­ged­te a tar­kó­mat, és ott ha­gyott a mo­so­ga­tó­nál, csak hogy ki­üvölt­hes­sen a kony­há­ból:

      – A te­rem­té­se­det, Zsibi, te tel­je­sen be­go­lyóz­tál, és még a gye­re­ket is le­itat­tad!

     

Ahogy ké­sőbb eszem­be ju­tott, mit hagy­tam ma­gam után a mo­so­ga­tó­ban, erőt vett raj­tam a szé­gyen­ke­zés. Sze­ret­tem vol­na el­me­ne­kül­ni, le­he­tő­leg úgy, hogy nem ha­gyok ma­gam után sem­mi­fé­le nyo­mot, de tel­je­sen el­fo­gyott az erőm. „Ez vol­na hát a bi­zo­nyos fél-ér­tel­mi­sé­gi bu­li” – gon­dol­tam, ahogy resz­ke­tő lá­bak­kal el­ér­tem a ki­ürült tár­sal­gó­ban a nagy fo­telt. „Anyá­ék­nál ugyan nem ját­sza­nak ilyen vég­te­len macska-egeresdit azok, akik nem bír­ják egy­mást, de egy gyors haj­té­pés után min­dig hely­re­áll a bé­ke. A Zol­tán-fé­lé­ket már rég ki­csuk­ták vol­na az er­kély­re, a ja­pán nőt meg szé­pen le­nyu­giz­ták vol­na a zu­hany alatt.” Va­la­ki a hom­lo­kom­ra he­lye­zett egy hi­deg víz­től to­cso­gó papírzsebkendőt, ami­től egy­ál­ta­lán nem let­tem job­ban, ám a moz­du­lat, amely a bo­ro­ga­tást a hom­lo­kom­ra rög­zí­tet­te, nem tűrt el­lent­mon­dást. Jut­ka né­ni fel­tet­te a lá­bát a fo­tel kar­fá­já­ra, és hát­ra­dőlt, gör­csö­sen szo­ron­gat­va a mo­so­ga­tó­ron­gyot.

      – Mond­tam én, hogy nem kell meg­hív­ni azt a vad­bar­mot; egy csepp ér­zés sincs ben­ne. A Vi­ki is csak egy­szer kel­lett ne­ki, pe­dig ta­lán már be­teg is volt ak­kor. El is sor­vadt az­tán, mint egy kis le­ved­lett vi­rág­szi­rom. – A sze­mé­hez szo­rí­tot­ta a kony­ha­ru­hát, de mást már nem mond­ha­tott, mert ka­bá­tos­tul be­ron­tott a szo­bá­ba a nagy­bá­tyám, és fel­rán­ga­tott a fo­tel­ból. A vi­zes zseb­ken­dő a föld­re toccsant, de ez­zel ő már nem tö­rő­dött, mint ahogy az­zal sem, hogy majd­nem el­es­tem a sa­ját lá­bam­ban, ő meg a kü­szöb­nél, a ja­pán as­­szony­ban.

      – Bo­csá­nat! – üvöl­tött rá. Hogy ez­után ho­gyan ke­rül­tem az aj­tón kí­vül­re, on­nan meg a nagy­bá­tyám ölé­be, a busz­ra, fo­gal­mam sincs.

– Kár, hogy az ágyat már nem néz­het­tem meg – mond­tam a nagy­bá­tyám­nak, mert örül­tem, hogy job­ban va­gyok, és mert olyan fur­csa volt, hogy ott ülök az ölé­ben, és mind­ket­ten hall­ga­tunk.

      – Nem le­he­tett, mert si­et­tünk. De el­mond­ha­tom ne­ked, mi­lyen volt. Fil­mek­ben lát­ni ilyet, csak ott sok­kal mu­ta­tó­sabb. Va­la­mi el­sza­bott, sö­tét­kék fá­tyol­da­rab csün­gött kör­ben az ágy­ke­ret­re.

      – És mi­lyen ha­ja volt Vi­ki né­ni­nek, hos­­szú vagy rö­vid?

      A nagy­bá­tyám vá­gott egy gri­maszt, elő­húz­ta a zse­bé­ből a kis iga­zol­vány­ké­pet. Sok nem lát­szott raj­ta, de a haj, ha hos­­szú volt is, leg­fel­jebb vál­lig ér­he­tett. A fe­ne se tud­ta el­dön­te­ni, hos­­szú-e vagy rö­vid.

      – Mit ke­res ez ná­lad? Nem ezt ke­re­sik most ha­lál­ra?

      – Iga­zá­ból nem akar­tam el­hoz­ni. Fent mu­to­gat­ta a Zsibi, a ke­zem­be csúsz­tat­ta, az­tán va­la­hogy ná­lam ma­radt. A vé­gén meg már azt gon­dol­tam, jobb lesz, ha csak ké­sőbb kap­ja vis­­sza.

      Vég­re, a bó­dé aj­ta­ján ki­lé­pett a busz­so­főr.

      – Mi­ért nem ad­tad oda ne­ki, ami­kor el­jöt­tünk?

      – Mert ha azt te­szem, ak­kor a Zsibi el­bő­dül, mint egy orosz­lán, di­a­dal­ma­san kör­be­sza­lad­ja a la­kást, a Zo­lit kék­re ve­ri, a ja­pán nő meg ad­dig bőg, amíg nem­csak a per­zsa­sző­nyeg, de még a par­ket­ta is rong­­gyá ázik a hí­res fél-ér­tel­mi­sé­gi bu­li alatt!